Az anyaságról...és
azokról, akiknek ez valamiért nem adatik meg.
A mai
társadalomban, úgy nyugatabbra, mint nálunk - egy fiatal, ereje teljében lévő
felnőttkorú nőnek nem karrier az anyaság, hanem inkább háttérország, amiben úgy
él, és annyit él, amennyit szerencséje van önmagának idő és energia
szempontjából megteremteni.
Tetszik, nem
tetszik - itt nálunk is egyre gyakoribb a nagymamák nevelte óvodás és
kisiskolás, valamint a babysitter jelenléte a családban. Igaz, hogy ez sokkal
több konfliktust szül családon belül és kívűl, a gyerekben és a szülőkben,
amennyit sokszor elviselni lennénk képesek, de nem sok más alternatíva tárul
manapság egy dolgozó - ne adj Isten, éppen karriert építő, szilárdító anya elé.
Hogy ne haladjunk
túlzottan vissza a korban - még a mi szüleink idejében is egészen más volt,
azaz, amikor mi gyermekek voltunk.
Visszaemlékszem az
osztályomban - kisiskolás kortól, egészen az egyetemig, megkérdezték az a
gyermeket, fiatalt hogy kik, mik a szüleid és akinek az anyja casnicő volt - azt
finoman szólva lenézték... Ezek a profi, teljes állású anyukák jöttek el velünk
mindg kirándulni, általában ezeknek a gyermeke volt a legfurcsább - hogy ne
betegezzek le senkit - mert egyéb dolguk nem volt (pedig deh utálom ezt a
kifejezést, mert bizony mennyi de mennyi dolga van egy anyának...) mint hogy a
gyermeküket pátyolgassák, ne engedjék kipróbálni semmit, óvják és féltsék,
szóval túl jó anyák legyenek, amiről
ugye tudjuk, hogy egészségtelen.
Eszembe jut, amikor
a pszihóra felvételiztem - nem igazán voltak komolyak a szándékaim. Ugyanis
éppen szinire szerettem volna bejutni. Felvittül az iratcsomómat a pszichológia
tanszékre - nem teljesen józanul, mert előtte a Vagonban beütöttünk egy decit sörrel, hogy olajozttan menjenek a
dolgaink.
Kérdezték a papírok
kitöltésénél, hogy kik-mik a szüleim. 2o percet agyaltunk, hogy melyik
foglalkozás olyan, amiből senkinek semmi haszna nem származhat, hogy ne kelljen
elintézni semmit és ne kelljen adakozni semmit az egyetemnek. Az apához
beírtuk, hogy hegedűművész, az anyához pedig hogy casnicő...
Szóval az anyaság,
elég jó anyaság, karrier - babysitterek és mamák - valamint a szerencsétlen -
ezer szerepben elenyésző NŐ...térjünk vissza a lényeghez.
Hát - dolgozni kell
ezen, mit is mondhatnék. Elsősorban természetesen amiatt, hogy megtaláld saját
magad számára az arany középútat - aztán amiatt, hogy megtaláld magad ezekben a
sokszor ráderőszakolt szerepekben, és nem utolsó sorban amiatt, hogy nehogy
belefulladj a játékba, mert ugyebár felelősséggel tartozol, anyaként - már nem
csak magad miatt, hanem a gyerekeiddel szemben is.
És nem könnyű -
sőt, sokszor pokoli.
Ugyanis - ha az
anyaságra építed az életed - beteg vagy, hűlye vagy, maradi vagy, túlzásba
viszed.
Ha a karrieredre
összpontosítasz - csapnivaló anyának kiáltanak ki és megköveznek a hátad
mögött, leírnak, elítélnek, te vagy a skarlátbetűs, akitől jobb lenne elvenni a
gyermeket is.
Ha a férjednek élsz
- szegény boldogtalan gyermekeidet szánják.
Ha a gyermekeknek,
akkor hátad mögött arról pusmognak, hogy a férjedet nővel látták - mit nővel,
egyenesen nőkkel...
Szóval, bárhogy is
cselekszel a közvélemény tetszése eleve elveszett ügy.
Mi tehát a teendő?
A saját útad és a
saját magad megtalálása éppen abban, ami neked a legjobban esik, függetlenül
attól, hogy más - legyen az anyád, barátnőd, szomszédod, vagy kollegád - éppen
hogyan vélekedik erről.
Összegzésként:
- nincs miért verni
a mellünket - anyák vagyunk és kész. ez most már elvetett kocka, amíg élünk így
marad. tény, hogy egyre nehezebb lesz, egyre magasabb akadályokkal és egyre
rövidebb lábakkal - de hajrá.
- akinek meg nem
adatik meg a lehetőség az anyaságra, annak is hajrá, mert nem biztos, hogy ő
tehet róla.
Az élet tisztelete azt jelenti, hogy a születés és a
halál végpontjai között úgy bánunk egymással, hogy érdemes legyen a világon
élni.
Popper Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése