Egyszer egy olyan helyen dolgoztam, harmadéves pszichológus hallgatóként, ahol a főnökkel – a munkavállalásom előtt baráti viszonyban álltam. Rengeteget buliztunk együtt. Soha nem voltunk egymás lelki támaszai, de ha megszólalt a zene – kettőnké volt a parket.

Aztán – úgy hozta a sors, hogy elvállaltam nála a munkát. Ő volt az üzletvezető és a felesége a főnöknőm. A feleség – alapból ki nem állhatott, de ezt a tényt még önmaga elől is rejtegetni próbálta, ami eleve hatszorossára emelte a tétet.

Aztán – mivel a szülőkkel éltek egy lakásban – már saját gyerekekkel – rengeteg konfliktus generálói és elszenvedői voltak.

Én akkoriban megszállottan tanultam – családterapeutának.

Nyilván bennem volt a hívás – amit kölcsönösen használni kezdtünk.

Lassan nem is dolgozni jártam be, hanem tanácsadást folyatatni. Egye reménytelenebb lett a helyzetem, kellett a munka, mert kellett a pénz, kellettem én, mert kellett a támasz.

Nem működött.

Egyre elviselhetetlenebbé lett mindenki és a helyzet maga – finoman szólva – természetellenes volt a maga teljességében.

Valami fél évig húztuk, nyúztuk, amikor a fogaim közé vettem a bátorságomat – és azt mondtam, elsősorban önmagamnak, hogy pillanatok alatt helyre fogsz állni, ha képes leszel magad mögött becsukni ezt az ajtót, lesz munkád is – de egy biztos, meg kell tenned.

Hogy mi mindent szenvedtem el, és mi mindent nem hagytam én akkor magam mögött, hanem hordoztam magamban – pont a mai napig, arra csak néhány órája ébredtem rá.

A mai napon ugyanis, életem egyik legmarkánsabb emberével voltam együtt. A testvéremmel. Akivel nagyon sok mindenen mentünk keresztül .

Ebben a sok mindenben – több volt a szenvedés és a fájdalom, mint amit el lehet egy emberöltő alatt számolni.

Évek óta nem találtuk a közös hangot.

Ott van minden közöttünk, de nem egybe, hanem ömlesztve.

Van szeretet, van egyetértés, vannak közös élmények, szép és nem szép emlékek, tanulságok és le nem vont következtetések, de még egyszer – nem harmóniában, nem egészben, hanem behajigálva.

Mi évekkel ezelőtt – nem ideális körülmények közepette – halgatólagosan úgy döntöttünk, hogy külön-külön lépünk tovább. Nem beszéltük meg, hanem magunkba fordultunk.

Kapcsolatunk letompult – a mindennapiból az ünnepire. Az ünnepi rendszerint nem mély. Felszínes, díszes, mesterkélt, de nem természetes.

Ilyenek lettük mi is.

Ami közös volt a kettőben – azaz, az alkalmazotti önmagamban és a felnőtt testvér szerepemben – az-az, hogy nem voltam képes magamban továbbfejleszteni, szintetugrattatni a kapcsolatot.

Ma gondolkodta azon is, hogy mi kell ehhez.

És rájöttem, hogy nem sok. Nem kellenek ide különös vagy nehezen beszerezhető dolgok – egy kell: az újraindítás.

Ami elkezdődik a belátással, folytatódik az igénnyel és torkollik az igenben.

Ez a baja a kapcsolataink zömének.

A szülő, aki hirtelen nagyszülővé válik és képtelen elengedni gyereke kezét, aki maga is szülővé szeretne metamorfozálódni.

A gyereké, aki képtelen belépni szülői szerepbe – hiába van ott mellette a csöppség – amikor olyan jó az anyja szoknyáján felszusszanni.

A házasságoké, amikben gyerek születik – és képtelenek továbblépni, újraindíani. Mindenki keresi önmagában a régit, a kapcsolatban a megszokottat, miközben ott az új, a változása szólító.

Nem kereshetem magamban a gyereket – az vagy van, vagy nem kell ott lennie.

Nem kereshetem magamat a régiben, az vagy bennem marad – vagy örökre távoznia kell.

Véget kell vetnem önmagamban és másikkal való viszonyaimban az ömlesztett állapotoknak, mert előbb utóbb engem is felemésztenek.