2012. december 17., hétfő


Nyilván – gyermekesen utópisztikus gondolat, de gyakran eljátszom azzal – hogy mi lenne ha pedagógiai jelleggel, néha és rövid időre helyet cserélhetnénk. Mint a mesében – asszony az emberrel, gyermek a felnőttel, férj  feleséggel, szülő a gyermekkel, kitartó a kitartottal, politikus a szavazóval, államelnők  az állapolgárral, öreg a fiatallal, tanár a diákkal, főnök az alkalmazottal.
Gondolj csak mélyebben bele – hány de hány hiábavaló konfliktus oldódna meg önmagától. Már levezető körre vagy tisztázó beszélgetésre sem lenne szükség. Mindenki egyet intene és folytatná a kis életét – ezúttal, a helyes mederben.
A konfliktusok legnagyobb forrása – amikor a felek képtelenek kilépni saját beszűkült állaspontjuk mögül és képtelenek behelyezni önmagukat a másik helyzetébe. Meg sem próbálják. Amúgy mindannyiunk nagy bűne vagy ha úgy tetszik hibája, hogy szinte soha nem magunkat okoljuk a bekövetkezett problémákért, hanem teljes mértékben a másikat.
Nekem egyre inkább az az érzésem , hogy ez az esztendő még mondani akar valamit.
Itt volt a gazdasági válság kezdete. Elzárták a csapokat – megijedtünk, elkezdtünk goldolkodni kiadások és megőrzések felől, elkezdtük kiszámígálni a jövőt.
Az idősebbek fenyegettek, hogy ez még semmi – várjuk meg a végét.
Ugyanis ők, ettek szárazkenyeret és főtt krumplihéjat – és itt vannak. Nagy idők voltak, nagy szegénységgel, nagy tanulságokkal…
Ebben az esztendőben a drágulás áremeléseket követett. Azt mondtuk, szarabb nem lehet. Lett. Még nem szárazkenyér és főtt krumplihéj, de lassú léptekben, mint a globális felmelegedés – közeledünk.
A világvége trollkodással, a bizonytalanságokkal, az alúlfizetettséggel, a magas árakkal, a belső értékek elsilányosodásával – még mintha az esztendő üzenni szeretne valamit.
Kinek mit.
Ha én lennék a Nagy döntéshozó – egy ilyen élethosszt meghazudtoló leckére akármikor beneveztetném az emberiséget. Utoljára. A körök köre előtt. Gyere nézd meg – verted a beledet – na itt van.
És utána hátradölnék és végignézném, ahogy MAGÁTÓL  helyrejön a világ. Elég lenne egy mentális megfélemlítés – egy kollektív rossz álom, ahol a sztárpolitikus 35o Ronból tengődik, a nagyképű férj megpróbálja összeterelgetni és elrendezni a családot, anyaként – a szülő végigszenvedné saját gyermeke szülőkénti zsarnokoskodását, és így szépen tovább.
A saját bűneimnek és bűntetéseimnek is üzenete lenne. Nem is kevés.
Kár lenne veszni hagyni.
Hát azért…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése