Nem tudom mi kell ahhoz, hogy az ünnep megszólítsa a lelket – ahogy azt sem – hogy éppen mitől lesz egy szürke hétköznap lelket megszólító ünnepé, a semmiből, de hogy ezek a csodák megtörténnek és vannak, az biztos.

Évekig tartoztam egy olyan közösséghez, amit én magam választottam, és aminek tudatos, aktív tagja voltam. Aztán – külső, belső körülményeknek köszönhetően, egy másik közösséghez kellett csatlakoznom. És már nem egyedül, hanem párban. Feleségként, anyaként. Nem tudtam annyira aktívan részt venni az új közösség életében, inkább szemlélője voltam és elszenvedője.

A lelkem belehalt a változásba.

Az emlékek éltettek és a bizakodás – hogy talán, majd egyszer – visszakaphatok valamit abból, aminek egy ideig mindennapi élvezője voltam.

Látod… ez olyan mint a házasság.

Annak is éppen ilyen korszakai vannak. Csak van aki tudatosan éli meg és van aki eljátsza, hogy vele ilyesmi nem történhet.

Pedig, ott is éppen így, van a szerelem – a tökéletes harmónia és szimbiózis ideje, ahonnan jobban kiteljesedni már nem lehet. Aztán – ez átalakul és fejlődik és változik és megszűnik és újraéled és megromlik és alig lángol és kialszik…

Közben a lélek végig halott.

Sérül, vérzik, belehal – aztán takaréklángon, mintegy kómában – várja, reményli, hogy egyszer majd valami visszatér abból, ami őt olyan szépen éltette és növelte. És marad, és tűr, és remél…

Aztán – nem tudni mi lesz…

Így van ez a közösséggel is.

Mert nem tudni minek a hatására éled fel a lélek – és kezd el újra gyönyörűen virágba-borúlni. Ott volt az én lelkem is az este.

Közösségben évek óta nem élt meg karácsonyt. Csak a remény maradt…

És az este, ki tudja minek a hatására – éreztem a meleget, majd bizsergett, majd szinte kiugrott a mellkasomból, majd egyszerre rázott a hideg és öntött el a meleg. És ott volt a csoda, ami nem múlt, hanem egyre erősebb lett.

Már-már reményem sem volt.

Voltak napok, amikor azt hittem, hogy azok az évek nem is léteztek, csak képzeletem szüleményei voltak, amikkel szebbé tettem kínokkal teli hétköznapjaimat.

És amikor már nem készültem, nem vártam, nem reméltem – nem is figyeltem, egyszer csak megtörtént a csoda.

Nem a külső körülmények tették – de nélkülük nem tudott volna megtörténni.

Nem a belső körülmények tették – de nélkülük csak egy egyszerű Karácsony lett volna, ahogy az eltelt években az összes többi.

Nem tekintet, nem szó, nem zene – nem a kollektív lelkek dallamos ereje – hanem valahogyan egyszerre minden. Foszlányok – majd darabokból az egész.

Ezért hiszem én azt, látod, hogy nem a legbölcsebb dolog a menekülés.

Hidd el  -  senkinek nem jó.

Hidd el – nem vagy egyedül.

De egy biztos, nem szabad feladnod.

Maradnod kell.

Mert – ha még ég bennem a remény egy legutolsó szikrája, a tűz bármikor fellobbanhat.

Nem tudom mitől, nem tudom hogyan – mert a csodák ilyenek…

Egy biztos – maradnod és várnod kell.

Ugyanis ha elmész, megtörik a varázslat.  

És sokszor ez az egyetlen – a halovány remény – ami még életet.

Legyen hát erőd és várd a csodát, mert jönnie kell…