Egy életre szóló mese az életről…

Az igaz történetek az életben mindig minden alkalommal sántítanak.

Az én édes jó anyám mindig azt tanította nekem – fiam, ha egy férfi hazudik, mindig nagyon részletesen mesél. Minden apró dolgot megvilágít, mindenre kész magyarázata van – innen tudhatod, hogy nem mond igazat. Mert az igazság, az soha nem pontos.

És igaza volt…

Aki hazudik – kipirul, kitágul a pupillája, belehevül a saját marhaságaiba és egyre nagyobb elánnal részletezi a nemlétezőt.

Itt van ez a család.

A baj az, hogy nem egyedül vannak.

Azaz, ők nagyon egyedül vannak. Ennél elszigeteltebbek nem is lehetnének. De rajtuk kívűl még hányan vannak – és jajj de hányan lesznek a következő években ebben a helyzetben…

Semmi nem talált a sztoriban.

Nem stimmelt a nő, aki megkeresett.

Nem stimmelt a története.

Úgyhogy – szeretetből beindítottuk a gyűjtést, de egy B tervvel. Hogy ha nem lenne igazság a dolgok mögött – a föld alól is kerítünk rászorulókat, akiket megajándékozhatunk egy kis ezzel-azzal, ami másnak pluszban van.

Nekem például mindig öröm adni. Nem mert jószívű lennék – hanem mert rengeteg a felesleg. A gyerekek hamar növik ki a dolgaikat, és egyre csak kapnak, kapnak. Amikor találok egy gyereket méretre, akinek továbbadhatom – csuda jó dolog csomagolni. Utána néhány hétig ismét van hely a szekrényekben, polcokon, tárolóhelyeken.

Aztán megint gyűjtünk…

Nem így ezek a rettenetes helyzetben lévők.

Mert nekik mára sincs, nemhogy egész hétre.

A nő története induláskor enyhén sántított.

Tanácstalanok voltunk és szomorúak.

Nem lehet ennyire beteg ez a világ…

Aztán az Isten háta mögött, egy fagyos kis falu-tanyán, várt az apuka. Aki ismeri a Mitulás bácsit a youtube-ról, az elképzelheti az apukát.

A gyerekeimet és a kollegákat az autóban hagytuk. Csak ketten Juckóval mentünk be. Én speciel arra számítottam, hogy bunyó lesz. Leütnek, kirabolnak, megjárjuk.

Egy alig néhány köpéshossznyi fészer, nyárikonyha a lakás.

Nincs befejezett állapotban sem kint, sem bent.

Anyuka kemoterápiás kezelésen, ahol ismét elromlott a gép, várnia kell, nem ér haza időben. Apuka zavart és tanácstalan.

A gyerekek mosolygósak.

A putriban egy lerobbant, szemétre sem jó szétnyűtt kanapé. Egy szekrény, három priccs, egy Framm és egy tv, benne menyen a curáj.

Jó hangulat, aranyos, gyönyörű kölykök, megtört tizenéves anyuka, aki szintén gyermek, de már túlvan egy nemi erőszakon, egy szülésen és ki tudja mennyi nélkülözésen és bánaton.

Kérdem tőle mennyi iskolája van – mondja öt osztályt végzett. Kérdem hogyan tovább – rámnéz – s aszongya – majd csak lesz valahogy… Közben ő is és én is egyformán jól tudjuk, hogy nem lesz soha sehogy…

Nincs munkahely, nincs esély, nincs remény – de legalább van tűzifa és összetartás. Na meg a tv – hogy néha kimeneküljenek egy-egy sorozat erejéig, saját nyomorúk börtönéből.

Gondolkodom a nagy faszom szociális hálón, amit anno Dégi Csabától tanultam. Hogy így meg úgy… De nem – ez a való világ. Itt nincs senki és semmi. Ők vannak.

Menet gondolkodtam, hogy talán jobb lenne a gyerekeknek családi típusú elhelyező központokban – ahol van minden…

Jövet gondolkodom, hogy idióta. Lehet, hogy semmijük sincs, de ők – ott vannak egymásnak. Amikor egymáshoz bújnak, amikor lefekszenek és a sötétben vihorásznak, amikor megérintik egymást – na az… az a pár pillanat az örökkévalóság.

És én – ezt nevezem boldogságnak.