2012. december 1., szombat


Napok óta készültem, készítettem lélekben magam, a mai napra.

A tavaly amikor kinéztem az ablakon és megláttam a sok trikolort – valami kipattant bennem. Az egész napom annak a jegyében telt, hogy magyarkodtam és gyalázkodtam. Holott nem emberekkel, személyekkel van bajom, akik történetesen románok, hanem a nagy egésszel – ahogy kollektíven viselkedtünk, ahogy ők sunnyogtak és alattomoskodtak, ahogy mi nem voltunk kellő időben gerincesek és folytathatnám.

Az igazság az, hogy rettenetesen tele vagyok előítéletekkel – amik a korom előrehaladtával nem szűnnek, hanem erősödnek bennem. Csak hogy egy egészen hihetetlen példát mondjak – én román nyelven nem beszélek. Alapszinten deszkurkálom magam – azaz üzleti, piaci, hogyvagymitcsinálsz szitukban – de más helyzetekben beáll a sokk és nem beszélek jól. Aztán meg sehogy.

Ezzel szemben – román sajtóközleményekt fogalmazok meg, hivatalos leveleket szerkesztek, pályázatokat írok, cikkezem – románul!!! Tehát – egy egész tanulmány szólhatna erről, hogy mi van bennem, ami meggátol a beszélt nyelv használatában – ellenben nem lép fel írott nyelv használata esetén...

De mondom – mára készültem.
Holnap advent első vasárnapja.
Feltettem magamban – hogy lelki nagytakarítást végzek.
Ebben benne foglaltatik a románokkal szembeni előítéletem lekapargatása is. Szándékosan nem mondok lebontást – mert az túlzás lenne – és ez a feladat a Jóistennek szól.
Délig tettem-vettem jó hangulatban – nem néztem ki ablakon sem, többször szóltam magamnak, hogy ma december 1... december 1....december 1
Különben ma van Müller Péter születésnapja is. Hát nem nagyszerű te Nagyrománia – hogy egy ilyen csodálatos emberrel születtél egy napon???

Az uram sem bírta soká. Megszólal fél tizenkettő fele – csak úgy, mintha nem is szándékkal húzna:
-         s a zászlók is kint vannak szemben ...
nem szólok semmit. Aztán mégis odavetem:
-         láttam...

délben, miközben ebédelünk – előkerül a téma, a tüzijáték kapcsán.
Mondják a gyekőcök, hogy ej beh jó lenne látni is azt az égiparádét.
Mondom – normális magyar ember – ilyenkor főtérre nem megy. Elővigyázatosságból – na meg tiszteletből...
S há miért?
Mondom me – né: azénországomnemateországoddeazamiországunkvolttiteteketbeengedtünkésmostaztmondjátokhogymindigisatiétekvoltésmilettünkvendégekasajátotthonunkban...
S elmesélem kilencven, márciussát.
Hallgatnak, a cigány felszabadításnál kacagnak nagyon.
Aztán mondom, hogy ki hogy viselkedett és mit tett.
Hogyan harcoltak a szüleim, a testvéreim, hogy zártak be bennünket a kultúrpalótába és hogy kerültünk haza – félelemmel, gyűlölettel – amit ki nem töröl semmi már – talán még belőletek sem...
Mesélem a szomszédasszonyt:
Alig járt ki. De a forradalom íze, a revansvétel őt is kikergette a házból.
Amikor hírét vette az összetűzésnek – egy szál lábközépnél lyukas macskanadrágban szaladt a főtérre – miközben atikulátalanul ordította:
- megölöm az egészet – basszam a fülüket még máma, meg én ... lesz ami lesz
Mindig egy nyugodt, kiegyensúlyozott nő volt – ezt sem feledjük.

Dolgoznom kell az emlékeken, magamon, a gyermekeken...
Nem lehet folyton a tegnapban élni és szenvedni.
De a sebek is örökké tartanak...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése