Minden történetnek két becsületes oldala van. Ha mélyebben belegondolsz – igen komolyan úgy járhatsz, mint bölcs Salamon – há, ennek is igaza van – na meg ennek is megvan a maga igazza…

Így aztán jobb is, ha nem engeded magadhoz túl közel a dolgokat – csak abban a biztonságos távolságban próbálsz dönteni, ami érzelmeid szűrőjén kívül helyezkedik el.

Van egy történet a lelkemben, ami nem hagy nyugodni – és az van bennem, hogy ha nem dolgozom most vele – hát valamikor később fog előjönni. És az a később, ebben a felállításban – a lányom életét jelenthetné.

Amikor én gyerek voltam – imádtam a meséket. Engem egy jó mesével akármikor le lehet venni a lábamról. Nem szeretem a cukorkát, nem tudsz elcsalni semmivel – de ha van egy jó meséd, elég messzire elmegyek, hogy a végét is hallhassam.

A saját gyermekeim életében is mindig a jelenlegi a legcsodálatosabb. Most éppen amiatt, mert mese-mesét ér. Most egy olyan játékot találtunk ki éppen, hogy akinél a gyertya, annál a mese fonala. Hát, hogy én milyen történeteket hallok, azt elmondani nem tudom.

Itt jut eszemben – szegény kis unokaöcsém. Istentől megáldott tehetség. Úgy ír, hogy szinte hihetetlen. Izgalmas, kreatív, fordulatokkal fűszerezett. Erre a tanítónő hazaír – túl sok horrorfilmet néz a gyerek, nem lesz jó vége… Mondom a gyermeknek őszintén – le a kalappal fiam, az írásaid nem jók, hanem nagyon jók. Azt hitte csúfolódom. Valami 4 éve súlykólják bele, hogy nem NORMÁLIS  - erre én azt mondom, hogy kiváló. Na mindegy, ilyen a világ.

De vissza…

A történetemhez.

Imádtam a meséket és el lehetett engem csalni velük a világ végedesvégére. Talán emiatt is jártam állandóan nagymamámhoz. Mert ott, miközben varrt, vagy főzött – arról mesélt, amiről éppen akartam.

Csodálatos Mami – mennyi meleg dolgot tanított az életről – pedig az övé sem volt fenékig tejfel…

És miközben hozzá mentem – egy gyermekrontó öreg disznó várt mindig ugyanazon a ponton. Éppen mindig véletlenül futottunk össze és vásárolni ment. És olvasott, művelt volt – könyveket ígért, aztán amikor látta, hogy hajthatatlan vagyok – fehéren a feketét – önmagát. Lehettem 12-13. Azt mondta – nagyon fontos ki, mire, mikor tanítja az embert. Mivel ő ennyi én meg nem – hát ez egy életre szóló élmény lesz. Gondolom, itt mélyen magára gondolt…

Megfontoltam. Akkoriban sok idős embernek volt hasonló ajánlata. Abszolút piroskafarkas mintára. És azért van dolgom ezzel a történettel – mert, itt a lányom. Nem tudom honnan volt bennem ami volt akkor, amikor kellett – ahogy azt sem, hogy mit kell tennem, hogy benne is meglegyen akkor és ott, amikor szüksége lesz rá.

Egy nagyon biztos.

Hogy erőszakra sarkallna, ha szembesülnöm kellene ezzel. Márpedig a világ ilyen. Talán Mami történetei, talán a mesék, talán kicsit minden – volt elég összesen ahhoz, hogy emberségesek legyenek a döntéseim.

Azt tudom, hogy ezeket a harcokat nem nekem kell még egyszer végigcsinálnom, hanem nekik. És nélkülem.

Ezért van bennem a félelem és kicsit minden nappal úgy vagyok, mint a puzzle-al. Egy-egy hozzáadott darab éppen olyan fontos, mint majdan az egész. Mert ezekből áll össze mindkét gyerek fegyvertára azzal a mocsok világgal szemben, amit helyenként a lelked és emberséged tehet széppé – egy-egy per erejéig. De ezek a percek nagyon sokat jelentenek. Hiszen ezekből áll a valódi boldogság.