Sugacio...

A házasság éppen olyan mint a zsákbamacska – azaz, hűlyéké a szerencse...

A tömbházban, ahol felnőttem – volt egy teherautó sofőr, aki 89 után járta egész Európát – nagyon ritkán lévén itthon. Nem volt családja – egy asszony élt mellette.

Amikor először idehozta – valahonnan a mócföldről – a nő teljesen el volt veszve. Alig mozdult ki a lakásból – ha meg megtette, az kényszerből történt – hiszen ez a majd 2 méteres nagy marha – kikergette egy szál semmiben és a nő ott ült sírva a lépcsőházban és soha senkihez nem mert bemenni, mert hát azért is külön kapott volna.

Így telt el olyan 15 év, amikor a pasas megbetegedett. A korházi kezelés után kiengedték. Már ritkábban rughatott ki a hámból – így hát rendeződni látszottak a dolgok.

A nő metamorfozálódott – valahonnan erőt merített, stílusa és lendülete lett – kijárt vásárolni, mosolyogva köszönt mindenkinek és emelt fővel rótta azokat a lépcsőfokokat, ahol néhány éve még pongyolában siratta naiv és érintetlen lányságát.

De az élet egy kiszámíthatatlan hullámvasút.

Az örömöket hatalmas, realítás ízű ürömök követték.

A pasi délutánra berugott, aztán estére tajt részeg lett és elkezdett űvőlteni.

Minden álló nap, kezében a sörösüveggel – ordította SU-GA-CIO, SU-GA-CIO – miközben az üveget ritmusra húzigálta végig a vasfűtőtest lapjain.

Hogy ép ésszel kibirjuk a közel másfél órás előadást – rendszerint vele együtt énekeltünk. A dobermanunk Tobi is ritmusra vinnyogott.

Aztán – a pasas néhány év kín és kínzás után meghalt.

A nő ismét metamorfozálódott.

Felvette az eddig lelke ki tudja hányadik bugyrában rejtőző – mély, ortodox hívő és templombajáró szerepét.

Né-né – kaccsintottunk össze, még a végén Sugacio rendbejön.

És így is lett.

Kiszedte a szarból a lakást – full extra két hét alatt.

Aztán – kicserélte a ruhatárát – templombajáró kiskosztümökre, majd elkezdett élni. Most már nem csak stílusa és lendülete lett – hanem kisugárzása is. Olyan mélydrapp szantál és tömjénillat.

Nekem az tetszik a leginkább, hogy a gyermekek odavannak érte.

Románul monyokol, nyilván nem is értik, hogy mit beszél össze – mégis a mosolya, az illata és a kedvessége – lehengerli őket.

Mi, annak idején, gyermekkét lenéztük.

Ő volt a beráncigált móc...

Aztán – fiatal felnőttként – tanúja voltam ahogy a kis naív mócból – Sugacio áldozat szerepébe sodródott.

Most meg anyaként azt látom, hogy mindenkinek van esélye a jobb életre.

Ki hitte volna, hogy Sugacio ennyire viszi – és lám-lám, a gyermekek megtéveszthetetlenek – és szerintük is, ez a nő teljesen rendbe jött... Ahogy szerintem is. Hajrá Sugaciok – mindenkinek van esélye a jobb életre – akármi történt is vele.