Emlékek és pofonok...

A család apraja-nagyja aznap a felvonulásra készülődött.

 A nemzeti öntudat, amely nem főként szavakkal – hanem a vérrel együtt ivódott bele lüktető mindennapjaikba és egyéni valamint kollektív történelmükbe – megkövetelte ezt.

A szomszédság, barátok önszerveződött.

Nem is kellett megbeszélni – csak az időpontot – mire mindenki indulásra készen toporgott a ház előtt.

A gyerekek otthon maradtak. Hosszan néztek a szülők után, abban a reményben, hogy pár órára minden az övéké lehet.

Ekkor még ez is számított...néhány órával később még mindig igen – de már másként és nagyobb súllyal...

A tömbház előtt száradó ruhák és a szokatlan csend festette alá az önfeledten játszadozó gyermekek kacaját.

Eltelt legalább 3 óra, amióta a szülők elmentek. Ahogy szürküledett és hűvősödött – úgy korogtak a gyomrok egyre éhesebben és a lelkek egyre feszűltebben.

A leánka többször pillantott rá riadtan az órájára. Összefüggéseket keresett, magyarázatokat a család késésére, de sehogyan sem talált.

Beszaladt.

Ismét kijött a ház elé – azzal a reménnyel – hogy következőleg, szeretteivel együt lépi át a küszöböt.

Ismét az órjára tekintett.

Az apró teknőc idegesen rázta a másodpercek ütemére alig látható fejecskéjét.

Tétován a szaradó ruhák irányába indult – majd öntudatlan állapotban összekapkodta őket. Szövetséget kötött magával.

Ha – mire összeszedi a ruhákat – nem érkezik meg a családja – a figyelmeztetés ellenére, elejükbe indul, lesz, ami lesz...

A ruhákat bevitte – majd reménykedve és összefüggéstelen fohászokat ismételgetve újra kijött a szokatlanúl sötét és üres lakásból.

Tétova léptekkel, fázósan indult a főtér irányába.

Furcsa volt a sötét, szokatlan az este és magányos az óra.

Mintha mindenki elköltözött volna valahova és elfelejtettek volna szólni neki.

Ahogy közelebb és közelebb ért a célhoz – erősödni kezdtek a hangok. Ideges kiabálások, csattogások, futkorászó, zavart emberek – férfiak és asszonyok, akik ijedten bámúltak rá – de segíteni nem álltak meg.

Most az egyszer ő sem bánta.

Mantraként ismétlgette – bárcsak megtalálnám édesanyámat, bárcsak megtalálnám édesanyámat...

A főtérre érve megdöbbenten győkerezett földbe a lába – majd annak jeleként, hogy még megvan – remegni kezdett. A szíve kalapált – majd ki akart ugrani a helyéről.

Tankok, emberek, kaszák, lapátok, kövek, füst, kiabálás, sírás, vér és verejték. Sok sok év együttélésének füstbemnet verítéke, amit egy délután alatt vertek el azok, akik űvőltve kersték a két Bolyait rohangálva a város utcáin.

A leánka ismerős és ismeretlen arcokba botlott – amit egyöntetűen tett felismerhetetlenné a gyűlölet.

Látta biztonságot nyújtó édesapját és életet jelentő testvéreit rohanni – botokkal a kezükben, látta síró édesanyját remegni és fohászkodni ezek életéért – ami most mindennél fontosabb volt, még a 2  Bolyai életénél is...

Látta a zavarodottságot, a fejetlenséget, céltalanságot – de legfőbbképpen – néhány óra erejéig – látta a jövőt.

A harcok elűltek – a gyűlölet maradt...

A vért lemosták, a heg is megmaradt...

A rumlit feltakarították – de a bizalmatlanság is megmaradt...

A gyermekben – évek múltán két dolog élt elevenen – égősárga délibábot vetítve a jövőre: egyik a vérpecsétes rozsaszín kabátkája volt.

Másik a tájszólásban eldarált felkiáltás:

-         hajdec ső gőszim pé cséi doj bajai sőj omorűm mőőőőői...