Azét vannak dolgok itt, amik csak arra utalnak, hogy év vége van. Annak ellenére, hogy ez a tavaszi időjárás be-bezavar nekem. Repülnék, mint a madár, hogy megváltsam a világot, miközben mindegyre rá kell jönnöm, hogy a világ bennem van.
Itt van a karácsonyfa a ház közepén.
Az egymás társaságában töltendő minőségi idő.
A két ünnep közötti száz éves hokibajnokság, ami a férjemnél alap, nálam is, hogy behúzott farral törölhetek port és kizárólag csak szünetekben.
A hagyományossá vált halászlé és a sok petárdapattogás, ami miatt, csak a kutyusokat és gazdiikat féltem, hiszen számukra ez kész kínszenvedés.
Na de ez is eltelik.
Mindent elseper a szél, akárcsak hebehurgya újévi fogadalmainkat.
Hogy majd az idéntől lemondok a cigiről, több figyelmet fordítok az egészségemre, türelmesebb leszek, nem szórom a pénzt, megtanulok fára mászni, kapcsolatot alakítok ki önmagammal, amit jövőre majd meg is szilárdítok.

Ma a McDonaldsba mentünk.
Ritka alkalmak.
Annyira ritkák, hogy a gyerekeknek valósággal öröm.
Hát örültünk neki.
Előtte megkoriztattuk őket, hogy kalóriailag helyben legyenek, majd átmentünk tankolni.
A hely, mint minden és mint mindig tele sátras cigányokkal.
Tessék kérem megmondani, mit kell tenni, hogy az ember gábornak szülessen?
Kívűlről fenemód könnyűnek tűnik a dolog.
Valószínű nem lennék én jó róma feleség - habár mindenem megvan hozzá. A faram kerek alapból, hiába vonom meg tőle a jófalatokat, a bőröm fehér, a légyszartól is terhes maradok, imádok anya lenni és feleség - igaz, hogy nem vagyok engedelmes és szófogadó, mi több verni sem lehet - de ezek tanulható tulajdonságok. Ha belehúzok, még beérek.
Amikor gyereklány voltam állandóan meg akartak venni a gáborok.
A szemem miatt - mondták jót tesz a vérvonalnak.
Na akkor kellett volna megalapoznom a jövőmet.

Az első amit észreveszünk az étterembe való belépésünkkor egy sereg gyerek.
Három nevelővel vannak, de ezt már csak az én vájt szemeim kalkulálják a történethez.
- Árvák anyuka? - kérdezi a lányom a fülembe súgva tappintatosan.
Elcsodálkozom.
Hogy mit észre nem vesznek ezek a gyerekek.
Többször hátrapillantanak.
Nem feltűnő, de rájuk szólok. Nembámulni!
Ez a legjobb a mekiben. Itt nem feltűnő a viselkedési alapszabályok megszegése. Mindenki paraszt.
A gyerekek angyaliak.
Anyaként azonnal az alappal kezdek. Mit esznek és hogyan, miként viselkednek és mennyire adekvát módon vannak felöltöztetve.
Továbbmegyek.
Azonnal hármat is kiszúrok, akiket gondolkodás nélkül képes lennék hazavinni.
Nem tudom nem figyelni őket.
Mintha ez a találkozás idei évem tanúlsága lenne.
A pillanatokról, az élvezetek utolsó cseppig való kiszűrcsöléséről - bűntudatok és önostorozások nélkül, az érintés hatalmáról, az egymás társasága által okozott és megköszönni elmulaszott örömökről, egymásról, egy másról és önmagamról.

Szóval, legyünk őszinték:
vérőszinték.
Számomra nem az esztendő járt le, hanem a fiatalság zavarodott időszaka.
Nemrégiben még azon paráztam, hogy vajon ti mit gondoltok rólam.
Ma már csak az a fontos, hogy mit üzen az én világom rólatok.
A veletek töltött időről, arról, amivé mellettetek válok, rólunk, magamról, rólatok.
És ezek a pillanatok.
Akár a puzzleban - majd ezekkel a darabokkal fogok elszámolni mélyönmagam előtt - még mielőtt az Isten hozzámhajolna és letörölné a szennyet fáradt homlokomról.

Kétszer negyven év története - ezüstfenyőben...

A férjemmel kerek tíz esztendeje vagyunk együtt.
Fíjjjjjjj mondom...na eztet is ki hitte volna, de elrepűlt az a tíz év, mintha nem is felettünk vonúlt volna el az idő.
Anyósomékat ugyebár azóta ismerem, amióta Anna lányunk, az Úrmegkegyelmezett, megvan. Ínséges idők jártak a fejünk fölött. Mindenkit kicsit megviselt, de talán legjobban mégiscsak minket. Azt hittük, hogy soha nem találjuk meg helyünket ebben a lehetetlen világban. S ma már az tűnik egy álomnak, ami akkoriban valóság volt. Mert ilyen az ember. Hamar felejt, míg végül tényleg csak a jó marad. Az, ami valaha számított.

Volt anyósomék udvarán két hatalmas fa.

Negyven évesek.
Egészségesek, gyönyörűek, magasak, délcegek.
Akár a székely férfiak.
Mindenki - ismerős és idegen - innen azonosította be az utcát, a helyet, a falut, a teret.
Ez egy reper volt mindenki időutazásában.
De anyósomék már nem voltak ennyire magabiztosak.
Ugyanis ha vihar volt a két monstrum fenyegetően ingadozott.
Mindenki láthatta, ha egyszer dölni fog, ott kő kövön nem marad, mint Jeruzsálemben.
A székely asszonyok - s talán emberek is - rettegnek a vihartól.
Gyakori a tűz, nehezen oltják és rengeteg a sok rossz élmény.
Ha csak megzörren az ég, minden fehérnép az asztal alatt van.
Én ott konstatáltam életemben először nem kis stuporral, hogy lehet félni a vihartól. Sőt, továbbmennék, rettegni.
Anyósom ahogy beborúlt, kirángatta a konektorokból az árammal működő készülékeket, bezárkózott, majd elkezdte a rohangálást a szenteltvízzel a kezében.
Amikor már minden lucsogott a szentségtől, ő maga is elbújt és végigimádkozta a vihart.

Egyszer benünket is éjféltájban kapott egy hatalmas erejű vihar.
Arra ébredtem, hogy a férjem katlanyéroz fel s alá.
A vihart meg sem hallottam.
Reggelre a mélyhűtő tartalmának felét ki kellett dobálni.
Na azt a szenvedélyes haragomat sem fogjuk már ebben az életben elfelejteni...

Amióta ismerem anyósomékat, egyéb nincs, csak jönafarkasittafarkas meséje.
Állandóan vágták a fákat az eltelt nyolc évben.
Volt, hogy ugrattuk őket, mert élveztük, a készülődést a semmire.
Lelkünk mélyén tudtuk, a fák maradnak.
Miközben mindenki bíztatta őket. Ki kell vágni - hangoztatta a falu őket évek óta egyhangon.
Szegények végül csak rászánták magukat.
Egy egész tűzoltóosztag vágta a fákat.
Csak csencsóból és cseregéből lett három szeker - állította apósom utánozhatatlan autentikussággal.
Néhány napja szembesültünk először az üres udvarral.
Olyan volt, mint egy rosszúlsikerült temetés.
Pótolhatatlan üresség.
Nem tudom, hogy ők mit érezhetnek minden egyes nap - egy biztos, a nyugalmuk értékesebb mindennél.
Annál a kicsinyes tömegnél is, aki ezelőtt egyhangon bíztatta őket, most meg már nyálasan sajnálkozik, hogyjajjmárnemugyanazazudvaraszépegészségesfáknélkül,amitmégsemkellettvolnakivágni...
Mert ilyenek az emberek.
De a közvéleményt szépen hagyni kell.
Magunk mögött.
Hogy mindenki aki a hátunk mögött van, megcsókolhassa.
Ahelyett, hogy támogatnák azt a két embert a jól elrejtett fájdalmában - jajgatnak meg hümmögnek.
Ha megérjük a tavaszt, a két fa helyett rendel az Isten másik hármat - míg persze a negyven év győkere kiráncigálhatatnúl ott lebeg - a kemény földben, a lelkekben és a kimoshatatlan emlékekben.
Mert ilyen az ember...
Nem vízből táplálkozik a győkere...

Tegnap hokimérkőzésen jártunk.
Mindenféle szempontból rendkívűli volt ez az alkalom.
Első szempont, hogy az örergfiúk sapkázták le a fiatalokat.
Második, hogy az összefogás a jégpálya megmentése érdekében történt. Mindenki bedobta a közösbe azt, amivel rendelkezett és amivel segíthetett.
És nem utolsó sorban, mert hagyományt szeretnének teremteni ezzel. Eltelt tíz év, vagy talán még annál is több idő az általános apátiában és most egyszer csakl felébred egy közösség.
Lesz összefogás, lesz közös cél és lesz kollektív örömérzet, ami újraéleszti a MI-tudatot.
Hajrá Gyergyószentmiklós - énekelte a stadion tegnap egy hangon és esküszöm, percekig úgy éreztem én magam is Gyergyói vagyok.
Mert itt nem a gyergyaiságon, hanem a mi-tudaton volt a hangsúly, aminek olyan teremtő energiái szabadultak fel, amik elegendőek számomra hét ínséges esztendőre.

Figyeltem az embereket és zabáltam a játékot. Tudod mit idézett fel bennem? Gyermekkorom legcsodálatosabb esztendeit, amikor még egy volt a család és a közösségünknek volt mi-tudata, otthon, Vásárhelyen is. Amikor a téli vasárnapok a hokimérkőzésekről szóltak, míg a tavaszi, nyári vasárnapok a fotballmérkőzések szurkolásával teltek el.
Amikor lehetett ordítózni bűntetlenűl és mámorosan, amikor, akárcsak a forradalom szent ideje alatt, nem létezett ellenség, mindenki testvér volt és barát.

Az idősek csapata 2oo1-ben volt ezüstérmes és meg is mutatta, hogy játék iránti szenvedélye, odaadása, tisztelete nem tűnt el az idő poros függönye mögött.
Míg a fiatalok virgoncak, vékonyak, gyorsak és technikásak voltak, addig az idősek alaposak, pontosak, megfontoltak, jóval lassúbbak de mesteribbek is voltak.
Olyan volt ez az egész mérkőzés, mint az élet.
Fiatalkorban az ember mindent feláldoz a nagy külsőség, a nagy vajonmitgondolnak bálványoltárán. Akár önmagát is, hiszen mindennél fontosabb a közvélemény.
Míg aztán jó esetben harminc után, rosszabb esetben kissé arébb, már egyáltalán nem az a fontos, hogy ki mit gonol, hanem az eggyéválás azzal, amit éppen teszek. Mert lehet, hogy utolsó - tehát ekként is élem meg. Az alvást, evést, szexet, legjobb könyveket, egy jó írást, együttlétet, pillanatot, műsort, munkát, találkozást, ünnepet.
Lassabban, megfontoltabban, mélyebben, eggyéválva azzal, amit éppen teszek.

Mindenben van tanítás.
És mindenben benne van kicsiben az élet.
Kár, hogy annyira későn érünk meg arra, hogy lássuk az egyértelműt, halljuk a magátólérthetődőt és végre az számítson, ami igazán lényeges.
A pillanat.

A tömbháznak, de maradjunk a blok szónál, mert ízesebb és közelebb áll a lényeg megfogásához rengeteg hátránya van, ahogy előnyei is minden bizonnyal.
El nem tudom képzelni ugyanazokat az esélyeket amikhez volt szerencsém gyermekkoromban, ha nem blokban nőttem volna fel.
Nálunk ugyanis igazi bőséges, összetartó gyermeksereg volt.
Fiúk, lányok, kisebbek, nagyobbak, testvérpárok és egykék egyaránt képviseltették magukat szép számban, ezáltal teret biztosítva a kiegyensúlyozott, boldog, fejlődésgarantált gyermekkorhoz.
Ha valahol nem úgy működött a családi háló, ahogyan kellett volna, na azt pótolni hivatott a blok előtti élet. Mert az zajlott.
Amikor nagyobbak lettünk a határok rugalmasabbakká váltak és helyszín nyaranta áttevődött a Május 1 strandra, télen pedig a Nagylépcsők melletti hegyre illetve a korcsolyapályára.
Mindig mindenütt lehetett védelemre számítani, hiszen minimum tíz ember képviseltette magát az utcából.

Valami egy éve lehett - ősszel, amikor az egyik televízió csatornáján bemutatták a román gettó jellegzetességeit.
Blokkokat mutattak, ahol alapból hiányzott a kamra, pince, szárító - és ennek mentén a romániai emberek leleményességét, ahogy megoldották, azaz jelen esetben pótolták a hiányzó és sokszor nélkülözhetetlen helységeket.
Bemutatták a kommunizmus alatt jellemzőbb, de most sem hiányzó blok előtti teregetés előnyeit. A teraszról lelógó és lecsepegő kimosott szőnyegek elégiáját, a teraszok előtt kifeszített ruhaszárító kötelek valóságát, amik felé néhányan zsákokat helyeztek, felkészülve a kirázott por elleni védekezésre.

Na ez nálunk is dívik.
Nem akarok rossz lenni, de a másik nyakába rázni a szemetet nem magyar szokás!
Én ugyanis 34 évi blokban élés után most tapasztaltam először, amióta román szomszédaim vannak, hogy ez egy valós probléma.
Az első román szomszédasszonyom végtelenül finom érzékkel megáldva, csak és csakis akkor rázott, amikor szépen megpucoltam a nehezen tisztítható ablakszemeimet.
Na akkor, abban a pillanatban fogta magát és kiporolta az összes párnáját, plüssmackóját, pórtölő rongyikáját és atkás pokrócát.
Rettenetesen felháborított, de nem volt mit tennem.
Gondolkodtam a dolog logikáján - de nem volt neki.
Aztán belenyugodtam abban az elfogadhatatlan és a dolgok menetén nem változtató ténybe, hogy szegény faluról jövet, ezt a mintát hozta. Kiállunk a verendára és rázunk, mint az őrűlt.

