Nemrégiben – még az
adventi várakozás kezdete előtt született meg bennem a kényszer, hogy
elgondolkodjam pár percig azon – hogy milyén szépen megtanítják az embert
beszélni, de hallgatni nem.
És nem csak ez az
egy tevékenység, melynek csupán egyik oldalát ismerjük. Rengeteg olyan
mindennapos aktivitásunk, cselekvésünk van, amely hiányosan rögzűlt bennünk. Itt
van ugye a kommunikáció.
A hatékony
párbeszéd alapja – a jó adás és éppen olyan jó vevés. Ha a vevő valami miatt
nem érti, hallja vagy dekodolja az adó üzenetét – megszületik a félreértés.
Márpedig – talán éppen
emiatt – a félreértésből megszületendő konfliktusok virágkorát éljük.
Amikor nincs
türelmünk arra, hogy megvárjuk, meghalljuk, dekodoljuk és megérleljük a kapott
üzenetet – hanem sokkal hamarabb megszületik bennünk az ítélet, előítélet,
lemondás, harag, gyűlölet – valami olyasmivel szemben, aminek esélyt sem
adtunk.
A szülők valósággal
közelharcot vívnak egymás között abban, hogy kinek milyen hamar kezd el a
gyermeke beszélni – mennyire válogatott kifejezéseket használva – mintha ez a
gyermekkel töltendő időnek, minőségi foglalkozásnak, fejlettségnek lenne
eredménye. Vannak benne ilyen tényezők is – de ez korántsem jelenti azt, hogy
ha valakinek nem beszél a gyermeke 2 éves korára rímekben – orvoshoz kell
szaladnia.
Milyen fájdalmasan
érdekes ezzel szemben, hogy a szülők nem versenyeznek abban, hogy egymást
megelőzve megtanítsák a gyermekeiket odafigyelni, hallgatni, meghallgatni.
És így – ez a
képesség valahogy el is marad, el is törlődik a kívánt repertoárból.
A gyermekeim abba
az életkorba vannak – ami szerintem az egyik legfárasztóbb a szülő számára -és erőssen megköveteli az önuralmat és
bölcsességet.
o-2 éves korig
mindent magukba szippantottak – sokat mondókáztunk, énekeltünk, játszodtunk
2-5 éves korig
elérkezett a válasz nélküli kérdések ideje – erre az jellemző, hogy minél
inkább nincsenek válaszaid, annál sűrűbbek lesznek a kérdések
4,5 – 9 éves korig –
szófordulatok, viccek – faviccek és móriczkaviccek ideje. Na ide kell az
emberfeletti türelem. Amíg elsajátítja, aztán elmeséli, aztán a poént is a
megfelelő helyre illeszti és adekvát módon használja a gyerek. És persze végig –
a harmincadszor hallott viccen is őszinte nevetést, kitörő hahotázást vár el. Sokszor
jön, hogy felkiálts, jajjj ne, csak viccet ne – de ez is a játszma része. Ma nem
hallgatom meg a vicceit, holnap nem hozza majd el a drámáit...
Tehát – dönthetek.
Vannak felnőttek,
akik megragadtak ebben a fejlődési stációban. Csak ilyennek ne légy a felesége.
Csekély 35-4o éven át, minden nap, minden társaságban és vendégségben ugyanazt
a poént hallgasd meg és természetesen nevess is rajta. Nagy kihívás.
Egyszer ismertem
egy ilyen feleséget. Annyi szerencséje volt, hogy a férje tényleg rohadt vicces
volt. Első találkozásra...
De ha ugyanazt a
viccet, viccsort végig kell hallgatnod éveken át – hát...nem lehet könnyű.
A feleség elmondta –
hogy amikor a férje az első pohárnál elkezdi a vicceit – ő kikapcsolja az
agyát. Elképzeli, hogy megnyom egy gombot – és szépen hátradöl. Egyszerűen van –
de nem a jelenben. Elmondása szerint nem csak pihenteti, de segít megőrizni
szerelmüket és saját egységét is.
Azt mondja – azért kellett
kitaláljam, mert éreztem megölöm...
Van így...
A gyerekekre
visszatérve – a viccek idejét – követi majd egy mindent tudni akarok, sőt
jobban is tudom mint te periódus – ez is fontos, hogy a gyerek optimálisan
fejlődjön. És a szülő kellőképpen felkészülhessen a következő, egetrengető
periódusra, amikor készségesen végig kell hallgatnia a véget nem érő
történeteket – az iskloáról, barátokról, Zoli ezt mondtákról, mire a tanárnő
így csináltakra.
De megéri.
Hiszen így tud majd
kialakulni az a bizalmas és őszinte viszony, mely egyben út is – kettőnk
között.
És hogy ide
eljuthassunk – mindkettőnknek fejlődnie kell – nekem a hallgatásban,
meghallgatásban, neki a mondandója lényegretörésében, a kommunikációban.
A ritka jó
párbeszédek nem az élet ajándékai, azokért dolgozni kell. De egy biztos, meg is
éri...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése