Néhány hónappal ezelőtt, amikor kiszivárgott a hír, hogy közeledik a mayák szerinti világvége – nem hagyott passzívan a kérdés.

Felhozott bennem, akarva-akaratlan egy sor olyan gyermekkori emléket, traumát, amivel nem volt sem módom, sem időm foglalkozni. Az első fázis tehát a szembesülést követően az volt, hogy ezeket a sérelmeket meg kellett sorra nézegessem és fel kellett dolgozzam.

Ez persze túlzás – felét sem dolgoztam fel – de legalább új, rendezettebb helyet kerestem nekik a lelkem polcain, ahonnan alkalomadtán ha ismét elő kell kerüljenek, nem fog meglepetés érni, hanem ismerősként üdvözölhetem őket.

Hogy nem vagyok egyedül abban a hajóban, amely a kíváncsiskodók táborát szállítja – az is mutatja, hogy nagyon sokan poénkodnak, posztolgatnak, olvasgatnak a témában. Mindenkit érdekel egy bizonyos szintig – hiszen lehet a jövőjéről szó – csak nem mindenki hajlandó beismerni.

Hogy mi sem gondoljuk komolyan arra bizonyíték az, hogy már most rengeteg programunk van 21 utánra is.

Az internet használata egy kész áldás – lehet...

Kár, hogy nem tanítanak használattant és etikát az iskolában.

Vannak valami diákjaim – akiknek nemrégiben javítottam ki a dolgozataikat – és meglepődve vettem tudomásul, hogy az internet, az elektrónikus szövegszerkesztés érájában született fiatalok szinte analfabéták szövegszerkesztés szintjén. Olyan dolgozatokat kaptam kézhez, amelyek élvezhetetlenekké váltak emiatt.

Ennyire nem tanítanak az iskolában dolgokat???

Mi annak idején – amikor az egyetemen kötelezővé tették a kinyomtatott dolgozatokat – még a flopykkal szaladgáltunk – ami ha kicsit is megfázott, lefagyott róla az összes anyag. Határozottan emlékszem, ahogy a vallástörténelem vizsgámra a flopynyi anyagomat a bugyim felső részében raktároztam el. Amikor elő kellett venni az üzletben, hogy kinyomtassák – hahotázott mindenki.

De ennek ellenére – mi akkor valahonnan – a Jóisten tudja honnan, megtanultuk a szövegeinket elkészíteni, megszerkeszteni, prezentálni – mert követelmény volt, és mert nagyon fel akartunk zárkózni.

Vagy emlékszem az első csettelésemre. Úgy dobogott a szívem, hogy majdnem kiesett. És ma már mindennapi életünk része – holnap meg már nosztalgia tárgya ez is...

Summa sumarum – tanítani kellene az életet – mert ha ezek a gyerekek ilyen cv-ket fognak leadni, nem biztos, hogy esélyt kapnak a szabad munkapiacon.

A világvége kapcsán – szerettem volna – ha lett volna időm először egyénileg, majd családilag leülni és elgondolkodni jó mélyen azon, hogy mit szeretnék kezdeni magammal az utolsó két hetemben, illetve min szeretnék változtatni életem utolsó pár méterében.

Kinek mondanám – hogy szeretlek és kinek, hogy bocsánat?

Kivel szakítanék meg kapcsolatot – és kivel igyekeznék megkötni?

Hogyan bánnék a gyerekekkel – enyémmel és másokéval és mit mondanék útravalóként, mielőtt Isten elé állunk mindnyájan?

Mit bánnék meg és minek örülnék, hogy átélhettem?

És ha lenne élet 21 után is – merre mennénk tovább és milyen ütemben?

Mert, hogy a változásokhoz – egyén szintjén és kollektív szinten – kiválló lenne és kapóra jönne a 21-e, az biztos.

Gondolj csak bele:

-         szarul mennek a dolgaid a munkahelyeden és hírtelen ott az esély 2o vagy 21-én hogy végre kipakolj, anélkül, hogy következményei lennének – őszintén, tisztán, becsülettel

-         vagy a gyermekeiddel eltölthetnél végre néhány olyan felhőtlen órát, amire már rég vágysz, de valahogy a mindennapi robot sokkal fontosabbnak tűnt ennél

-         de akár helyrehozhatsz egyetlen szóval olyan konfliktusokat is, melyek már bekövesedtek és nem csak téged bántanak hanem azt is, akinek baja volt veled

-         vagy ott van a házasságod – most már nulla a tétje – végre őszintén letehetsz minden terhet, megfohatod a szerelmed kezét és azt mondhatod – megérte. Ezért és ezért minden bizonnyal igen...

Nyilván sokszor érzem úgy, hogy belefáradtam – jó lenne letenni a lantot. De sok még a teendő, ott vannak a gyerekek – és vár ránk a jövő.

Egy biztos – Adventben világvége nélkül is megtehetem azt – a hátramaradt két hétben, hogy megbocsátok, szeretek, őszinte leszek, figyelek, kioldok és megkötök, elhagyok és felkeresek, szeretek és még jobban szeretek.

Mert Karácsonnyal, ha minden igaz – elkezdődhet egy új időszámítás – azzal a szeretettel, amely az én szívemben is megszületésre vár – mayákkal vagy nélkülük...