Aztán elköltöztünk egy zömében románok által lakta blokba.
Borítékolható volt a probléma előbb-utóbbi megjelenése.
És el is jött az ideje annak rendje és módja szerint.
Teríteni soha nem terítek olyan szögbe, hogy a másik mocska érhesse.
De ennek ellenére rendkívűl bosszantó reggel és este összeseperni a morzsát, port, szőnyegrojtot, pokrócszöszt, hajat, kutyaszőrt s miegymást, ami rám zúdul.
Máig tűrtem, ma reggel kilépve az erkélyre elszakadt a cérna.
Tehetetlen dühömben kiáltozni kezdtem.
Aztán leültem levelet írni.
Az első hosszúra sikeredett. Egy teljes mese volt. Mondom, nem olvassák el, esélyem sincs.
A második levél egészen rövid volt és célratörő.
Igazi én üzenet: te ezt teszed, engem ezzel ide sodorsz és ha tovább folytatod, számolj sza szépen a következményekkel.
Ezt szántam a szomszédnak.
Majd egyet a biztonság kedvéért kitettem a liftbe is, román nyelven.
A levelet a szomszéd lábtörlőjére helyeztem, tudván, hogy minden kétórában kutyát sétáltat, így elkerülhetetlen lesz a levelemmel való szembesülés.
Kereken két óra múlva csengetnek.
Volt ebben a csengetésben valami hisztéria. Tudtam, hogy ő az.
Idegesen közli felháborodását, hogy ők nem ráznak, ők is áldozatok, fentről jön az áldás.
Megjelennek előttem az elmúlt fél évben napi szinten felsepert sötét hajszálak, a piros francia letörött műkörömdarabok, a fehér kutyaszőrök, de nem vitatkozom. Az üzenet célbaért.
Elmondom felháborodásomat, ahogy ő is a lakóközösség viselkedése okozta panaszait.
Cinkosok leszünk.
Lassan magamban meg-meghajlok önnön melléfogásom előtt, kissé talán szégyelem is a dolgot, hogy miért is nem vagyok olyan jámbor nyelős fajta.
Ekkor hallom, ahogy a teraszon korholja az asszonyt, hogy több rázogatás aztán ne legyen, mert az arcbőre a tét.
Elmosolyodom... legalább volt vér a pucájában a szembesítésre...mert valljuk be, egyre kevesebb az ilyen őszinte és bátor ember.

Nos...nem vagyok meggyőződve, hogy a problémám megoldódott volna. Minden bizonnyal folytatódik, de legalább seprés közben lesz mire gondolnom, és helyenként elmosolyodnom.
Mert ahogy a székely marasztalóban el-elhangzik:
nem az a fél deci, de az embert báncsa...

Az 5 éves Balázs rengeteget érdeklődik az utóbbi időben az élet igen nagy kérdései felől.
Van úgy, hogy zavarba ejtenek az általa feltett kérdések, hiszen nincsenek válaszaim.
Valamikor minden bizonnyal nekem is ugyanezek lehettek a kérdéseim, de vagy nem kaptam, vagy a kapott válaszok nem voltak kielégítőek számomra.
Itt van mindjárt a születés-halál misztériuma.
Állandóan el kell játszuk, hogy ő magzat és a pocakomban él.
És akkor van egy adott pont a játék során, amikor nekem vajúdnom kell, hog ő megszülessen.
És amikor megszületik megkérdezi, hogy na milyen volt anya, hogy vagy?
Majd örülnöm kell tiszta szívemből.
Ha nem örülök elég őszintén megsértődik és elvonul.
Anya - veled nem lehet játszani születősdit!...

Anna kérdései a párkapcsolat körül terjengenek.
Ki miért veszekszik, hogyan él, meddig és hogyan szeret, miért jut el a válásig.
Ha eljut mi történik a felekben.
Mit éreznek az újdonsűlt párkapcsolattal való szembesüléskor.
A gyerekekben mi csapódik le, képesek-e megszeretni az új pótszülőt. Ha igen, ez mit okoz az igazi szülőben lelkileg.

Erre cseng rá Balázs kérdésköre a halálról.
Na itt kezdenek nem lenni válaszaim.
Olyan dogmákat feszeget és olyan mélyen, hogy sokszor belegondolni sem merek.
Ki hol tartózkodik születése előtt.
Miért választja éppen azt a családot.
Van-e beleszólása a döntésbe.
Mikor derűl ki, hogy mi a célja a létének.
Ha nem derűl ki, akkor mi lesz.
Ha rosszúl derűl ki, akkor mi lesz?
Ha meghal hova megy?
Mennyi idő múlva ér oda.
Mikor találkozik a Teremtő Istennel. Először Istennel, vagy Jézussal?
Meddig születnek még új generációk a Földre?

És nincsenek válaszaim.
Azaz, nekem vannak - de azok saját válaszok.
Amiket a szenvedés termelt ki bennem.
A szüleim válása, a veszteségek, amiket megéltem, a traumák, amiket nem igazán adnék semmiért, így utólag, még akkor sem, ha mai napig nincsenek rájuk válaszaim.
Mert a válasz nem a kijelentő mondatokban és tényekben van, hanem a jó kérdésfeltevésben.
A kíváncsiságban, a bátorságban és a gondolkodni merésben.

Ma láttam egy asszonykát.
Mindegy, hogy hol.
Vannak ilyen emberek, férfiak, nők egyaránt.
Keresnek egy erős embert, beállnak a háta mögé és leélik az életüket az árnyékában.
Ez az asszonyka tipikus példája volt ennek.
Angyalarcú, egyötven magas, vékony nő, egy kétméteres, nagydarab, nagydumás, okoskodó, vezetőpozícióban lévő férjel.
Az asszonykának egyetlen gondolata nem volt.
Bármit mondani merészelt, a férje szavai csengtek vissza az ajkáról, akire minduntalan ránézett irányítás és kontroll céljából.
Mintha egy aranypórázon tartotta volna a pasas.
Miközben tudatosan egyik sem élte meg.
Ők úgy érezték minden a legnagyobb rendben van.

Őket figyelve, hallgatva, nézve - a gyermekeim minden egyes kérdése válaszra lelt bennem.
Milyen érdekesek és kifűrkészhetetlenek az Isten útjai.
A válaszok sokszor egy képben, hangban, festményben, szoborban, zeneműben vagy banális találkozásban vannak benne.
És mivel ajándékok, hát meg kell tanulni elfogadni.

Van az a sok házban megtörténhetett, valóságon alapuló jó gyermekvicc, amelynek alapja, hogy miközben anyuka hülyére takarítja magát, az ámulatból ámulatba eső gyerek megkérdezi édesanyját, hogy éppen mit csinál. Anyuka szétpattanó idegeit hetedik csomóra kötözve közli, hogy éppen vécét sikál, mert jön Jézuska és hát így illik Őt várni. Miért? - kérdezi a meglepett a gyerek. Jézuska szarni is fog, miközben leteszi az ajándékokat?...
S bumm.
Ennyi a mai történetem. Ez a mese mazsolája.
Hiszen minden benne van.

Igen, fontos az előkészület, a bemosakodás, de nem a bőr leradírozása.
Márpedig ezt tesszük.
Erről beszél nem kevés iróniával az a másik fb-n terjedő rövid geg, amelyben Krisztus a jól ismert komoly arccal felteszi a tízpontos kérdést:
Mondtam én nektek valaha, hogy születésnapom alkalmával vásároljátok hülyére magatokat???

És az utóbbi időben csak ezekre a dolgokra fókuszálunk.
Amikor apósomék mesélik a szegénységet és gyermekkoruk ajándékait, köpni nyelni nem tudunk a nevetéstől. Alma, dió, jobb helyen mézespogácsa. Punktum.
Vagy nemrégiben a pap meséi a vallásórásaimnak, többek között a két meglepett, saját gyermekemnek, hogy gyermekkorában a legkedvesebb játéka egy léc volt. De abban benne volt a világ. Hiszen ha kellett autó volt, ha úgy akarta dobverő, s ha éppen az kellett, hát bármi másnak azonnal megtette.
Balázs azóta is sokat gondolkodik ezen.
Mély lelki húrokat érintett benne az egyszeri léc története.

Vannak azok a rettenetes munkanapok, amikor az embernek még levegőt venni sincs ideje.
Aki ismer tudja, hogy egy született munkásember vagyok. Annyira szeretek dolgozni, hogy ha éppen nem lenne munka, akkor is találnék magamnak vagy harminc feladatot kapásból.
De igazán minőségi munkát akkor és úgy vagyok képes végezni, ha időm van bemosakodni és kimosakodni emberekből, történetekből, problémákból, feladatokból. Különben nem vagyok képes magamból száz, hanem csak tíz százalékot adni - és nem úgy oldom meg a felmerűlt problémákat ahogy szeretném. Hiányérzet marad bennem is, és ha minden igaz a kliensben is.

Pontosan ez a helyzet a sátras ünnepeinkkel is.
Itt a titok.
A ki- illetve bemosakodásban.
Az idén komolyra vettem a figurát.
Mondja az ember, hogy na ...értem ... mert szegény fel volt készülve a dilire.
Fék be.
Mondom, semmit, csak a szükségeset.
Vállalom a dög főszerepét is ha kell, van hozzá szövegem, de az idén nem lesz többet dili.
Felnőttem.
És lassan elrendeztem a munkát, majd letettem.
Jött a sikálás és amikor meggyőződtem, ha Jézuskának szarhatnékja is támadna, hát van hol - leálltam.
A sütést szépen megosztottam fele-felében a profi cukrászokkal.
Ha utánaszámolok, a bogyóim többe kerülnek, nem beszélve az esetleg elrontott végtermékekkel.
A fadiszítés ment közösbe, tehát nem teher volt, hanem az örömök öröme.
A főzés meg rutin, nem beszélve ha az embernek olyan kiskuktája van, mint Balázs. Kóstol és rágcsál, szagol és tanácsol. Ha ilyen marad pasi korára, nem lesz a gazdasszony, akinek ne varázsoljon mosolyt az arcára a legnagyobb sietség daccára.

Délre megvoltunk mindennel.
Mindenki nyugodt volt és mosolygós.
A vendégeink érezvén a nyugalmunkat sokat maradtak és jól.
A vacsora tökéletes volt.
Mi a MrBeen-i szellemben őszintén örültünk mindennek, amit magunknak vásároltunk közösen. Hiszen csupa ésszerű és szükséges dologról volt szó.
Nem beszélve az új ruterről, ami nélkül a blogot is temethettük volna.

Anélkül, hogy parancsolnom kellett volna magamnak, mindenkit felhívtam, akivel évek óta nem beszéltem kölcsönös duzzogás alapján.
Volt aki zavarában végigköhécselte a beszélgetést, de előre szóltam, maradjon veszteg, vezetem a társalgást.
Egy embert hagytam holnapra, mert az a sebem tályogos. De azt is kimosom. Nincs az a seb, amivel nekiindulnék a következő évnek.
Elég volt a bénázásból.
Szóljon végre arról az ünnep, ami - a szeretetről. Nincs többé félelem, rettegés, fájdalom - egy dolog van élesen, Krisztus, azaz laza, ráérős, bemosakodos, odafigyelős, időt nem ismerő szeretet.

Amióta megszülettek a gyerekek egy egész színjáték íródott a családban a Karácsony mintájára. A színmű tökéletesnek bizonyúlt, csak minden egyes alkalommal a színészekkel volt baj. Nem tudtak elvonatkoztatni attól, amit otthonról hoztak. Így aztán, ha a darab szövege olajozottan is ment, a díszletben nem lehetett hibát találni, minden a helyén volt – de valami mégiscsak hibázott. Valósággal rettegtem ettől a mézeskalácsház ünneptől, amiért mindenki odavolt csak én nem találtam meg magam benne.   Gyeremkkorom küszöbén bomlott fel a családunk. A család szó fogalma így hát mindannyiunkban élesen csonka maradt. Ahogy a Karácsony is. Hiszen ez a meghitt családok ünnepe. Nálunk mindenki a munkába menekült – aztán mellesleg lett gyönyörű fa, meg sok ajándék és étel szarásig. Fiatalon az önkéntesség nem esett nehezemre. Ez volt ugyanis a csúcsidőszak. Amikor rengeteg családnak lehetett örömöt szerezni, önfeláldozással. Aztán ahogy családom lett, igyekeztem az energiáimat az otthonomban fokuszálni és lecsapatni. Évekig azt hittem, hogy a tökéletes darab lekeverésében rejlik nagy a titok. Abban, hogy hülyére takarítom a házat, ezzel is úgy kiütöm magam, hogy nem leszek jó semmire. Aztán marhára főzöm magam, a sütésről nem is beszélve – hiszen a sok jó étel el tudja vonni a figyelmet a zakatoló belső tartalmakról. Na meg persze ott a sok ajándék, aminek szintén van bódító hatása. Soha nem sikerült a kívánt hatást elérnem. Hiszen volt egy adott pont, amikor megszólalt bennem az a belső hang, amit legszívesebben elhallgattattam volna – akár a mesében az átok ... amire nem lehetett nem figyelni, amiről nem lehetett nem tudomást venni. Most már elég nagyok a gyerekek ahhoz, hogy félretegyük a színjátékot. Gondoltunk egy nagyot és merészet és elmeséltük, hogy az Angyalnak van éppen elég dolga azoknál a családoknál, ahol kisebbek a gyerekek, mint ők. Segítsünk hát és hozzuk el tőle a fát, majd díszítsük fel együtt, hogy nálunk majd csak az ajándékokat kelljen letegye. És megtettük, olyan hatással, ami egy életre felejthetetlen marad. A gyerekek csoportosították a díszeket. Minden egyes kategóriának felelősse volt. A fa nem szép lett, hanem egyenesen gyönyörű. Mert nem lopva és sietve, hanem örömben és időtlenségben készűlt el. Az idén a takarítást sem az előző évek mintájára végeztem. Hanem felosztva. Eldöntöttem ugyanis, hogy ebben az évben nem lesz többé lelki bealtatás. Lesznek örömök, együttlétek, játékok és pillanatok. Ha a gyönyört fokozni és késleltetni lehet – akkor azt hiszem sikerült. Még két nap van Karácsonyig – és Balázs szavaival élve, a mi otthonunkban, akár egy gyémánt virít a fa. Nem csak annak a pillanatnak volt varázsa, amikor szembesültek a kapottal, hanem megdolgoztak érte. Abban a hiszemben, hogy jót tesznek másokkal. A varázslat nem tört meg, hanem erősebbé vált, mint annakelőtte, amikor rettegni kellett, hogy felébrednek és in flagranti találnak a díszekkel a kezünkben. Ami a süteményeket illeti – az idén nem az ételeké lesz a főszerep. Hanem a pillanatoké. Mindenből lesz, de nem tobzódásig és roskadásig. Nem találom helyesnek a dúskálást, amikor alig egy pár napja még azért rohangáltam, mert több tíz általam ismert családnak még takarója sem volt. És különben is, miért ne lehetne az egész év tiszta karácsony. Család, ünnep, meghittség és ajándék? El kell jöjjön annak a pillanata, amikor nevén merjük nevezni a dolgokat. Ki merjük mondani, ha valami elviselhetetlenül fáj és szorít. Ha valami jó és örülnénk ha egész évben tartana. Na a szeretet ilyen. Nem kell neki ünnep meg varázslat. Csak egy – jó lenne ha egész évben kitartana...

Ismertem egy férfit.
Egész életében alkoholproblémákkal küzdött.
Eladósodtak - nem csak életvitele miatt - hanem sorozatos rossz döntések eredményeként.
Elköltöztek egy fél évszázad után arról a helyről, ahol ő felnőtt és fiatal felnőttkorát majd élete javarészét töltötte.
Nem voltak szomorúak, azt hiszem hittek a jobb jövőben.
S akkor ez a pasas mindegyre feltűnt részegen.
Először meg voltam győződve, hogy hiányzik az otthona és nosztalgiázni jár vissza.
Mígnem, hosszú idő múlva jöttem rá, hogy ennek köze nincs a nosztalgiához.
A biciklije hozza erre.
Az a kurva bringa csak ezt az útvonalat ösmeri érted-e?

Na pontosan így járt az én csizmácskám minap.
Arra kellett mennem, azon az útvonalon, ahol több mint két évtizedet ballagtam haza hol egyedül, hol társasággal, hol a világ terhével a vállaimon, hol szerelmesen, reménykedve a szebb jövőben, hol csalódottan - nap mint nap.
Egy élmény volt vezetve lenni.
Nem kellett összponotsítanom a következő lépésre, hiszen a csizmámban volt...
Gondolkodhattam végre a mebeli útvonalválasztó nagy kérdésein.
Hogy mekkora egy badarság, hogy amikor azt hisszük, útakat kell választanunk, nem is a jobb vagy a bal irányának eldöntésén van a hangsúly, hanem azon, hogy kit választunk - kit hagyunk magunk mögött és kire bukkanunk rá a következő kanyaron túl.
Na látod, ezek a legmeghatározóbb élmények.
Mert senki sem véletlenül van ott, ahol lennie kell.
Ettől függetlenül, nem biztos, hogy készen állunk annak a befogadására, amit a tarszinyájában tartogat. És ez nem bűn vagy mulasztás hanem döntés kérdése.
Lehet halogatni.
Lehet késöbbre félretenni és csak majd, ha valóban készenléti állapotban leszünk, akkor foglalkozni, szembesülni vele.
Nem az a cél, hogy rávessük magunkat arra ami szembegurul velünk.
Hanem az, hogy begyűjtsük és spájzoljuk, addig amíg valóban készen nem állunk rá.
Mint a kommunizmus alatt a déligyümölcsöt.
Volt, kaptuk - de félre kellett tenni, hogy beérjen.
Akkor még nem volt jó. Nem állt készen, ahogy mi magunk sem az elfogyasztására és megemésztésére.
Figyelni kellett és adventbe rendeződni.
Már az is egy öröm volt, hogy volt.
Ígéret volt.
Izgalom és öröm.
A beteljesülésre várakozás öröme eltartott jó esetben egy, másfél hetet - míg a beteljesülésnek pillanatai voltak.
Hát nem?
Éppen mint a szerelemben.
Vagy a kulináris élvezetekben.
A fiam szokta mondogatni:
- Anya, én azonnal kérek abból a szagból, amit éppen főzöl...
Nos a szagból és az izgalomból korlátlan ideig csemegézhet.
Míg a beteljesülésnek csupán pillanatai lesznek, mert a gyomor űrtartalma korlátolt.
Ilyen az emberi lét is nem-mellesleg.
És ha nem tévedek - az egész emberöltő egy adventi vigyázbanállás.
Izgalom, penge, beteljesülés iránti vágyakozás.
Vagyis hát annak az elsajátítására való esély.

Aki meg abba a rettenetes hibába esik, hogy ez itt az a hely, ahol minden vágya teljesül, szívni fog.
Itt minden olyan mint egy nagy szilikonduda.
Ígéretes, de tartalom nélküli.
Az eszencia odaát van.
Tehát nézni, de nem nyúlkálni.
Nyalogatni, de nem harapdálni.
Tapogatni, de nem megmarkolni.
Megfogni, de nem birtokolni.
Birtokolni, de megtanulni elengedni.
Elengedni, de nem elfelejteni - hanem követeztetéseket levonva, szépen elspájzolni, mert minden egyes embernek, útnak, döntésnek, helyzetnek, esélynek értelme van.
Éppen akkor, ott, úgy, azzal - amivel jött és eltávozott.

Bizonyára már mindenki látott, hallott vagy talán produkálta azt a mintát a gyermeke nevelése során, hogy fiam!...te ne verekedj, de ha ütnek, üss vissza!!!
Ez tulajdonképpen az amúgy szelíd és becsületes nagyszülők passzusa.
Soha életükben nem követtek el erőszakot, legfenebb önmagukkal szemben, s akkor megszületik az aranytójó kisunóka, s kérem szépen, hogy-hogy nem, átértelmeződik egyszerre csak minden. Többek között az agresszióhoz való hozzáállásuk, attitűdjük is.
És egyik leghangoztatottabb közmondássá a családban a -  ha adnak fogadd el, s ha ütnek, üss vissza... lesz.
A gyermek meg teljesen derultáltá válik.
Addig el az volt, hogy bárkire kezet emelt hatalmas előszeretettel, letörték a kis szarvait. A párnás kezecskéire csaptak, ami rettenetesen fájt, vagy még rosszabb, rákiáltottak és hazaráncigálták. Most pedig hírtelen mindenki arról beszél, hogy üthet ő maga is nyugodtan. Hiszen a mondat első részét, hogy a koma, vagy ő - azt ő még nem hallja. Itt az ütésen van a hangsúly.
És üt, vág, nem sajnál.
Bonyolúlt folyamat, igen nehéz kiszállni belőle - az óvónők erről rengeteget tudnának sztorizni.

Anna, kislány létére rettenetesen verekedős volt.
Bárhova vittem leszedte a pofámról a bőrt.
Mindenkit kicsinált.
Magyaráztam, tiltottam, megfedtem, a kezére vertem, elráncigáltam, de csak nem hagyta abba.
Ahogy oviba került, többé nem verekedett.
Nagylány lett és a nagylányok nem verekszenek.

Balázs kincsem - ő nem volt verekedős. Inkább nyávogott, ha valami nem tetszett. De ez célirányos nyávogás volt. Mert ha Anna meghallotta - márpedig meghallotta, hiszen nem süket és mindig a közelben tartózkodott, nos ott kő kövön nem maradt. Mert a tezsvérét - minden áron megvédte.
Balázsnak nem kellett mondani, hogy fiam ne verekedj. És üss vissza. Nem érdekelte a dolog. Olyan mint Piedone. Ütik egyszer, hétszer, hetvenhétszer - na ekkor szakad a cérna és egyet üt, de ott többet fű nem nő. Ilyen hatalmas szarhányólapát kezekkel, mint az övé, bikaerővel és a nyugodt ember haragjával - letális az adag.

Nos erre az ütnek - add vissza, ami jár az jár témájára cseng rá az ami bennem van.
Van érted-e ez a kapcsolat az életemben.
Teljes mértékben negatív előjeles.
Oly annyira, hogy tudom, hogy hülyének néz a hülyéje, de sajnálatból - vagy jóindulatból, vagy szégyenből - hagyom neki.
Becsapott ezerszer, készül ismételten - de egyszerűen képtelen vagyok azt mondani neki, hogy ne nézzen madárnak.
Ugyanis menthetetlen.
Rajta soha semmi nem fog változtatni.
Így, hogy sorozatosan hülyének néz és kihasznál - legalább van reményem arra, hogy tapasztal ő is jót az életben.
Ha nevelném, mint más és állandóan visszaütnék - még vadabb és elvetemültebb lenne.
A gonoszság gonoszsággal nem gyógyítható.
Az agresszió sem agresszióval.
Úgyhogy, ismét hagyom magam szembeköpni.
Van, hogy egyszerűen nem térek magamhoz a csodálkozástól, hogy hogy a francba vannak ilyen emberek? Egyszerűen hogy hordja el őket a hátán a Föld?
Aztán, újra kezdem.
Először sajnálom, aztán amikor bíztatnak, hogy üssek vissza - elszégyelem magam.
Ennek a szerencsétlennek úgyis mindegy.
Legalább így...talán...van remény.
Mert az hal meg utoljára.
Igaz, hogy előtte még hasbarúg, de aztán csak meghal.
Nem?

Nemsokára ismét öt csoportnyi, csokornyi beteggondozóval kell együttdolgoznom. Minden egyes alkalommal óriási kihívás. A fent említett képzéssorozat ugyanis minden harmadik esztendőben megismétlődik - továbbképzés címszó alatt.
Egyelőre lélekben készülök.
A beteggondozók túlterheltek, csalódottak és fáradtak.
Olyan problémákkal küzdenek, amik nem igazán orvosolhatóak egy képzéssel.
Igaz, hogy a visszajelzések pozitívak, hogy felszabadulnak és öröm van bennük, de mindvégig azalatt a nyomás alatt dolgozunk, hogy az ők idejük nem játék.
A beteg - sokszor nem egy, hanem két olyan ágyhoz kötött betegről van szó, akik állandó felügyeletre szorúlnak, ezalatt az idő alatt szomszéddal vagy családtaggal töltik el a kényszerközös időt.
Mesélik a gondozók, hogy hónapok óta nem voltak a betegnek krízisei, rohamai vagy hiszti sírógörcsei, de most, hogy ismét eljárnak otthonról, egyre gyakrabban előfordulnak.
Vannak gondozók, akik nem tudják megoldani a beteg felügyeletét és kénytelenek magukkal hozni a sérültet vagy beteget.
Nem könnyű.
Van egy óriási türelemmel és humorérzékkel megáldott gondozó, akit a kérdőívben, amit előzetesen ki kell töltsenek, mint mindenki mást, megkérdeztünk, hogy milyen problémákkal szembesül ő illetve a betege. Egy tőmondatban válaszolt rendkívűl frappáns módon:
- az én problémáim leírhatatlanok...
És ebben benne van minden.

Ma erre a felkészülésemre csengett rá az, amivel a tömegközlekedési eszközön szembesültem.
Fogászatról jöttem éppen és az érzékeny, frissen kezelt fogaim megfázásának elkerülése érdekében tudatosan a nyomor mellett döntöttem.
Jó döntés volt.
Felszállt egy anya két gyerekkel.
A gyerekek akkorák lehettek, mint az enyim a kettő.
Cserfesek, szájasok, követelőzőek.
Anyuka kissé szétesőben.
Végighisztériázták azt a két megállót, amit csendben is simán kibírhattak volna féllábon.
Egy adott ponton, a forgalom kellős közepén még a sofőrt is megállították, hiszen a kisebbik bömbölni kezdett, hogy ha a nagynak van jegye, akkor neki is kell, mégpedig azonnal.
A sofőr méla undorral teljesítette a kívánságát.
Amikor leszálltak egy megkönnyebbülés lett az egész maxi.
Vannak azért határok kéremszépen.
Nem vagyok én testi fenyítés párti, de azért van amikor a nyakleves tud megoldás lenni.
És egy percig sem gondolom, hogy a kigyensúlyozott fejlődés útja az anya kiszipolyozása lenne!

Nem telt bele egy megállónyi idő, felszállt az egyik beteggondozó a sérült, értelmi fogyatékos gyerekével.
Rengeteg alkalommal elpanaszolták a gondozók a tömegközlekedési eszközökön való utazás viszontagságait.
Hogy az autista gyerek anyjára rászolnak, hogy nevelje meg a degenerált gyerekét, meg egyebek.
Most volt alkalmam látni is.
Az anyuka tiszta ideg volt.
Feszűlt, merev és zárkózott.
A gyerek vidám, önmagában jó nagyokat nevetgélt, harapdálta a kabátja ujját és dúdolgatott.
Nem követelőzött, nem állította meg a forgalmat, nem az anyjának uzsukált, hanem egyszerűen elvolt a saját különbejáratú világában.
Az anyukával beszédbe elegyedtünk.
De ez sem vonta el a figyelmét attól, hogy minduntalan az elvárt és a normális határai közé ráncigálja a gyerekét.
Valósággal óvta a sajnálattól és a megvető pillantásoktól, amik feléjük záporoztak.

Miután leszálltak a maxi egyhangon sóhajtott fel:
- jajj, szegény!...

MIÉRT?
Mitől szegényebb ez az anyuka, mint az a másik?
Miattunk.
Emberek miatt.
Hiszen ő nem úgy ébred reggel és fekszik este, hogy jajj de szegény vagyok... - sokkal inkább zavarják a nem adekvát bánásmódok, amikkel nap mint nap szembesül lépten nyomon.
És tudod mit, sokkal kiegyensúlyozottabb és összeszedettebb, mint az a másik.
És egyáltalán nem szegény - hanem gazdag.
Mérhetetlenül gazdag.
Valami olyansmit birtokol, amibe nekünk, halandóknak soha de soha nem lesz bejárásunk.
Talán csak odaát...



Íme valami, amit muszáj idebiggyesztenem:

Látom magam előtt az Urat, ahogy a magasból letekintve nagy gonddal és körültekintéssel válogatja ki eszméinek megtestesítőit, és utasítja az angyalokat, hogy jegyezzenek be mindent egy nagy könyvbe.

-Arnold Elizabeth: fiú, védőszentje: Mátyás.
-Frederick Marjorie: leány, védőszentje: Cecilia.
-Martin, Caroline: ikrek, védőszentjük. . . adjuk nekik Gellértet! Ő már hozzászokott a közönségességhez.
Végül az Úr átnyújt egy nevet az angyalnak, és elmosolyodik:
- Ennek az asszonynak adjunk egy fogyatékos gyermeket.
Az angyal kíváncsiskodik:
-Miért éppen neki, Uram? Hisz olyan boldog!
-Éppen azért - mosolyog az Úr. - Hogy adhatnék fogyatékos gyermeket olyan asszonynak, aki nem ismeri a nevetést? Kegyetlenség volna.
-De lesz-e hozzá elég türelme? - kérdezi az angyal.
-Nem akarom, hogy túl sok türelme legyen, mert akkor belefullad az önsajnálatba és elkeseredésbe. Ha túlesik az első megrázkódtatáson és legyőzi a sértettség érzését, jól fog boldogulni a helyzettel. Figyeltem ma ezt az asszonyt. Meg van benne az az öntudat és függetlenség, amely oly ritka és oly szükséges erény egy anyában. Látod, olyan gyermeket adok neki, aki a saját világában fog élni. Az anyának ezzel kell majd együtt élnie, és ez nem könnyű dolog.
-De Uram, talán nem is hisz benned!
Az elmosolyodik:
-Az nem baj. Azon segíthetünk. Ez az asszony tökéletesen megfelel. Megvan benne a megfelelő egészséges önzés.
Az angyal levegőért kapkod: - Önzés??? Hát az önzés erény?
Az Úr bólogat:
-Ha nem tud néha elszabadulni a gyerekétől, nem fogja bírni a dolgot. Igen, ő az az asszony, akit megáldhatok olyan gyermekkel, aki nem tökéletes. Most még nem tudja, de irigyelni fogják őt. Soha nem fog bedőlni az üres szavaknak. Soha nem fog megtenni konvencionális lépéseket. Amikor a gyermeke először mondja neki, hogy "anya!" , csodát fog átélni, és ennek tudatában is lesz. Ha elmeséli gyermekének, milyen egy fa vagy a naplemente, olyannak fogja látni a teremtményeimet, amilyennek kevesen látják. Úgy látja majd a dolgokat, olyan tisztán, ahogy én látom. A tudatlanságot, a gonoszságot, az előítéleteket. És megengedem neki, hogy fölébük emelkedjen. Soha nem lesz majd egyedül. Minden napján, élete minden percében mellette leszek, mert az én munkámat fogja végezni, és ez olyan biztos, minthogy mellette állok.
-És ki legyen a védőszentje? - kérdezi az angyal, és tolla megáll a levegőben.
Az Úr elmosolyodik:
-Elég, ha adunk neki egy tükröt.

- Erma Bombeck -

Az emberi élet olyan mint a tó vize. Ha valamit beledobnak, vagy valami nagyon mélyről előtör, gyűrűzni kezd és felzavaródik.
A gyűrűk körkörösen érik el a víz középső pontját, majd ismét elcsendesül a víz.
Ilyen esetekben esélyt kapunk arra, hogy lelkikekben újradefiniáljuk önmagunkat.
Saját életemen tapasztalatom ugyanazon problémákkal való szembesülést, peródusonként.
A gyűrűzést, a mélyről való feltörést vagy egy külső behatolást mindig első ízben kis dolgok, felszínes apróságok jelzik elő.
Például elveszítem az étvágyamat, nem jelent örömet mindaz, ami addig el igen, ezzel szemben valami másban keresem vagy éppen találom meg a vigaszt.
Ha hírtelen valaki rámkérdezne, talán nem is tudnám mi zajlik bennem pontosan.
Csak a késöbbiekben, esetleg már a visszatekintés fázisában ismerem fel, hogy ennek a folyamatnak voltam elszenvedő alanya.

Számomra az év legsötétebb időszaka, azaz az advent minden esztendőben egyenlő a belső sötétéggel is.
Valósággal kiszáradok.
Amíg nem voltak meg a gyerekek, a napi minimum két szentmisén való aktív részvétel karban tartott.
Mára már sokkal nehezebb fogozkodókat találni.
A gyermekektől nehezen tudnék megvonni ennyi időt, hiszen még gondozásra szorúlnak.

Eszembe jut életem egyik legkegyetlenebb adventje, ami egyben a legsötétebb időszakok egyike is volt számomra.
Ott volt álmaim karrier-otthona a kezeim között, és képes voltam azt hinni huszonévesen, hogy hazaérkeztem.
Öt év önkéntesség után, férjhez mentem az egyesülethez, amely helyet adott szakmai szárnypróbálgatásaimnak.
A munka és annak feltételei minden volt, csak álom nem. Legfennebb rémálom.
Fejlődésileg még nem tartottam azon a szinten, hogy definiálni tudjam, mi az ami tulajdonképpen zavar.
Azóta a kód felülíródott bennem időről-időre.
Néha elém is hoz az élet egy-egy esélyt, hogy átírjam a történelmet, de mindketten tudjuk - az élet is meg én is, hogy az én utam nem arra vezet.
Meg-megállok, el-elgondolkodom, de sűrgetést érzek arra, amire valójában elhívatottam.

És a helytelenség, a nem jó helyen állok nyugtalansága - van erre egy csodás angol kifejezés - urge - időről időre felbukkan.
Olyan mint a délibáb.
Hívogató, kecsegtető, de nem minden esetben igaz.
Van, hogy a fény játszadózik velem.

Ismét bábot látok.
Most már csak azt kellene eldöntenem, hogy déli-e?
Mert abban az esetben ha igen, hagyni kellene a maga kiseded játékával foglalatoskodni.
Ezzel szemben ha nem, az élet mindig úgy intézi, a saját beleszólásom nélkül is, hogy borúlnak hídak, nekem csak lépni kell - egyik lábamat téve a másik után.
Nem rohanva, nem sietve, nem tűzeket és katasztrófahelyzetet okozva, csak lassan, kivárva, ütemesen, lépkedve.

Hogy a sötét játszana-e a bennem lakó fénnyel?
Hogy kiszáradt lelkem reméli a felüdülést? Nem tudhatom. Ez még nem annak a fázisa.
Ez még csak a sűrgetés, a nyugtalanság. Amire nem szabad figyelni de főként cselekedni nem. Várni kell. Megfeszűlt adventbe kell rendezkedni.
Mert egy biztos, mindennek szépen eljön a maga ideje és órája.
És nem véletlenül nem ismerjük azt.
Mert ha ismernénk, az fejlődésünk szempontjából egyenlő lenne a stagnálással.
Várni, megfeszűlni, majd lépni - de csak és csakis akkor, ha már itt van az ideje.
Nem előbb, nem késöbb.
Éppen akkor és éppen ott.

A gyermek néha játszik egy játékot a neten.
Szín, forma, alak felismerés és mintakövetés.
Dora mutatja, hogy merre kell mennie.
Megjelenik a követendő út, majd eltűnik. Azonban ha nem kapkodik és figyel, a következő lépés mindig kicsit fényesebb és ragyogóbb lesz, mint az összes többi.
De ehhez nagyon kell figyelni.
Megmutattam neki - azóta vérprofi ebben.
Csendben figyel, mint a vadász. Nesztelen. Még lélegezni is elfelejt.
És akkor, abban a feszűlt várakozásban felcsillan a megoldás.
Mindössze egy másodpercig.
De akkor élesebb és félreérthetetlenebb mindennél.
Na látod, ismét ilyen ez az advent.
Lapulós, feszülős és várakozós.

Az olvasás és a könyv az ember legjobb útitársai. Azonban mint a legtöbb jó dolognak az idevezető utja tele van rögökkel. A saját betűelsajátítási folyamatom kiesett. Azt hiszem nem ment annyira nehezen, mint a román nyelv betűinek az elsajátítása, mert arról konkrét emlékeim vannak.
A feszűlt édesanyámról, aki éppen úgy állt a hátam mögött, mint szegény főnöknőm, mint amikor az előkönyvelésben kerestem a logikát.
Végül kijelentette - itt nem kell gondolkodni, itt cselekedni kell! Na azóta is egy csapnivaló előkönyvelő vagyok. Ideges leszek és merev ha nem szabad gondolkodnom és kreatívnak lennem. Egyszerűen megfojt. Azt öli meg bennem, ami a legjobb.
Ott ültem, szegény másodikos hülyegyermek és próbáltam logikai összefüggéseket keresni a ghe, ghi, ce, ci és ehhez hasonló értetlenségekben.
A saját anyanyelveddel sokkal könnyebb.
Nincs az a szöveg, amivel ne bánnál el.
Így van szegény Anna is.
Szárnyal, pedig még csak a betűk negyven százalékát tanulták.
Ha nem ismeri, kitalálja.
Így lesz aztán egy egyszerű négybetűs szóból egy rendkívűl bonyolúlt tízbetűs, ritkán használt kifejezés.
Balázzsal nyivadunk meg a nevetéstől.
Ma elolvastuk első kiskönyvünket.
Egészen jól ment.
Anna hassal az ő ágyában, én mellette.
Balázs a saját ágyában.
Anna kincsem olvasott, Balázs, mivel amit egyszer hall életében mindent megjegyez, minduntalan kiegészítette az olvasott szavakat.
- Anya, Balázs honnan tudja?
- hát Balázs már csak ilyen. Nincsenek benne gátak, nem merev, nem feszűlt, ő van.
Tanuljuk a román szavakat.
Annával kínlódunk. Lassan már én sem tudom - Balázs meg súg. Ő tudja.
Nem érti, de tudja. Nem gondolkodik, hanem cselekszik és van.

Soha nem felejtem el a szomszédkisfiút.
Isten bocsássa meg, megfullasztottam volna egy kanál vízben.
Az volt a legnehezebb egyetemi évem.
Egyik helyen államvizsgám, másikon egy hatvizsgás, négykolokviumos szesszióm zajlott éppen.
És az Istenáldása éppen olvasni tanult.
Órákon át. fáradhatatlanul.
Tudod - s ha nem, majd megtudod, hiszen senkit nem kerül el a végzete - van az elsősöknek az a rendkívűl idegesítő szokásuk, hogy MINDENT betűznek és szótagolnak. Amit hallanak MINDENT.
Olvasásnál ez egyszerűen kriminális.
éééééééééééééééééééélllllllllllllllllllllllllllllllléééééééééééééééééééééésssssssssssssssssssssssssssssssssssssskkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaammmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrraaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa.
A második énél, már adnád mindened, csak abbamaradjon.
Persze tűrjük, remélve, hogy egyszer majd túlleszünk rajta.
S szegény szomszédgyerek nagymamája, amikor túlvoltak két óra után egy negyed oldalon, kedvesen kijelentette. Még egyszer szivem, olvassuk még egyszer.
Na akkor és ott éreztem, hogy most ölni tudok.
Minden betű vasszegeket ütött az agyamban.
Másnap a vizsgán álltam az ajtó előtt s csak, s kizárólag csak ez zakatolt a fejemben:
mmmmmmmmmmmaaaaaaaaaaaaaaallllllllllllllllllllllllllllllllllllllllaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaacccccccccccccccckkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa eeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeellllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmeeeeeeeeeeeeeeeeennnnnnnnnnnnnnnnttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttt
mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóókkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkusssssssssssssssssssssssssssssssskkkkkkkkkkkkkkkkaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa
uuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuttttttttttttttttttttttttttttttttttttttááááááááááááááááááááááááááááánnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnn.
Most is így vagyok.
Szegény Anna minden egyes betűje egy-egy nappal rövidíti meg az életemet, na de mindent az olvasásért.
Mert a könyveknél jobb barát nincs.
Ha kamaszkoromban nem ismertem volna az olvasás mentsvárát, azt hiszem ma nem is lennék is.
Akkoriban az olvasás a túlélést jelentette.
Ma kegyelem.
De hiszek abban, hogy ha megérem a nyugdíjt, ismét a túlélés szimbóluma lesz életem zászlaján.

Nemrégiben a beteggondozókkal találkoztunk.
A tömeg szélén tanácstalanul álldogállókra mutatva, mondom az önkénteseknek, uccu neki, ugorjatok, az a tíz ember írás-olvasás tudatlan.
Hitetlenkedve néznek rám.
Azt hiszik ugratom őket.
Ugyan már, a mai világban?....
Én már megszoktam, hogy naponta találkozom ilyen emberekkel.
Nekik még új.
Megilletődve jönnek vissza.
Azt hiszem magukban felmérik mint is jelent a betűk ismerete.
Hogy mit?
Mindent.
Világokat.
Életeket.
Mentsvárat.
Menekülést és kegyelmet.
Igen szomorú, hogy nem jár alapból mindenkinek.

Ezt a dolgot most úgy írom meg, hogy közben teljes mértékben tudatában vagyok annak az elkerülhetetlen ténynek, hogy ha valóban az jön ki belőlem ami bennem van - bizonyos körökben majd rettentesen népszerűtlenné tesz.
Ugyanis a politikáról szeretnék írni.
Imádok sakkozni.
A sakk igazi fej-játék.
Nincsenek benne érzelmek.
Lépések vannak, amiknek következményei vannak.
És ami a lehető legizgalmasabb az egészben az nem más, minthogy precízen előre lehet vetíteni a partner lehetséges lépéseit és annak mindenféle következményét.

Van úgy, hogy feláldozunk egy parasztot vagy futót vagy éppen lovat, annak érdekében, hogy megmeneküljön a király. És a királynőt nem adjuk semmiért. Mert ő visz mindent.

Namármost a politika is ilyen.
Lépések vannak, döntések vannak - amiknek be lehet jósolni a következményeit.
Vannak játékosok, ahogy a partner vagy partnerek is játékosokkal van fent.
Látni lehet a felállásból, hogy a táblán ki milyen szerepet tölt be.
Ki van elől - ki kit les hátrulról és ki honnan tör elő váratlanúl.

Feláldozódnak emberek és sorsok egy-egy lépés erejéig, majd újra játékba kerülnek egy következő fordulóban, ahol majd más játékosok játszhatják el az áldozat szerepét.
Egy marad - a királyi pár.
S ha már ők is süllyedőben vannak, hát vége a játéknak.
Game over....over...ver....er....r

Nem tudom, hogy fiatalok mennyire szeretik a sakkot. És, hogy volt-e aki leüljön velük annak idején sakkozni.
A gyermekeim egyik kedvenc játéka.
Még nem ismerik a szabályokat - csak elméletben. Ha a csata hevében vagyunk, meg se parittyáznak, a parasztok ütnek mindenkit, lépve jobbra-balra, fel-le, elé-hátra.

Na így látom én jelen pillanatban a fiatal generációt.
Szabálynélkülinek.
Nem személyeskedem.
Nincsenek a fejemben nevek és arcok.
A tábla van előttem és a gyermekeimhez hasonló fiatal játékosok, akik figyelmen kívűl hagyják a szabályokat és ütnek-vágnak jobbra-balra.
Na nekik sokszor tartok ott, hogy bevezető a politikába címmel tartanék egy sakk és beszédmódszertan modult.
Ahol a következőkre mindenképpen felhívnám a figyelmüket:
- az időszámítás nem a tegnaptól kezdődött, hanem több, mint két évtizede, amikor tettvággyal és jóindulattal teli emberek, elhatározták, hogy összefognak bizonyos közösségek érdekképviselete céljával (nyilván mára ennek már írásos nyoma sem igazán maradt, de ez más tészta)
- ahhoz, hogy tenni tudjunk, csapatra és csapatmunkára van szükség, ahol tevékenység, azaz lépések függvényében változnak a vezetők vagy hangadók
- a politika lényege nem a saját hírnévszerzés és a vagyon gyarapítása
- a másik fél legyőzésének kulcsa nem a lealázás, hanem a tisztességes, szabályok betartásával aratott észbeli fölény
- soha nem a közösséget kell borotválni - a politizálás önfeláldozás
- vannak dolgok, amit egy vezető nem engedhet meg magának - ilyen a téves döntés vagy lépés - hiszen ennek következményei mindig a közösséget sújtják
- abban az esetben ha valaki rálép a saját java gyarapításának ösvényére - önmagától tudnia kell, hogy többé soha de soha nem fogja szolgálni a közösséget. Csurrant és cseppent, de első lesz mindig önmaga.
- miután az első embert kicsinálta saját hatalmánál fogva - utána hosszú sor következik ebből, amelynek végén már az egykori barátok, partnerek lesznek - hiszen a tábla természetszerűleg szűkűl, játékosait tekintve és a tét maga a túlélés

Ennek fényében - politikai hovatartozástól függetlenül - tudnunk kell, hogy kevés az esélyünk a túlélésre ha a fiatal generációt vesszük górcső alá.
A szabályok átalakultak.
Már nem csak az elité a bejárás a pártokba.
Régebben legalább megvolt annak a bizonyossága, hogy aki ott volt, komoly anyagi és szellemi háttérrel rendelkezett. Nem a meggazdagodás vagy hírnévgyarapítás hajtotta - és gaztettei mellett rendszerint helyet szorított a jótékonykodásra és közösségépítésre is.
Lásd egy Frunda és egy Florea között a párhúzamot.
Míg az egyik a mai napig a származását kompenzálja, addig a másik egyre többet jótékonykodik csendben. És nincs egyedül.
Mindig tudni lehet, hogy aki hangosan ad, van jelen - az valamit önmagában kíván elhallgattatni.

Lehet hogy szükség lenne valami szűrőberendezésre.
Hogy a legjobbak és legnemesebbek maradjanak.
Akikért tűzbe mernénk tenni a kezünket, akasztófára a fejünket és guillotin alá a nyakunkat.
A legjobb sakkjátákosok.
Akikre a közösség is igent mond.
És ez kötelezi őket - arra amire tulajdonképpen vállalkoztak.
Különben nem jó dolgok kecsegtetnek.
Egyre több szabálytalankodás, egyre nagyobb vagyongyarapítási kísérletek - és egyre kevesebb annak a közösségnek, akik védelmére esküt tettek - egy borongós őszi napon.

Köszönőlevél

Hálás köszönetemet fejezem ki azoknak, akik anyagi, fizikai, szellemi fáradtságot nem ismerve, eljöttek és megkerestek adományaikkal, felhívásomat követően.

Gyors és célzott segítségnyújtásotok eredményeképpen:
a családnak ismét van villanya és sikeresen lenullázódott minden adóssága a Locativ illetve az Electrica fele.

Továbbá - jelentős mennyiségű élelmiszer is összegyűlt, amelynek köszönhetően a családnak nem csak a közelgő karácsonya, hanem egy hosszabb életperiódusa is bearanyozódott.

Sokkal több adomány összegyűlt, mint amennyire a családnak szüksége lenne. Így hát ők voltak azok, akik szinte velem egyidőben kimondták, hogy úgy volna tisztességes, ha a kapott adományokból, más, szükséghelyzetben lévő családokhoz is juttatnánk.
Külön tetszett, hogy a három paplanból egyet vittek el, kettőt hagytak, a ruhaneműkből csak olyan dolgokat, amik számukra jelentettek megoldást, ahogy az élelmiszerből sem mohóskodtak.

Így hát jelen pillanatban, amikor az adományok fele van kiosztva - már sikerült megsegítenünk őket - a háromgyermeket egyedül nevelő nagymamát - akinek tetemes adóssága volt felhalmozódva, egy másik anyát, aki gyerekeit neveli, beteg. Neki kifizettem az EEG-t, ami tulajdonképpen záloga a betegnyugdíja elindításának, valamint egy idősebb házaspárt, akik szintén fagyoskodtak és nélkülöztek, hiszen bárhogyan egyensúlyoznak a kistakaró semmire nem elég - legyen az számla, eledel vagy egyéb alapszükséglet.

A tegnap a VHR - lásd VIHAR fiatal apukái igazi ajándékdömpinggel leptek meg. Van közöttük ruha, cipő, játékok, édességek, könyvek. Köszönöm nekik jóságukat. És itt üzenem a szkeptikus idősebb generációnak, hogy a lompos farkas hosszú farka egy puha takaró. A megmaradt adományokból kisebb csomagokat szándékszunk összeállítani, ezáltal több nélkülöző családon segítve.

A segélykiáltásokon, a helyszűkén, a jóindulaton túli hozzá nem értésemen túl - két dolog maradt meg bennem élesen:
1. a nagymama könnyes tekintete, amikor a lenullázott adósságai igazoló iratokkal a kezében kijelentette: ez egy csoda...egy valóságos csoda
a másik meg
2. az-az anyuka, akinek a gyermekei hidegben fagyoskodnak, éhesek, reménytelenek. a harmadik zsákkal fordult haza, hogy legyen elegendő takaró, ruha és étel. ekkor kapta meg a 3o ront az EEG-re. a felindúltságtól valósággal rosszul lett. zokogva és zilálva ennyit mondott: ezt nem hiszem el...

Én, ami engem illet, ezzel szemben hiszem. Ugyanis ezt jelenti a közösség megtartó ereje!
Ennek régisége, kultúrája és szokásrendje van külföldön. Nálunk az igény mutatkozik meg rá - de úgy tűnik a példa sem késlekedett.
Köszönöm hát nektek, mindnyájatoknak.
Tisztában vagyok vele, hogy nem oldottunk meg semmit - ahogy azzal is, hogy ha egy embernek is szereztünk egy jó és boldogabb karácsonyt, hát megérte élni.
Isten áldjon benneteket.
Kívánok kedves családotok körében egy békés, egymásrahangolós ünnepkört, ahol az érintés hatalma és az egymásra szánt minőségi idő több, mint bármilyen mulandó érték, amely azonnal a ködbe vész.
Nektek köszönetően, hiszek a jóságban, az önfeláldozásban, a közösségben és az élet igazi értelmében - a feltétel nélküli szeretetben.

Csendben öltözöm.
A gyerekeimre vigyázni készülődő nagymama szintén csendesen tévét néz a háttérben.
Nem tudom kit, de mutatnak egy idős, román színészt, aki 95 éves és még dolgozik.
A reakció a következő:
- hűha...le a kalappal...ilyen idős és még képes tanulni és játszani, estéről-estére - fűzi hozzá édesanyám.
Mire én, teljesen másként vélekedem:
- hűha...minden tiszteletem az övé, de végre eljátszhatná a grand finálét, csendesen elvonulva, behúzva maga mögött az ajtót, a terepet átadva fiataloknak - ő meg korlátozódna a nagytata szerepére. Hiszen az Élet egyik legnagyobb és legkihívásteljesebb szerepe.

Mellesleg így vagyok a pedagógusokkal is.
Nem tudom, hogy a dilema során mi volt előbb. A nyugdíj után is dolgozni akaró pedagógusok, vagy a kérés feléjük, hogy nyugdíj után is dolgozhazzanak.

Ismerek példának okáért egy csodálatos pedagógust.
Nemrég nyugdíjba vonúlt.
Meséli, hogy először öröm volt benne. Te Úristen...mondogatta...lehúztam harmincakárhányévet a Tanügyben, állandó gyerekzsivaj közepette, fáradtságot nem ismerve, türelemről példát statuálva, s most végre eljött a várva várt nap, amikor végre azt tehetem amit akarok. Élhetek a hobbimnak, az unókáimnak, magamnak.
És eltert a nyár. Mit eltelt? Elröppent. És csendben belopózott a szeptember. Mint mindig az év szeptember 15-én is becsengettek. És a néni ott ült szomorúan és már nem volt kedve semmihez. Nem akart nagymama lenni, nem akart klubokba járni, nem érdekelték a félretett olvasmányai, a kézimunkálás, szóval semmi. Csak és kizárólag az, hogy az iskola nélküle kezdődött el. Nem omlott össze, nem vitték el, nem nyelte a föld, nem is hívták fel kétségbeesetten - hanem pótolták. Őt, aki harminakárhányévet lehúzott...
Jogos.
Érthető.
De ma már betegségen, agónizáláson túl nem jönne vissza.
Néha eljön és besegít, vagy éppen helyettesít - de vissza már nem jönne.
Felismerte, hogy van élet az iskolán túl is. Sőt, ott van a Nagybetűs Élet.

Nos nem mindenki ilyen szerencsés.
Nem mindenki annyira bátor és bölcs kalandor, hogy rájöjjön, hogy a nyugdíjkorhatárt követően is van Élet.
Én például imádom a nagytatákat.
Azokat, akik vérprofi módon teszik azt, amihez fiatalon, apaként nem volt sem elhívatottságuk, sem idejük, sem türelmük.
És nagyapaságuk által vezekelnek, remekelnek és eltörlik vélt vagy valós bűneiket.
Mert ezt látva a fiúk is megbocsát. Miközben tudja, egyszer majd nagyapaként eljön az ő ideje is.

Édesanyámmal gyakran kapunk hajba a fiatal és idős generáció között lévő egyre élesedő konfliktusokon.
Miközben én váltig hajtogatom, hogy sok esetben az idősek nem tanusítanak olyan bölcsességet, mint amielyent elvárnánk tőlük - hogy megszűnt létezni a bölcsek tanácsa - ő untig állítja, hogy velünk van baj, hiszen nem tiszteljük őket és nem is hallgatunk és figyelünk rájuk.
Valahol középen lehet az arany középút.
Amikor a fiatal önmagán túl fejet hajt és az idős, szintén önmagát túllépve, nem eszet oszt, hanem bölcs, tapasztalatteljes tanácsokat ad. Útmutatást.

Ismertem egy családot.
Olyan szegények voltak, mint a templom egere.
S egyszer csak belefogtak egy jó bizniszbe és lett minden, aztán azon túl is.
És elkezdte ez az addig összetartó család marni egymást.
Anyuka elszállt. Rájött, hogy egész életében igazságtalanúl robotolt, soha nem gondolhatott magára - s hát elkezdett csak magára gondolni.
Apuka röptiben a legyet is.
A gyerekek meg kezdtek menekülni, ki merre látott.
És volt az anya édesanyja.
Áldott jó asszony.
Na ő lett a bűnbakk.
Mindenért ő volt a hibás.
Néhány év alatt bele is halt. Látszólag nem ebbe - de bizonyára ez is sokat vetett a latba.
S tudod mit? Az idő kereke forgott egy nagyot. What comes around, goes around... ahogy az angol mondja találóan.
Ugyanis nem telt bele pár év, az anyával kezdtek el pontosan úgy bánni, mint az elhúnyt nagymamával.
Mondhatnánk bölcsen, hogy önkéntesen átvette elhúnyt anyja szerepét és ezáltal tovább éltette őt.
De a magyarázat ennél sokkal egyszerűbb - a gyerekei azt tették, amit éveken keresztül láttak.
Mintát követtek.

Szóval ha már itt tartunk én egyet mondok, de azt jó hangosan:
Vigyázzunk, hogy mit és mennyit és hogyan mutatunk a gyerekeinknek, a felnövekvő generációnak az idősekkel való bánásmódról.
Hiszen a kerék forog, s ma holnap velünk bánnak úgy, ahogyan mi bánunk ma velük.

Az egy pár csizma fogalma

Először az egypárcsizma meséjét kezdő szakemberként hallottam.
Ez nem jelent egyebet, mint hogy egy adott több mint hét fős családra egy pár csizma jut.
Van olyan verzió, amikor az öt gyereknek van egy pár csizmája, közösen. És van olyan is, amikor az egész család egy csizmában jár el otthonról.

A háborút megélt idősebb generáció gyakran hangoztatja, hogy most nincs igazi szegénység. Volt akkor, amikor megfőzték a martilapit, a csihányt és jóllaktak belőle és ha volt egy darab száraz kenyerük, hát annak is örültek.
Nos nekik jelentem alázattal, ma is ez van.
Ami engem illet, én állandóan szembesülök vele.
Lehet, hogy velem van baj.
Én mozgok rossz körökben.
Ugyanis sok sok olyan családot ismerek, ahol természetes az egypárcsizma fogalma, ahogy a száraz kenyér is örömöt jelent. Már ha van.

Nemrégiben meséli egy fiatal hölgy, hogy a következő képpen élnek:
- édeset ennének, a kályhán száraz kenyeret melegítenek és megcurkozzák.
Sósat:
- a meleg kenyeret besózzák.
Csak úgy, nassolnának egyet - hát elropogtatják.
És ha arra kérem, hogy behozza ilyen vagy olyan papírjait, hát megjelenik az egypárcsizma története.
Azé a csizmáé, ami mindig foglalt.
Hiszen állandóan lakók vannak benne.
Ha a lánya iskolában van, haza kell őt várni, hogy el lehessen jönni. Mert csizma nélkül csak nem lehet nekiszaladni a csattogó hidegnek.

Tavaly ilyentájt, amikor Radnót mellé hordtunk ki adományokat egy családhoz - ott az egykiskabát fogalmát mutatták be a család tagjai.
Egy kiskabát volt minden egyes családtag kimenőjének záloga.
Ha a kiskabát elment, hát haza kellett várni, nem volt mese.

Tegnap a kamionsofőrök tüntettek.
A gyerekek érdeklődve figyelték az elvonuló autókat az ablakból.
Féltették az apjukat, hogy nem fog tudni idejében hazakerülni a forgalmi dugó miatt.
Kérdezik, hogy minek a felhajtás.
Mesélem.
Közben meg eszembe jut a szegénység kapcsán a kiskabát, az egypárcsizma és a multifunkciónális kenyér fogalma is.
Hitetlenkedve hallgatnak.

Pár óra múlva Anna hatalmas vitába bocsátkozik velem a rózsaszín, lila vagy fekete-rózsaszín csízmája viselése felett. De közben arra gondolok, a mag már benne van.
Még vergődik a gyom egy ideig, de nem lesz képes megfojtani a nemes és ég fele törő csodás lélekhajtást, amit úgy hívnak, hogy mélyrelátás.
Mert a csizmán, kiskabáton és kenyeren túl kezdődik el valahol az-az élet, amelyre mindnyájan hívattatunk.

A bevezetőt azoknak szánom, akik nincsenek témában...
Van ez a család, akiket hónapokkal ezelőtt ismertem meg munkámnak köszönhetően.
A nagymama keresett meg az akkor még két éves unókával és egy elég nehezen emészthető mesét olvasott fel nekem aznap, amit azóta is a lelkemben hordozok, nap nap után.

Miután elveszítették tizenéves gyereküket aki HÍV fertőzött volt, felbomlott a házassága. Egyedül maradt az úton a gyerekeivel. Néhány évvel késöbb, amikor már ő maga is súlyos tüdőbeteg lett, az unókák kerültek hozzá, akiknek a szülei sorra párologak el. Egyik fia éppen börtönben van, valahol az Isten háta mögött, akit a kislány nem is ismer, hiszen megszületett, ő már a rácsok mögött leste a napfelkeltét.

A hölgy arra panaszkodott, hogy a létmiminimum alatt tengődnek, nincs mit enniük. Ahogy kifizetik számláikat, semmi más nem marad, csak a hónapról-hónapra növekvő adósság. Jövedelmük nevetségesen alacsony.
Egyszer-kétszer nagyobb gyűjtési akciót is szerveztem, ha volt nekünk, az irodából támogattuk, ha nem megoldottuk emberileg, saját erőforrásainkból.
Iskolakezdéskor megkeresett egy fiatal hölgy. Erről is írtam akkoriban. Ő tanszerekkel és ruhákkal támogatta a félelmekkel teli családot. Ugyanis van akinek az iskolakezdés kaland a kiadások mellett, és van akinek félelem a kiadásokon innen.

Közben kegyelem folytán sikeresen felkerültek egyesületünk állandó támogatottjai közé, ami januártól lép majd érvénybe. Ez havi egy élelmiszercsomagot jelent, ami nem csak számukra, hanem sokaknak mentőőv a nincstelenség erős sodrásában.
Néhány napja lélekszakadva hívott fel. Hónapok óta intézzük, beszéljük, tárgyaljuk a Locativ fele törlesztendő elmaradásainak kérdését. A semmiből semmi lesz. Mert kérdem én, honnan néhány laza régi milkó egy felfoghatatlanul nagy és elérhetetlen adósság törlesztésére?
Ekkor fordultam hozzátok segítségért. És ti azonnal ugrottatok. Pénzzel, ruhákkal, élelmiszerekkel, ki amivel tudott.
Bennem sincs már bizalom. Természetszerűleg a pénzt nem adtam át hanem kifizetgettük az elmaradásait. Még van törlesztenivalónk, de már kevés.
Közben a sajtósok is felfigyeltek a történetre és megkerestek, azzal a céllal, hogy interjút készíthessenek a meggyötört nagymamával.
Ma el is mentünk.
Életem egyik legszarabb élménye marad.
Tudod milyen volt?
Mint amikor büszkén viszed el a családot a gyermeked első táncelőadására, míg ők a tényeken túl, hogy a gyerek csörtetett, ügyeskedett, aranyos volt és tehetség jeleit vélték benne felfedezni - csak ennyit állapítanak meg: enyhén dongó lábú...
És ordítanád, hogy ezen túl ott vannak a tények, de az már aznap senkit nem köt le. Mindenki arról filozgat, hogy mit lehet tenni a dongólábak kikezelése érdekében.
O.K.
Valóban a lakás meleg volt.
Volt az egyik szobában egy priccs, a másikban egy rozoga asztal és két szék, valamint egy frissen beszerzett fotel. Tényleg volt lopott áram a szomszédból - de ez mind egy olyan nagymama sikere, akinek kurvára nem mindegy a gyermekek sorsa.
Ugyanis őket még soha nem lakoltatták ki innen.
Míg a sok itt lakó családot már hatod vagy hetedíziglen igen. És nekik már nagyon mindegy. Nem küzdenek, nem harcolnak, nem fizetnek. Carpe diem. Laknak, amíg lakhatnak, aztán továbbállnak. Ez lett mára a szekerük. Veszik a kisbattyut és lazán, emlékek nélkül továbbállnak. Bíznak benne, hogy az úton nem maradnak. És mindig van valahogy.

Nem így ez a család. Ők és egyedül ők, azok közül, akiket ismerek - és nem ismerek keveset - küzdenek. Nem lefele, hanem felfele tekintenek. A nagymama nem akar többet hív fertőzött gyereket eltemetni, a lányt nem akarja prostiként futtatni - tanítattni szeretné, a gyermeknek pedig nem a börtönbe képzeli el a jövőjét.
De ma már nem divat ennek örülni.
Elfásultunk.
Mártogatnánk, örülnénk a semminek, mert az mutogatható.
Nekem most akkor nincs is mutogatható sztorim ennek alapján.
Van egy semmit beosztó nagymamám.
Három unókával, akik vágynak a normális életre. Élni szeretnének egy élhetetlen történetben.

Miközben ott flagelláltam magam az irodában a kolleganőm mély és szótlan megdöbbenésére végigfuttattam azokat a családokat akikkel napi kapcsolatban állok és a semmi szélén egyensúlyoznak.
Vannak akik rosszabb helyzetben élnek. Mert sokan vannak - de azok közül egy sem tekint a jövőbe. Sőt, jelenük sincs. Vannak. A kegyelem faszán, ahogy a mondás tartja. És mindenik történetben hiba van, ahogy a kötésmintában.
Meredt cigányember, aki nem megy dolgozni, mert a vasazás szárnyakat és szabadságot ad.
Vagy élettárs, aki szenvedélyes gépjátékos.
Vagy alkoholista szülők.
Vagy strichelő anyuka.
És a kérdést nem is innen kell(ene) megfogni, szerény véleményem szerint.
Hanem valahonnan innen: milyen céllal?....
A jobb jövő érdekében, nem?
Hogy esélye legyen a meredt cigány kölykének nem az apja hanem a társadalom mintáit követni.
A strichelő lányának dolgozni és családot vállalni és nem az anyja fasztszürcsölgető nyomdokaiba lépni.
Hogy vulgáris?
Igen.
Ez már csak ilyen világ.
Csesznek mindenhonnan, szépen letakarítod magad és mosolyogva továbblépsz.
Az első lépések rendszerint fájdalmasak, de a hátat fordítás gyávasága nem egy opció.
Az a megalkuvóknak való.

Van a gyerekeknek ez az állatoskönyvük.
Már egyszer írtam erről - de nem tehetek róla, mindannyiszor megihlet, ahányszor csak a kezembe kerül.
Olvassuk érted-e a hetedik állatfajt.
Ugyanaz a sablonos szöveg mindenik esetében: az anya neveli és gondozza az utódokat, az apa nem marad mellettük, vagy semmi jelét nem adja érdeklődésének, ha ott is marad.
Az anya tanítja meg vadászni, menekülni, majd harcolni és túlélni a kicsinyeket.
Pont.
Honnan bennünk, emberekben akkor ez a nagy  igény  és  lázzadozás, hogy az apa, aki az őskorban is eltávozott vadászni a többi erős és potens férfivel egyetemben - ma levetközze minden tartását és ott gügyögjön a bölcső felett?
Második pont:
a nők igen nagy százaléka rendszerint a rosszfiúkat kedveli. Egy bizonyos életkorig! ez természetes is. Hiszen a rosszfiúk életerős, alfahímeket képesek nemzeni. Mindemellett ugyebár izgalmasak is. Nem csak ottvannak és ki kell nyújtani értük a kezedet, hanem meg kell mászni minden egyes alkalommal minimum a Himaláját.
És vannak nők, akik korábban bölcsülnek meg a kelleténél. Ők már egészen zsenge korban tisztában vannak azzal, hogy a rosszfiúkért nem éri meg versengeni. Őket hagyni kell. Elég egy pár papucs és meleg, gondtalan vídámságban megy tovább az élet. Nem zajlik, de halad. Utód is lesz - nyilván nem alfahím, de túléli a harcokat, elfelejti a rajta esett sérüléseket és hát valljuk be, ilyen a normális emberi lét. Tele van sérülést okozó, vad és kíméletlen felületekkel.

Vannak nők, akik direkt apákat választanak maguk mellé.
Nem férfiakat hanem igazi apatípusú hímeket.
Akiknek egyetlen hivatásuk a gondoskodás. Ehhez értenek a legjobban.
Szeretik, értenek hozzá, kielégülnek általa.
A gyermekek meg határtalanúl boldogok mellettük. Hiszen van annál jobb, mint egy humoros, elégedett férfi, akinek a fizikai adottsága arról győz meg, sokszor tévesen, hogy mindentől képes megmenteni.
A gyermekek is amíg kisebbek voltak meg voltak győződve arról, hogy biztonságban vannak ha az apjuk melletük van és kevésbé ha én vigyázok rájuk.
Ma már tudják nem a vulkán mérete, hanem a láva mennyisége és hőmérséklete a döntő.

Az igazi és elterjedtebb minta ma is az, hogy az apa van hosszabb időt távol a családtól.
Az anya is hozzájárul a készlethez, de közelebb van az otthonhoz és a gyerekekhez, hogy melegen tarthassa az érzelmeket és a kályhát.
Mi a probléma?
A probléma az, amit annak látunk, vélünk és gondolunk.
Mert az sem lenne túlzottan szerencsés, ha minden nap hétvége lenne.
Ha a család állandóan együtt lenne, lógna és nem lenne senkinek szabadsága és joga az önbetljesítésre. A családon kívűli életre. Amire szüksége van úgy gyereknek, mint felnőttnek.
Mert fontos elhagyni a barlangot - kilépni, megküzdeni, feltöltődni és élményekkel teli hazatérni a meleget adó biztonságba.
Ahogy az otthon is csak abban az esetben lehet biztonságos, ha nem válik csatatérré.
Mert valahol mindenkinek meg kell vívnia a saját csatáit.
Ha nem mozdul ki a barlangból - hát az válik helyszínévé a legnagyobb összecsapásoknak.

Sok hölgytársam aki elégedetlen a férj késői hazatértével kapcsolatban - el-elfelejti, hogy a gyereknek ez az állapot is lehet maga a teljesség.
Az örömteli szeretetteljes apa, aki este hazaérve kérdez, felel, simogat, labdázik, dögönyöz, mesél. Igaz, hogy csak fél órát, de abban sűrítve van a 24 óra lényege. És ha már én válaszolok, hát jobbnak vélem ezt a képet, mint a lehajtott fejű, frusztrált apa képét, aki a nap oroszlánrészében jelen van, de tele indulatokkal és kétségekkel a saját helyét és feladatait illetően.
És ahogy ahány ház, annyi szokás - hát erre sincs egy igazi jól működő recept.
Javítani mindenen lehet. Hozzáállásban. Mert az lesz elég jó, amit annak tekintünk és ennek a mintájára, az válik elviselehetetlenné, amit annak minősítünk.

Annyit, annyiszor és annyi féle képpen beszéltem már arról kérdezve és kérdezetlen, kendőzve és kendőzetlen, akarva és akaratlan, hogy már lassan én magam is unom - hogy sokkal könnyebb lenne segítséget nyújtani a krízishelyzetben lévő intézményeknek - egyénnek, családnak, közösségnek - ha egy fejlett szociális háló állna a hátunk mögött.

Amikor utóbb - röpke egy hónapja az RMDSZ úgy döntött, hogy összehívja Marosvásárhely tenni akaró asszonyait, egyedül ez motivált a szombat délelőtti önmagam összekparásában. Ha van egy hely, ha létezik és esély adódik egy olyan közösségre, ahol deklaráltan ez a cél, hát nekem ott kell lennem.
Mint minden ez is lassan és nehézkesen indul be.
Egyelőre csak olyanok vannak jelen, akik elég vájt fülűek, hogy meghallják a hívást a gyenge szóban is.
Most azonban kiáltok.
Álljatok mellém.
Sokan vagyunk, sokfélék - de együtt, egy közös céllal és akarattal hegyeket lennénk képesek megmozdítani.
Mondta ezt nekem annak a fiatal, szabad, gondok által nem gyötört nőnek a tette, aki felhívásomra 1ooo lejjel támogatta a családot, anélkül, hogy valaki személyesen kérte volna erre. Önnön indíttatásból és hálát nem várva. Amikor a mellettem ülő asszony megköszönte a jóságát, szégyenlősen szabadkozott, hogy igazán nem számított személyes találkozásra és köszönetre.
Mondják nekem nap mint nap a behordott csomagok - ruhák, játékok, lábbelik, élelmiszerek - egyetemistáktól, családanyáktól, akik nem először ugrottak ha baj volt és a sok bátorítás és reménykeltő szó, amit kapok.

Az állam tehetetlenül hátatfordít, miközben zsebében vígan fütyül a szél.
A Polgármester kidobja őket, ha személyes meghallgatást kérnek, mert elege van a sok zokszóból, amit úgysem tud vagy akar megoldani.
Mindent nem is lehet, ugyebár_ Mondja ezt nekem mindenki,aki végignéz munkanapomból tíz percet.
Az a pár óra amit az irodában töltök el lassan nem is szól egyébről, minthogy egymás kezébe adják a kilincset vagy egymás szájába a szót a várakozó, bajban lévő, panaszáradattól és gondtól terhelt emberek.
Úgy nyomja lelkemet a teher és a bánat, hogy majd szétrobban.
És végig az van bennem, hogy ha lenne erre megfelelő ember, nem kellene egyebet tenni, mint:
1. meghallgatni
2. rendszerezni
3. strategizálni
4. megoldani
a sok sok felmerűlt problémát.
Mert lehetne.
Ha ismernénk egymást, ha tudnánk egymás dolgairól, ha nyílt lapokkal játszanánk.
Nekem nem szűk az ismerettségi köröm.
Így, ennek köszönhetően egy telefon ide, egy jól irányzott kérdés oda, egy szívességkérés amoda és megoldódik egy csapásra minden.
De annyian vannak a bajba jutottak, hogy egyszerűen képtelenség állni a sarat.
Segítségre van szükségem.
Látom itt és ott, hogy összefognátok, nem hagy beneteket sem hidegen az amit láttok, amivel szembesültök. Képzeljétek csak, mi minden van még emögött...
A média kevés esetben partner.
Mindenben amihez hívjuk, vagy segítségüket kérjük, de állandóan nem lehetnek ők sem ebben.
Sokan vannak azok, akik szekere a sárban ragadt.

Néhány évvel ezelőtt, Somlyón a búcsú hozta a formáját.
Olyan eső volt, hogy elmosta a hegyet.
Az autónk bentragadt a sárban. Se előre, se hátra.
Én a két karonülő gyerekkel bent, az eső szakadt, az uram tehetetlenül futkorászott, csuromvizesen.
A fehér emberek szerre ültek be az autóikba és a sárt a férjemre priccolva, húztak el mellettünk.
Annyit sem kérdeztek, hogy kalap.
Ekkor előállt valahonnan négy válogatott cigánylegény.
A férjemet betaszigálták a kormány mögé és secc-pecc kiráncigáltak a sárból.
Élesen megmaradt bennem ez a kép.
A romákról, a fehérekről, a búcsúról, a búcsún résztvevő emberekről és jellemükről, valamint az eső végi szivárványról.
Mindennek volt tanúlsága akkor és ott.
Ahogy ma is.

Nem akarok mást mondani, minthogy van esély az összefogásra.
És nem minden esetben pénz kell a megoldáshoz.
Elég az összefogás és jóindulat.

Itt van ez a velem egykorú nő.
Hét gyerek boldogtalan édesanyja.
Epilepsziás.
Gyakran összeesik, megüti a fejét az úton, azt hiszik részeg, otthagyják, vérbe fagy. Otthon éhes gyerekei várják, akiket tanácstalan dühében gyakran bántalmaz.
Megegyeztünk, ha ütné, menjen ki, távolodjon el mellőlük.
És ismét etikai kérdés: intézet, vagy egy reménytelibb jövő a meggyógyult édesanya mellett, aki a betegségen túl, szereti őket.
Nem tud írni, olvasni. Nincs betegbiztosítása.
Utóbb annyira beverte a fejét, hogy gyakran vannak fájdalmai. Elment a korházba, ahol közölték vele a vizsgálat árát. Amit természetszerűleg nincs honnan kifizetnie, hiszen élelemre sincs. Mellesleg ez a vizsgálati eredmény a belépő ahhoz a támogatáshoz, amit az állam betegsége miatt biztosítana.
Még egy kérdés:
- ő, aki tényleg rászorul és beteg
vagy
- a sok betegséget színlelő, akiket betegnyugdíjzanak és vidáman melóznak vagy gondtalanúl éldegélnek tovább???
És akkor a dilema:
nincs pénz, nincs vizsgálat, nincs vizsgálat, nincs eredmény, nincs eredmény, nincs elismervény, nincs elismervény, nincs pénz.
Ennyi.

De:
közösen lehetne.
Hogyan?
Elmondom:
vagyok én, megtudom az esetet. Vagytok ti, elmondom nektek. Közületek valaki egy hivatásbéli orvos, elvégzi az EEG-t díjmentesen. Van eredmény.
Eredménnyel van másvalaki, aki éppen ott dolgozik - beindítja a papírokat, amik kivételesen el is intéződnek - kapnak havonta egy kis pénzt. Kikezeltetjük az asszonyt, nem veri a gyerekeket. Nem veri a gyerekeket - tanítattjuk és neveljük őket. Ennek ereményeként, viszik valamire. Viszik valamire, nem ütnek le, nem erőszakolnak meg, nem bántanak - mert számukra is a világ egy élhető hely.

Ennyi.
S ha tényleg ennyi lenne, gyertek, álljatok mellénk, mert most az egyszer MINDENKI SZÁMÍT!!!

Ha figyelemfelkeltésben, érzékennyé tevésben, reklámban, humanitárius felhívásban kezdesz el gondolkodni - a tapasztalt szakemberek egytől-egyig leintenek, hogy ne álmodozz, hiszen köztudott tény, hogy a fiatal felnőtt generáció nem igazán érdekelt semmiben.
Igen - van benne valami.
De számtalanszor mondtam, én vagyok az aki hisz a csodákban.
És az én mesémben alapból mindenki pozitív diszkriminációban részesül.
Hiszek abban, hogy az emberekben ott lakik a jó - és előbb-utóbb előjön.
Nyilván más mese, hogy ebbe örlődöm fel.
Mert vannak hajthatatlanok.
Akikhez egyszerűen nincsenek módszereim.
De a bizalmat rendszerint megelőlegezem harmincadszorra is, ahogy azt szépen illik és kell.

Közben meg pár hete bejön egy hölgy. Röviden ismerteti helyzetét illetve jövetelének célját.
Segíteni szeretné egyesületünket, mert hosszabb ideje górcső alá vett és nem talált kivetnivalót a munkánkban. Tetszik amit, akikkel és ahogyan csinálunk. És nem csak támogatna, hanem tette által nevelni is kíván. Ugyanis ott van elsőgenerációs gazdagságba, jólétbe beleszületett gyereke, akinek meg szeretné mutatni az életet a maga teljességében.
Ő és a férje nagyon szegény családból származnak. Sokat nélkülöztek, éheztek, fáztak, mindenért meg kellett harcolniuk. És a fene sem tudja, hogy becsülettel mégis hogy sikerült ide eljutniuk. De itt van a gyerek. És vele együtt a jóléti társadalom gondjai. Hogy költekezik, felelőtlen, gondtalan, unatkozó és elkényeztetett. Mindene megvan, plusz azon felül.
És néhány éve tanítják a fiát a becsületes cégvezetés rejtelmeire - a pénz megbecsülésére, az emberi értékek tiszteletben tartására, a munka szeretetére és persze az adakozás, a jótékonykodás fontosságára.
Hol korházi osztályt céloznak meg, hol árvaházat, hol szegény negyedet, hol iskolát, hol egyházakat - ahol ilyen emberekkel dolgoznak.
Most minket. Nem sokkal, de szívük teljes szeretetéből.
A hölgy határozott volt és céltudatos.
A fiatal minden ami ennek ellentéte, plusz unott.
Akkor és ott jöttem rá ismételten, hogy ez a dolog belülről fakad. Lélektől lélekig. Nem igazán tanítható.
Annak a gyereknek szenvednie kell, hogy felismerje, mit jelent adni és kapni.
Gondolom egyik szülő sem kívánja a nevelés oltárán szenvedtetni szerencsétlen kölykét.

Itt van a lányom.
Külalakra az apja, de bent az anyja molekulái dobognak.
Mindentől szenved, mint a kutya.
Böjtöl a lelke és miközben sajnálom, az egyik szemem nevet.
Mert a gyermek az úgy született. De a leánkában nem voltam biztos. Idő kellett, hogy a lelke beérje.
Olyan átalakulások alanya, amit nem adhat meg semmi és senki, egyedül Isten.
És köszönöm!

És igen, a mai fiatalok.
Aranyat érnek.
Ha tényleg sikerül megszólítanod őket jönnek tömegestől és a cél mellé állnak és segítenek és lojálisak és kitartanak és jelen vannak.
Ha hiszel a csodákban, és természetesen bennük.
Hiszen ők a szenvedésbe születtek bele.
Már régen nem voltunk magunk, amikor ők megfogantak.
Minden esély megvan egy jobb, emberibb, Istenközelibb világra, főként ha hiszünk is benne.
Mert a csodák márcsak ilyenek.
Annak mutatkoznak, aki előlegezi hitét, lelkét, szeretetét.

1, 2, 3, 4, 5....s ki tudja hány kurva élet

Munkám során állandóan kapcsolatba kerülök krízishelyzetben lévő családokkal. A fal aminek állandóan nekiverem vasbetonból készült fejemet, nem más, mint a szegénység.
Namármost szabály első körben letisztázni, hogy mit értünk a szegénységen.
Mert ugye van az a fajta szegénység - kilátástalanság, amiben az ország vergődik. A csodálatos, potencialitásokkal teli Románia, aki akár egy széparcú és alkatú, okos fiatal lány kurválkodásra adja magát, ezáltal eltékozolva a kapott drachmáit. És telnek az évek, az idő eljár a feje felett és ennyi. Nem javít a karmáján.

Aztán van az a szegénység, amiről a lecsúszott középosztály susmorog. Igen. Ez is igaz. Mert 2oo9-ig megvoltunk vidáman, most már megvagyunk, de kevésbé vidáman.
És van az a szegénység, amiről szólni akarok.
Amit kevesen ismernek, a kiváltságosak.
Persze óvatósan ezzel - hiszen éppen olyan súlya van ennek is, mint a fogyatékkal élő gyerek édesanyjának azt mondani, hogy kiváltságos helyzetben van. Nyilván nem mindenkit választ ki Isten erre a feladatra. Az más kérdés, hogy milyen ebből a helyzetből ezen gondolkodni.

Na így van ezzel a helyzettel is amiről most szeretnék szólni röviden.
Benne vannak és egyre többen vannak. A remény halott. Mert ugye az hal meg utoljára - tartja a mondás, miközben ohhh, dehogy. Az ember az utolsó aki becsukja az ajtót. Jóval a remény halála után.
Nem tudom elmondani hány idős hölgy, beteget gondozó anya, feleség, családtag, mennyi sokgyerekes - gyerekeit egyedül nevelő anya keres meg nap-nap után és meséli el élhetetlen meséjét.
Férj ha van, rendszerint iszákos vagy beteg - van olyan is, hogy mindkettő.
Ha nincs, tiszta sor, de nehezebb. Mert remény sincs arra, hogy esetleg valaha másként alakulhat.
A gyerekek éhesek, fáznak.
Van ahol dolgoznak, van ahol guberálnak, van ahol kéregetnek, és ismét van ahol vasaznak.
Fát az erdő ad. Nedveset, füstöset, de meleget.
Étel minden negyedik nap kerül egy kevés. És soha nem lehet tudni mikor és mi lesz a következő falat.
Egyet azonban minden esetben tudni lehet - hogy ők össztartoznak.
Örökre.
Az anya tigrisként védi, óvja és terelgeti össze a gyerekeit.
Egyet se adna. Mindegyik az övé. Isten adta, erőt is ad valahogy felnevelni - mondja, és csinálja, a csinálhatatlanon túl is. Jóval túl...

Vannak helyek, ahol annyira megszokták a nélkülözést, hogy valósággal viccelődnek felette. Az ugyanis ingyen van.
Van ahol fel sem tűnik, hogy már a hetedik helyről vannak kilakoltatva. Nem fizetni nem akarok - hanem egyszerűen nincs honnan... - mondják.
És ördögi ez a kör. Állandóan ismétlődik. Nincs kitörés. Nincs remény.
Ezzel szemben van hideg, vannak egyre zordabb és egyre elviselhetetlenebb helyzetek.
Vannak családok akik igazi harcosok.
Nem szűnnek meg küzdeni.
Az ők helyzetük sem jobb - nehogy azt hidd. Hiszen ők sem nyernek - de legalább harcolnak. Hősi halált halnak majd a legvégén.

És itt van a civil szféra.
Amit tud mindent megtesz - plusz, azon felül.
Állunk a gáton és tömjük a lyukakat. vállaink felett már látni az árt, de amíg nincs itt, tömünk.
Feltevődik az-az etikai kérdés, hogy mi jobb:
- egy-egy családot felkarolni és segíteni addig a pontig, amíg lábra nem áll végérvényesen
vagy
- segíteni egyszerre többet kicsivel: egy kis ruhanemű, egy kis élelem, egy kiscsepp, csepp, csepp
Egyikre sincs garancia!
Mert ahogy mondtam vállaink felett már látni az árt - de addig...a remény...vagyis, az már halott. Akkor mi is? Fene tduja, talán hit és szeretet. Ez az ami átráz bennünket.

Közben meg a nélkülözők száma egyre nő. A kör egyre ördögibb, mi meg egyre tanácstalanabbak.

Ha azon gondolkodom, hogy az élet egy esély - egy általam kapott feladat teljesítésére, a tanúlságok és következtetések levonására - akkor az is lesz.
Ha azon, hogy bazdmeg egy életem van...nehogy már...akkor annyi is lesz.
S hogy hol van ebben az egészben Isten?
Hát mindenhol.
Az éhezőben, a szenvedőben, a gyerekben, a reményvesztett anya ijedt szemében és az adakozóban. A találkozási felületekben. Önmagunktól-önmagunkig.
Lélektől-lélekig.
Fától-fáig.
...
mert a szabály rendületlenül áll:
Tovább tovább fától fáig
magad lopva
botladozva
Anyatej
Hangyatej
 Ecet (Kányádi S)

Családmodell tegnap és ma

Ma abban a kegyelemben volt részem, hogy végignézhettem egy első osztályos tanórát, ahol a gyerekek román nyelvet tanultak.
A pedagógus isteni volt. Elsősorban ember, igazi lélekjelenléttel, erővel, szeretettel, aztán nő és anya - azzal a hatalmas mélyről jövő tudással, amit ezennel az oktatás szolgálatába állított, majd tanító, aki egy előre megszabott minta és keret szerint készítette fel diákjait a nagybetűs, románultudnijó életre.

A gyerekek viccesek, törekvőek, aranyosak, jólneveltek és okosak voltak - ahogy azt szépen illik és kell. Nyilván ilyenkor előtte mindig el van magyarázva, akárcsak a családban, ha vendégek jönnek, hogy fiam ez egy fontos momentum, tessék szépen úgy viselkedni, hogy ne huzzátok le a pofámról a bőrt.
Aztán ha az alkalom rövid, velős és tömör, minden a helyén van. Senki nem esik ki a szerepeiből, mindenki hozza a legjobb formáját. De ha ne adj Isten a vendég többet marad a kelletténél, hát az idő előrehaladtával párhúzamosan egyre növekszik annak az esélye, hogy szépen lassan színre kerül minden, ami addig el szoknya alatt volt.
Itt a vendégség éppen addig tartott amíg kellett.
Maradtak a dícsérettel, az elsajátított információkkal, a jó élménnyel és a siker kellemes ízével.

