Napok óta
készültem, készítettem lélekben magam, a mai napra.
A tavaly amikor
kinéztem az ablakon és megláttam a sok trikolort – valami kipattant bennem. Az egész
napom annak a jegyében telt, hogy magyarkodtam és gyalázkodtam. Holott nem
emberekkel, személyekkel van bajom, akik történetesen románok, hanem a nagy
egésszel – ahogy kollektíven viselkedtünk, ahogy ők sunnyogtak és alattomoskodtak,
ahogy mi nem voltunk kellő időben gerincesek és folytathatnám.
Az igazság az, hogy
rettenetesen tele vagyok előítéletekkel – amik a korom előrehaladtával nem
szűnnek, hanem erősödnek bennem. Csak hogy egy egészen hihetetlen példát
mondjak – én román nyelven nem beszélek. Alapszinten deszkurkálom magam – azaz üzleti, piaci, hogyvagymitcsinálsz
szitukban – de más helyzetekben beáll a sokk és nem beszélek jól. Aztán meg
sehogy.
Ezzel szemben –
román sajtóközleményekt fogalmazok meg, hivatalos leveleket szerkesztek,
pályázatokat írok, cikkezem – románul!!! Tehát – egy egész tanulmány szólhatna
erről, hogy mi van bennem, ami meggátol a beszélt nyelv használatában –
ellenben nem lép fel írott nyelv használata esetén...
De mondom – mára készültem.
Holnap advent első
vasárnapja.
Feltettem magamban –
hogy lelki nagytakarítást végzek.
Ebben benne
foglaltatik a románokkal szembeni előítéletem lekapargatása is. Szándékosan nem
mondok lebontást – mert az túlzás lenne – és ez a feladat a Jóistennek szól.
Délig tettem-vettem
jó hangulatban – nem néztem ki ablakon sem, többször szóltam magamnak, hogy ma
december 1... december 1....december 1
Különben ma van
Müller Péter születésnapja is. Hát nem nagyszerű te Nagyrománia – hogy egy
ilyen csodálatos emberrel születtél egy napon???
Az uram sem bírta
soká. Megszólal fél tizenkettő fele – csak úgy, mintha nem is szándékkal húzna:
-
s a zászlók is kint vannak szemben
...
nem
szólok semmit. Aztán mégis odavetem:
-
láttam...
délben, miközben
ebédelünk – előkerül a téma, a tüzijáték kapcsán.
Mondják a gyekőcök,
hogy ej beh jó lenne látni is azt az égiparádét.
Mondom – normális magyar
ember – ilyenkor főtérre nem megy. Elővigyázatosságból – na meg tiszteletből...
S há miért?
Mondom me – né: azénországomnemateországoddeazamiországunkvolttiteteketbeengedtünkésmostaztmondjátokhogymindigisatiétekvoltésmilettünkvendégekasajátotthonunkban...
S elmesélem kilencven,
márciussát.
Hallgatnak, a
cigány felszabadításnál kacagnak nagyon.
Aztán mondom, hogy
ki hogy viselkedett és mit tett.
Hogyan harcoltak a
szüleim, a testvéreim, hogy zártak be bennünket a kultúrpalótába és hogy
kerültünk haza – félelemmel, gyűlölettel – amit ki nem töröl semmi már – talán még
belőletek sem...
Mesélem a
szomszédasszonyt:
Alig járt ki. De a
forradalom íze, a revansvétel őt is kikergette a házból.
Amikor hírét vette
az összetűzésnek – egy szál lábközépnél lyukas macskanadrágban szaladt a
főtérre – miközben atikulátalanul ordította:
- megölöm az egészet – basszam a fülüket még máma, meg én ... lesz ami lesz
- megölöm az egészet – basszam a fülüket még máma, meg én ... lesz ami lesz
Mindig egy nyugodt,
kiegyensúlyozott nő volt – ezt sem feledjük.
Dolgoznom kell az
emlékeken, magamon, a gyermekeken...
Nem lehet folyton a
tegnapban élni és szenvedni.
De a sebek is
örökké tartanak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése