Eddig el, azt hittem, hogy csak azokkal a kapcsolatokkal van dolgom, amik jót hoznak az életemben. A jó barátok, a jó ismerősök, a jó szomszédok, a jó kollegák – és mindenki, akivel sikeresen működök együtt – rövidebb vagy hosszabb távon.

De – az utóbbi időben kezdem megtanulni azt a nagyon hasznos leckét – hogy bizony, nem ezek a zömében pozitívumot magukba hordozó kapcsolatok azok, amik fejlesztő eséllyel bírnak – hanem inkább azok, ahol óriási gondok, elakadások, negatívumok, konfliktusok vannak.

Mert a jó kapcsolat, a pozitívum – nem tesz egyebet, mint konzervál saját szarom melegében. Jó nekem ott lenni…, dehogy lépnék tovább…, és így – esélyem sincs arra, hogy elsajátítsak valamit, fejlődhessem, megismerhessem önmagam. Mert nem kell dolgoznom semmiért, csak lennem kell.

Hogy ez mennyire lenne igaz a párkapcsolatokra is – azt még nem látom tisztán.

Mert a párkapcsolat, az egy eleve nehéz mezőny – ahol vagy vannak győztesek, vagy nincsenek. És így telik el az élet.

Vannak olyan párok, házastársak, akik együtt élnek 3o, 4o vagy akár ötven éve, és annyira süllyedtek az egymás iránti utálatban, hogy egy szép szavuk nincs egymáshoz. Na ez is lehetne lecke – hogy mi a fene üti ki bennem annyira a biztosítékot tőled – hogy képes voltam elcseszni rád és veled együtt – erre a szemétre egy egész életet – amit a társadalom kettőnk házasságának hív…

Mindig voltak, vannak és lesznek emberek az életemben – akiket rühelltem, rühellek és rühellni fogok. Jó kereszténynek tartom magam – nem idiótának. Bennem teljesen jól megfér a szeretet a rühelléssel. Jó keresztényként annyit tudok tenni ennek érdekében – hogy nem gyűlölködöm – hanem elmondom, ember soha nem bírtam, nem bírom és nem is fogom megszeretni a burádat. Nem szeretnék rosszat neked – csak ne tartózkodj a közelemben. Ennek ellenére – ha bármikor segíthetek rajtad – soha de soha ne hezitálj engem felkeresni. Mert én mindig ott leszek!

Utóbb léptem egyet a létrán, felfele…

Most már nem azt mondom, miután sikeresen lecsillapszom, hogy kerülj – hanem azt hogy maradj. Direkt maradj, hogy lássuk sza, szépen, mi is az benned, ami kihozza belőlem az állatot. Mert azzal az állattal, amit kihozol belőlem, nekem munkám van. Meg kell szelidítenem vagy ki kell kergetnem magamból.

Manapság tanulni valóm van – azoktól az emberektől, akik könnyedén veszik az életet és úgy élnek a világba bele, hogy nekik minden kijár.

Bajom van azokkal – akik magukon túl nemhogy nem látnak, hanem egyenesen látni sem akarnak.

Bajom van a gyerekeikre nem figyelő szülőkkel. Bántanak, mert a gyerekekből ordít a fájdalom és az egyre hangosodó űvőltést még erőteljesebb kiabálással hallgattatják el.

Ezek a bajaim ma már nem emberekről szólnak, ahogy régebben hittem. Hogy bánt X mert mittudoménmilyenember… Nem. Bánt X-ben ez és ez, mert ezeket hozza ki belőlem. És igen, tanulságos leckék ezek – hogy miért is vagyok én érzékeny az adott fájdalomra, mellőzésre, mentalításra, életmódra.

Végeredményben – az van bennem – hogy né, itt van ez az élet. El is lehet cseszni – és kezdeni is lehet vele valamit. A baj az, hogy nem egy döntés kérdése. Hanem sorozatos döntéseké. Ezért is olyan nehéz jól művelni.