Egy dolog ismét szövet ütött a fejemben.
Mert nekem már csak ilyen a fejem.
Minden szarba kanál.
Nem a Tanító, hanem a curriculum a hibás.
Taníttatja a hagyományos családmodellt egy olyan társadalomban, ahol a gyerekek igen jelentős hányada nem él, sőt esetleg nem is élt ilyenben.
Egyre több az egyszülős gyerek, az elvált szülők gyereke, az egy vagy már sokadik mostohaapás gyerek. Ahogy vannak problémás családból jövő gyerekek is. Ahol az apa alkoholista, az anya alig húzza már az igát és minden nap elismétli mintegy mantraként, hogy bazdmegegytappottatsemcsinálomtovább.
Nos - ezen alapok felett tanítja vígan az ultrastupid tananyag, hogy
Acesta e tata,  (ez édesapa)
Bun si serios.  (jó és komoly.)
Aceasta e mama, (ez édesanya)
Exemplu frumos.  (szép, követendő minta)
Fratele cel mare  (a nagytestvér)
Merge la scoala,  (iskolába megy)
Sora cea mare  (a nővér)
Cu papusa in poala.  (babát ringat - itt nem a saját erőszak útján fogant csecsemőre gondol, hanem tizenévesre, aki még babázik...)
Sora cea mica  (a kishúg)
La mama alearga.  (anyukájához szalad)
Acestia formeaza  (ők alkotják)
 Familia intreaga. ( a teljes családot.)

Nem tudom megállni boszorkányheherészés nélkül.
Előttem van a félrészeg apa bugyiban, az ideges, kapkodó és üvoltöző anya, az ijedt és neveletlen gyerekek. Mert van ilyen... Persze más tészta, hogy ezt nem taníthatjuk.

Ahogy azt sem, hogy apa már rég nem olvas - újabban anya olvasgat sokkal gyakrabban, de persze ez közel sem jelenti azt, hogy apa átvenné a takarítást... Nagymama sem köt, ő sakkozik vagy tévét néz, Tata meg kilépett a kocsmába a régi barátokkal elbeszélgetni a szokásos napi hencegős regét.

Arról sem igazán illik szót ejteni, hogy anyuka egyedül neveli a gyermekét. Minden nap végiggondolja, hogy hogyan lenne jobb. Nem neki, a gyereknek. Lelkileg, anyagilag, biztonság szempontjai szerint. Kell-e pasi és ha igen milyen és ha milyen hát honnan?
Ha akad, mind a tíz ujjára, abból egy sem olyan. De próbálkozni kell. Vagy nem is?

Közben meg az iskola bedugja a buksiját a homokba és gyúrja a gyereket marhaságokkal.
Nem is kellene nekem semmilyen elégtétel, csak ennyi:
lássam sza azoknak a családi életét akik ezeket a tankönyveket összeállították. Mit mutatnak fel? Miért hiszik azt, hogy a gyermeket hazugságokkal kell felkészíteni az életre? Hogy kibírja? Hogy tovább tudjon ő maga is hazudozni? Hogy végleg elveszítse az szálakat önmaga és önmaga között?
Ha igen, hát gratulálok. Sikerülni fog.
Még egy generációt készülünk agybacseszni a hülyeségeinkkel.
Mert azokból aztán van bőséggel.
Szegény gyermekek majd ott állnak, kint az életben és minden egyes faszság sorra eszükbe jut - az azokat kísérő arcokkal, hangokkal, mimikákkal.
Mert ilyen a gyerek, amíg még szálai vannak önmagához.
S amikor már nem - hát beáll ő maga is tanítani. Mindenféléket egy olyan életről, ami nincs. Sőt, nem is volt és nem is lesz.
Mert emberek vagyunk...

A Zerge-gyerek

Gézát a játszótéren ismertük meg.
Nem egy bizalomgerjesztő cigány.
Alacsony, zömök és elszántan tolja maga előtt a guberálásból összeszedett trófeáit lerobbant, valamikor jobb időket látott babakocsivázában.
Rendszerint öt-hat kutya kíséri.
Ha lépést is tennél irányában emberségből, visszariaszt babakocsija kerekének a zaja, a bűze és a kutyák ijesztő koszorúja.
Őszi estéken, amikor lerótta a város szemeteskukájának őt illető köreit (- mert a guberálásnak is szabályai vannak, mert vannak akik hajnalban guberálnak, ők járnak a legjobban, hiszen a legtöbb háztartásban késő este kerül ki a szemét, vannak akik reggeliben indulnak el, amikor más rendes ember és gyerek dolgozni és iskolába tart, aztán vannak akik napközben járják végig a várost és a legfelsőbb kaszt este indul útnak. Ők azok akik mindent visznek, azt is aki és ami az útjukba akad. Nem keverednek. Ha a reggeli túrát az esti a színhelyen éri, annak pusztúlnia kell, vagy vállalnia a véres következményeket. Szóval Géza egy délutáni guberátor. Gondolom célja estivé nőni ki magát. Mert abban van a biznisz. De ahhoz még túl kevés. Ahhoz komoly fizikai erő kell és banda. Akik akármikor ugrásra-készek.)
Géza ahogy említettem, a guberálás után rendszerint berobbant a játszótérre. Tizenhét éves. Fogalma sincs, hogy pontosan hány osztálya lehet, annyit buktatták, hogy szabályszerűen ráunt. Az apja mai napig veri, bántalmazza. Ha üzenetet kap, hogy az apja várja, azonnal ugrik és szalad. Ha nem, marad és játszik. Fogóznak, húnyóznak, hancuroznak, hintáznak, kergetőznek, majd elmennek.
De hihetetlen az a zsák szétszökött bolha egy szóra hogy képes visszarendeződni.
Nekem mindig leesik az állam.
Géza és a nagyobb lányok szólnak a kisebbeknek. Még öt perc és megyünk. Kereken öt perc múlva felveszik a cipőiket, arra az addig zabolátlan purdék ott tolonganak és készen állnak az indulásra. Ha egy-kettő szájal, azt a többiek csendre intik.
Nem tudom mi a titka, de sok fehér szülő tanulhatna tőlük, akik képesek ott könyörögni a gyereknek, hogy megkér szépen anya...mennünk kell....apa sírni fog... stb, stb,stb.

Géza egyik nap banda nélkül szállt alá.
Játszani hívott és mi mentünk.
Fene tudja. Sötét volt, nem volt büdös, a szeme pedig annyi szeretetről árulkodott, hogy egyszerűen nem tudtam volna nemet mondani.
Életünk egyik legnagyobb játéka volt. Annyit kacagtunk, hogy kis híján bepisiltünk.
Akkor hazakísért.
Balázska ránézett a hatalmas mélykék szemeivel és azt mondta - rád nem talál a Géza név. Úgy mozogsz, mint egy zerge.
- Kicsi Balázska, én téged annyira szeretlek, hogy bárminek szólítasz is elfogadom. - mondta.
Na azóta ő nekünk a Zerge gyerek.
Mindig van valami kedvesség a zsebeiben.
Ha nem mag, akkor mogyoró vagy cukorka. Nyílván nem tartanám helyesnek, hogy Balázs megegye, ahogy azt sem, hogy erről beszélgessünk. A szeretetről nem lehet beszélgetni! Egy szót sem szóltam. Imádkoztam.
Balázs meg nem evett soha.
Vagy eltette emlékbe a kapott ajándékokat, vagy elültette, hogy fa növekedjen belőle.
- Zerge, ebből a kettőnk fája lesz... - és én hittem neki.

Rég nem láttuk Zergét. Hideg és zord sötét van.
Ki tudja mennyi ideje ma láttuk viszont kéregetni a Lidl előtt.
Nekünk a kosarunk tele - míg ő kincsem ott fázódott meghunyászkodva a bejárat előtt.
A gyerekek boldogan üdvözölték a tolongó tömeg meglepett viszonyulása közepette.
Hülye helyzet volt a javából. Olyan amikor nincsenek győztesek.
Ismerem ezt a kibaszott feelinget.
Mondom is - szívemből örülök, hogy láttunk, de mennünk kell.
Ha tavasz lesz még jönnek? - kiáltott utánunk reménykedve.
És igen, ott leszünk - föltéve ha lesz tavasz.

Nehéz ez az egyensúlyozgatás tudod...
Itt van egyfelől az a svédországi aktivista, aki addig tüntetgetett az afrikai bevándorlók mellett, ameddig egyik éjjel egy buliból jövet éppen egy ilyen szerencsétlen erőszakolta halálra.
Másrészt meg ott van a szemében az a fene tudja megnevezhetetlen dolog - amit az ember ritkán lát. Ilyenkor látom, fogom, érzem, hogy Jézustól jövünk és oda megyünk. Nem lehajolok, hanem megcsap a szele. Annyi melegség, bölcsesség, tapasztalat, tudás árad egy-egy ilyen szempárból, hogy fele is elég az üdvözüléshez.
És ezt csak ezeknek a szemében látom!
Akik nap nap után bejönnek és mesélnek. Mesélnek betegségről, hidegről, éhségről, bántalmazásról, emberi dzsungelekről, ahol minden nap egy külön harc a túlélés érdekében.
Valami ilyesmire gondolhatott Jézus, amikor azt mondta, hogy ha egynek is vizet adok, ápolom, segítem - vele teszek jót.
De hiába mondom, amíg nem tapasztalatod.
ahogy a nagy Hamvas Béla mondja: Csak és csakis akkor, ha érted a dolgot - nem úgy, mint a tanítványok!
 ...

Újra egy adventi első vasárnap.
Ha nem lenne ebben az időszakban az év legszebb és legmélyebb ünnepe, tömegesen hullnának az emberek.
Semmilyen más fogozkodó nincs ebben az időszakban. Csak a Krisztus-születés.
Márpedig fogozkodók kellenek.
A gyermekek ismerik a lelkületet.
Azt amelyik üdvözít.
Mi felnőttek már csak a szokásrendeket tartjuk mereven.
Koszorú, gyertyák, naptár, takarítás, főzés, sütés, faválasztás, díszítés, vásárlás, ajándékosztogatás.
A lényeg elmarad. Az öröm.
Nem is tudom minek tudnánk igazán örülni  a legjobban.
Talán önmagunknak és egymásnak.
De az minden egyes nap ott van. Ajándék.
És mégis a feledés homálya fedi el. Lágyan, sokat sejtetően, de jól. Tökéletes munkát végezve.

Nem is tudom mikor volt utoljára öröm a szívemben.
Mert minden mögött ott rejlik a gyanú. Hogy nem biztos, hogy az aminek látszik. Valami buktatónak kell lennie, hiszen az életben semmi sincs ingyen.
És nincs.
De az öröm éppen itt van elásva.
Abban a gyanútlan néhány másodpercben.
Amíg még semmi nem az enyém, csak az esélye van meg annak, hogy birtokolhatom.
Aztán ha birtokolom, elveszti varázsát. Félredobom és új kihívások után kajtatok.

Soha nem felejtem el gyermekként, amikor hárman, vállvetve cselszövetkeztünk és igyekeztünk előkeresni a karácsonyi ajándékainkat.
Az első méterekben én magam vezetettem a csapatot. Nekem volt a legtöbb öteletem arra nézve, hogy hol lapulhatnak az ajándékok. Aztán, felismertem, hogy ha már meglesz a bizonyossága, elmarad az öröm az ajándékozás pillanatában.
Ekkor váltunk három fele, akár a mesében.
A nagyobbik bátyám kijelentette - amire vágytunk azt kapjuk - ő tovább nem jön.
A középső bátyám hozzáfűzte - az lehet, de ő mindenáron látni akarja.
Én meg felismertem, hogy a csillogást amit az örömmámor kölcsönöz, képtelen leszek hitelesen eljátszani a nagy pillanatban, ezáltal csalódást okozva a szülőkben. Én sem folytattam tovább az útamat.
Ilyen lett az életünk is.
A nagyobbik megszokott tempóban lépked, soha nem tántorítja el semmi - mert végül mindig van valahogy. Még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy már sehogy sem.
A középső - mindent azonnal látni akar. Amit lát az van, amit nem - nos az nincs.
Míg én az altruizmus magasoltárán bomladozom, de akkor sem szeretnék csalódást okozni - egészen addig amíg egyszer csak elegem nem lesz és be nem teljesítem azt, amiért itt vagyok.

Ismertem valakit, akinek negyven évesen lett bátorsága és elege addigi életéből.
Felállt és azt mondta - volt ahogy volt, neki elege van. És akkorát tekert a kormányon, hogy többen a vízbe hullottak élete hajójáról. De hátra nem nézett. Aki jön marad, aki meg nem, vesszen. És ma sikeres ember. Megtalálta önmagát. Hogy boldog-e, nos azt nem tudom, de vannak pillanatai. Ahogy előtte is. Mert voltak... De ezek végre az Ő pillanatai. Nem szólnak az anyjáról, az apjáról, a férjéről, a disznójáról, a szomszédokról - hanem egyedül róla szólnak. És ezáltal mindenkiről. Mert végre azt csinálja, amiért itt van. Beteljesít. Megél. Jelen van.

Közeledve a negyvenhez valahogy kezdem érezni, hogy személyiségem melyik darabja az enyém és melyik van nagyon pluszban. Mi az ál - és mi az igazi mez.
Körvonalazódik az út is lassan, amin járnom kellene.
Csak a bátorság nincs meg még bennem a hídégetésre.
Annyi hídat égettem már fel életemben, hogy szégyelnék még egy alatt tűzet szítani.
Vénülgetve lassan azt is látom, hogy nem kellenek az elhamarkodott tettek. Ha készen állok, az élet majd szépen megold helyettem mindent. Akár a színházban. Jönnek majd észrevétlenül a színpadrendezők és átalakítják a színt azzá, amivé lennie kell.
A görcsösködés, a bizonygatás, a sietettetés, az erősködés - nem vezetnek sehova.

S ha majd így szépen megvan minden - megjön az öröm is.
Akár a színpadon.
Játék közben nagyobb valószínűséggel kap el a hév és sikerül beleélnem magam a szerepbe.
Ha a helyemen leszek végre, az engem megillető dolgok társaságában, azokkal a szereplőkkel, akiknek mellettem a helyük - előbb utóbb a szövegem is mesteri és a megélésem is hitelessé növi ki magát.
Akkor már örömmé lesz öröm, bánattá a bánat és értelemmé a szenvedés.
Addig advent van.
Várakozás.
Mert végre van miért...