Tegnap – a nyolc
éves hódolom – valószínű egy újabb lábamróllevevő stratégia szerves részeként,
eldöntötte, hogy elmeséli nekem a lehető legélethűbben, világot felfedező
kalandozásait.
Amikor már a
hetedik ország leigázásának történeténél tartott – azt kérdi tőlem határozott,
választ sürgető hangon:
-
Tanci, te hány
országban jártál?
-
Mondom – Gazsi, én nem
vagyok az a nagy utazótípus, így hát csak néhány szomszédos országot látogattam
meg. De terveim között szerepel a Skandináv félsziget leigázása és a Vatikán
meglátogatása, na meg az örök India.
-
Repülőgépen ültél már?
-
Mondom nem utaztam
repülőgépen, mert nem volt rá szükség. A lányom meg nem ülhet repülőre még egy
ideig – így hát amióta ő megvan, nem utazhattunk olyan helyre, ahova repcsivel
lehet eljutni.
-
Mire ő – tudod mit
Tanci, én meg fogom mutatni neked a világot, repülővel…
Ebben az
ígéretben annyi erő, elszántság és lehengerlő nagyvonalúság volt, hogy alig
lehetett ellenállni neki.
Közben a
beszélgetés alatt eszembe jutott Gergely Edónak a Monyóskönyve. Abban jön rá a
könyv végén a Monyó apuka, hogy ő még nem mozdult ki Kolozsvárról. Így hát
amikor a gyermekei felvetik, hogy elkísérnék az Edó fiát Olthévizre, az elszánt
Monyó rávágja – csomagolunk, utazik az egész család…
Az utazással
valahogy úgy vagyok, hogy bennem a világ. Egyszer azt kellene felfedezni és
leigázni. Ha meg valami hiányzik bennem, belőlem – semmi nem fogja visszaadni
azt, ha én magamban fel nem kutatom, meg nem találom. Üres lesz az utazásom,
nyaralásom, világlátásom – ha bennem űr van.
Kívánkozom
helyekre – de nem ugyanazokra, ahova a férjem.
Ahova én mennék
el, az nem feltétlen családi utazások színhelye.
Így hát nyugton
vagyok. Nincs bennem az sűrgetés, amit az ember akkor érez, amikor föltétlenül
mennie kell.
Kivárom a
megfelelő időt ahhoz, hogy szembesülhessek azzal a csodával, amire vágyom. Lehet
hogy nem lesz meg ma – de abban biztos vagyok, ahogy akkor fog összejönni hozzá
minden egyes külső és belső körülmény, amikor a legfelkészültebb leszek a
befogadására.
Ahogy vénülök,
egyre jobban kezdek megtanulni várni.
Vannak emberek,
akikre vágyom, akik hiányoznak.
Vannak kapcsolatok,
amik vágyként vannak bennem jelen.
Vannak álmok,
amiknek a beteljesedésére, egyelőre csak vágyakozom.
De nem sietek és
nem siettetek.
Saját bőrömön
tanultam meg, hogy a legjobb dolgokra várni kell.
Ha elejébe szaladsz,
elvész a csoda.
Semmi nem
történik.
Marad benned az
űr és a csalódás.
Hát akkor megéri?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése