Soha ne ítélj
elsőre – vagy legalább hagyd meg magadban annak az esélyét, hogy mindenki
megérdemel egy második esélyt...
Sajnos a legtöbb
ember színjátékot játszik, még önmaga előtt is. Itt van életünkben az a
temérdek szerep, aminek meg kell felelnünk – mindegyikhez jár arc, smink,
jelmez, hangszín, viselkedés, nevetésintenzitás, mentalítás, világnéző szemüveg
és jövőkép.
Határozottan
emlékszem kamaszkori dühöngéseimre, amikor magamban mindig azt vetettem a
szüleim szemére, hogy tulajdonképpen nem is ismernek engem. Semmit nem tudnak
rólam...
Volt is igazam, meg
nem is – akárcsak a Mátyás király mesében az okos lánynak. Valóban – nem sokat
tudtak a házon kívűli, a bandás szerepeimről – amelyeket otthon nem produkáltam
hiszen inadekvát lett volna – és amik egyre nagyobb teret hodítottak életemben,
értékrendemben, világszemléletemben és önmagamról alkotott képemben egyaránt.
Ezek a szerepek
színek és korszakok az emberi lét során.
Olyanok mint a
természet évszakai.
Életkorhoz
kötöttek, mullandóak és semmit nem változtatnak a lényegen.
Ahogy jönnek, úgy
vonulnak el nyomtalan.
Jó esetben...
Ugyanis az én –
világot néző szemüvegemen át, elég esetlen és sajnálatra méltó az az ember, aki
mereven ragaszkodik – lejárt és elavúlt szerepeihez, és azok nélkül sem
definiálni sem feltalálni nem képes önmagát. Legyen bárhány éves is.
A gyermeknek
határozottan rosszat tesz, ha képtelen kilépni anyjával alkotta szimbiózisából,
merev gyermekszerepéből – és atvedleni ovisszerepébe – arra a pár röpke órára,
ami számára a fejlődést jelenti. Ilyenkor mindig feltevődik a kérdés, hogy kit
éltet ez e görcsös és merev ragaszkodás? Ki nem képes önmagát redefiniálni,
újrateremteni – szerepen kívűl. És rendszerint nem a gyereké a probléma – ő
csak áldozata...
Onnan indultam –
hogy szerepek.
A lustaság,
herepozíció – a munkanélküli, cél és jövőnélküli is egy hasonló szerep. Nem
biztos, hogy önként vállalt – habár erre is van példa – de mindben közös az,
hogy bele lehet mervedni. Mint a karikagyűrűbe. Hogy a végén már szappannal sem
jön le – csak akkor enged el, ha erőszakkal távolítattom el magamról.
Itt van ez a nő...
Mindenfélét
beszéltek és beszélnek róla.
Hogy ki csinálta a
gyerekét és hogyan és miért és miért nem.
És nem szeret
dolgozni és bozgor és paraszt és hanyag.
Bántalmazza a
családot – és ilyenolyanamolyan.
Tény az, hogy
rettenetesen unszimpatikus. Ehhez kétség nem fér.
Évek óta tengődik –
kölcsöntől köcsönig.
A gondjaira bízott
gyermeke – tiszta, rendezett. Végzi a dolgát. És ha az anyjáról valaki rosszat
mer szólni – dührohamot kap. Az anyám
szent – ordítja. Mert megszült és mert nevel. Ő örökké szent marad, mert
anya... mechanikusan mondja, mindenféle meggyőződés nélkül, de komolyan –
útban az interiorizáció fele...
És a nő – ki tudja
hány év után bazdmeg – kecsesen lejtett egy pálfprdulót.
Jövök haza a
gyerekekkel és sepreget serényen a tömbház előtt.
Megtörlöm a szemem
– fárasztó nappal a hátam mögött – mondom ez a kurva monitor kifogott rajtam ma
is.
De akkor is ott
sepreget serényen, ahogy az elébb.
És ma is
sepregetett serényen.
És a leány ott
sepregetett és folyamatosan mondott, mesélt mellette...
Én meg megsírattam
őket.
Nem kaphat ezért
többet mint 5o-1oo Ron. De mégis, felbecsülhetetlen – második esély, jobb jövő,
minőségi együtttöltendő idő és a jobbra való vágyakozás megtestesülése.
Mindenki érdemel
egy második esélyt...
Hát nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése