Egyszer egy
olyan helyen dolgoztam, harmadéves pszichológus hallgatóként, ahol a főnökkel –
a munkavállalásom előtt baráti viszonyban álltam. Rengeteget buliztunk együtt. Soha
nem voltunk egymás lelki támaszai, de ha megszólalt a zene – kettőnké volt a
parket.
Aztán – úgy hozta
a sors, hogy elvállaltam nála a munkát. Ő volt az üzletvezető és a felesége a
főnöknőm. A feleség – alapból ki nem állhatott, de ezt a tényt még önmaga elől
is rejtegetni próbálta, ami eleve hatszorossára emelte a tétet.
Aztán – mivel a
szülőkkel éltek egy lakásban – már saját gyerekekkel – rengeteg konfliktus
generálói és elszenvedői voltak.
Én akkoriban
megszállottan tanultam – családterapeutának.
Nyilván bennem
volt a hívás – amit kölcsönösen használni kezdtünk.
Lassan nem is
dolgozni jártam be, hanem tanácsadást folyatatni. Egye reménytelenebb lett a
helyzetem, kellett a munka, mert kellett a pénz, kellettem én, mert kellett a
támasz.
Nem működött.
Egyre elviselhetetlenebbé
lett mindenki és a helyzet maga – finoman szólva – természetellenes volt a maga
teljességében.
Valami fél évig
húztuk, nyúztuk, amikor a fogaim közé vettem a bátorságomat – és azt mondtam,
elsősorban önmagamnak, hogy pillanatok alatt helyre fogsz állni, ha képes
leszel magad mögött becsukni ezt az ajtót, lesz munkád is – de egy biztos, meg
kell tenned.
Hogy mi mindent
szenvedtem el, és mi mindent nem hagytam én akkor magam mögött, hanem hordoztam
magamban – pont a mai napig, arra csak néhány órája ébredtem rá.
A mai napon
ugyanis, életem egyik legmarkánsabb emberével voltam együtt. A testvéremmel. Akivel
nagyon sok mindenen mentünk keresztül .
Ebben a sok
mindenben – több volt a szenvedés és a fájdalom, mint amit el lehet egy
emberöltő alatt számolni.
Évek óta nem
találtuk a közös hangot.
Ott van minden
közöttünk, de nem egybe, hanem ömlesztve.
Van szeretet,
van egyetértés, vannak közös élmények, szép és nem szép emlékek, tanulságok és
le nem vont következtetések, de még egyszer – nem harmóniában, nem egészben,
hanem behajigálva.
Mi évekkel
ezelőtt – nem ideális körülmények közepette – halgatólagosan úgy döntöttünk,
hogy külön-külön lépünk tovább. Nem beszéltük meg, hanem magunkba fordultunk.
Kapcsolatunk
letompult – a mindennapiból az ünnepire. Az ünnepi rendszerint nem mély. Felszínes,
díszes, mesterkélt, de nem természetes.
Ilyenek lettük
mi is.
Ami közös volt a
kettőben – azaz, az alkalmazotti önmagamban és a felnőtt testvér szerepemben –
az-az, hogy nem voltam képes magamban továbbfejleszteni, szintetugrattatni a
kapcsolatot.
Ma gondolkodta
azon is, hogy mi kell ehhez.
És rájöttem,
hogy nem sok. Nem kellenek ide különös vagy nehezen beszerezhető dolgok – egy kell:
az újraindítás.
Ami elkezdődik a
belátással, folytatódik az igénnyel és torkollik az igenben.
Ez a baja a
kapcsolataink zömének.
A szülő, aki
hirtelen nagyszülővé válik és képtelen elengedni gyereke kezét, aki maga is
szülővé szeretne metamorfozálódni.
A gyereké, aki
képtelen belépni szülői szerepbe – hiába van ott mellette a csöppség – amikor olyan
jó az anyja szoknyáján felszusszanni.
A házasságoké,
amikben gyerek születik – és képtelenek továbblépni, újraindíani. Mindenki keresi
önmagában a régit, a kapcsolatban a megszokottat, miközben ott az új, a
változása szólító.
Nem kereshetem
magamban a gyereket – az vagy van, vagy nem kell ott lennie.
Nem kereshetem
magamat a régiben, az vagy bennem marad – vagy örökre távoznia kell.
Véget kell
vetnem önmagamban és másikkal való viszonyaimban az ömlesztett állapotoknak,
mert előbb utóbb engem is felemésztenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése