2012. december 8., szombat


Soha ne ítélj elsőre – vagy legalább hagyd meg magadban annak az esélyét, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt...

Sajnos a legtöbb ember színjátékot játszik, még önmaga előtt is. Itt van életünkben az a temérdek szerep, aminek meg kell felelnünk – mindegyikhez jár arc, smink, jelmez, hangszín, viselkedés, nevetésintenzitás, mentalítás, világnéző szemüveg és jövőkép.

Határozottan emlékszem kamaszkori dühöngéseimre, amikor magamban mindig azt vetettem a szüleim szemére, hogy tulajdonképpen nem is ismernek engem. Semmit nem tudnak rólam...

Volt is igazam, meg nem is – akárcsak a Mátyás király mesében az okos lánynak. Valóban – nem sokat tudtak a házon kívűli, a bandás szerepeimről – amelyeket otthon nem produkáltam hiszen inadekvát lett volna – és amik egyre nagyobb teret hodítottak életemben, értékrendemben, világszemléletemben és önmagamról alkotott képemben egyaránt.

Ezek a szerepek színek és korszakok az emberi lét során.
Olyanok mint a természet évszakai.
Életkorhoz kötöttek, mullandóak és semmit nem változtatnak a lényegen.
Ahogy jönnek, úgy vonulnak el nyomtalan.
Jó esetben...

Ugyanis az én – világot néző szemüvegemen át, elég esetlen és sajnálatra méltó az az ember, aki mereven ragaszkodik – lejárt és elavúlt szerepeihez, és azok nélkül sem definiálni sem feltalálni nem képes önmagát. Legyen bárhány éves is.

A gyermeknek határozottan rosszat tesz, ha képtelen kilépni anyjával alkotta szimbiózisából, merev gyermekszerepéből – és atvedleni ovisszerepébe – arra a pár röpke órára, ami számára a fejlődést jelenti. Ilyenkor mindig feltevődik a kérdés, hogy kit éltet ez e görcsös és merev ragaszkodás? Ki nem képes önmagát redefiniálni, újrateremteni – szerepen kívűl. És rendszerint nem a gyereké a probléma – ő csak áldozata...

Onnan indultam – hogy szerepek.
A lustaság, herepozíció – a munkanélküli, cél és jövőnélküli is egy hasonló szerep. Nem biztos, hogy önként vállalt – habár erre is van példa – de mindben közös az, hogy bele lehet mervedni. Mint a karikagyűrűbe. Hogy a végén már szappannal sem jön le – csak akkor enged el, ha erőszakkal távolítattom el magamról.

Itt van ez a nő...
Mindenfélét beszéltek és beszélnek róla.
Hogy ki csinálta a gyerekét és hogyan és miért és miért nem.
És nem szeret dolgozni és bozgor és paraszt és hanyag.
Bántalmazza a családot – és ilyenolyanamolyan.
Tény az, hogy rettenetesen unszimpatikus. Ehhez kétség nem fér.
Évek óta tengődik – kölcsöntől köcsönig.
A gondjaira bízott gyermeke – tiszta, rendezett. Végzi a dolgát. És ha az anyjáról valaki rosszat mer szólni – dührohamot kap. Az anyám szent – ordítja. Mert megszült és mert nevel. Ő örökké szent marad, mert anya... mechanikusan mondja, mindenféle meggyőződés nélkül, de komolyan – útban az interiorizáció fele...

És a nő – ki tudja hány év után bazdmeg – kecsesen lejtett egy pálfprdulót.
Jövök haza a gyerekekkel és sepreget serényen a tömbház előtt.
Megtörlöm a szemem – fárasztó nappal a hátam mögött – mondom ez a kurva monitor kifogott rajtam ma is.
De akkor is ott sepreget serényen, ahogy az elébb.

És ma is sepregetett serényen.
És a leány ott sepregetett és folyamatosan mondott, mesélt mellette...

Én meg megsírattam őket.
Nem kaphat ezért többet mint 5o-1oo Ron. De mégis, felbecsülhetetlen – második esély, jobb jövő, minőségi együtttöltendő idő és a jobbra való vágyakozás megtestesülése.

Mindenki érdemel egy második esélyt...
Hát nem?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése