2012. december 9., vasárnap


Az anyaságról...és azokról, akiknek ez valamiért nem adatik meg.


A mai társadalomban, úgy nyugatabbra, mint nálunk - egy fiatal, ereje teljében lévő felnőttkorú nőnek nem karrier az anyaság, hanem inkább háttérország, amiben úgy él, és annyit él, amennyit szerencséje van önmagának idő és energia szempontjából megteremteni.

Tetszik, nem tetszik - itt nálunk is egyre gyakoribb a nagymamák nevelte óvodás és kisiskolás, valamint a babysitter jelenléte a családban. Igaz, hogy ez sokkal több konfliktust szül családon belül és kívűl, a gyerekben és a szülőkben, amennyit sokszor elviselni lennénk képesek, de nem sok más alternatíva tárul manapság egy dolgozó - ne adj Isten, éppen karriert építő, szilárdító anya elé.

Hogy ne haladjunk túlzottan vissza a korban - még a mi szüleink idejében is egészen más volt, azaz, amikor mi gyermekek voltunk.

Visszaemlékszem az osztályomban - kisiskolás kortól, egészen az egyetemig, megkérdezték az a gyermeket, fiatalt hogy kik, mik a szüleid és akinek az anyja casnicő volt - azt finoman szólva lenézték... Ezek a profi, teljes állású anyukák jöttek el velünk mindg kirándulni, általában ezeknek a gyermeke volt a legfurcsább - hogy ne betegezzek le senkit - mert egyéb dolguk nem volt (pedig deh utálom ezt a kifejezést, mert bizony mennyi de mennyi dolga van egy anyának...) mint hogy a gyermeküket pátyolgassák, ne engedjék kipróbálni semmit, óvják és féltsék, szóval túl jó anyák   legyenek, amiről ugye tudjuk, hogy egészségtelen.

Eszembe jut, amikor a pszihóra felvételiztem - nem igazán voltak komolyak a szándékaim. Ugyanis éppen szinire szerettem volna bejutni. Felvittül az iratcsomómat a pszichológia tanszékre - nem teljesen józanul, mert előtte a Vagonban beütöttünk egy  decit sörrel, hogy olajozttan menjenek a dolgaink.

Kérdezték a papírok kitöltésénél, hogy kik-mik a szüleim. 2o percet agyaltunk, hogy melyik foglalkozás olyan, amiből senkinek semmi haszna nem származhat, hogy ne kelljen elintézni semmit és ne kelljen adakozni semmit az egyetemnek. Az apához beírtuk, hogy hegedűművész, az anyához pedig hogy casnicő...

Szóval az anyaság, elég jó anyaság, karrier - babysitterek és mamák - valamint a szerencsétlen - ezer szerepben elenyésző NŐ...térjünk vissza a lényeghez.

Hát - dolgozni kell ezen, mit is mondhatnék. Elsősorban természetesen amiatt, hogy megtaláld saját magad számára az arany középútat - aztán amiatt, hogy megtaláld magad ezekben a sokszor ráderőszakolt szerepekben, és nem utolsó sorban amiatt, hogy nehogy belefulladj a játékba, mert ugyebár felelősséggel tartozol, anyaként - már nem csak magad miatt, hanem a gyerekeiddel szemben is.

És nem könnyű - sőt, sokszor pokoli.

Ugyanis - ha az anyaságra építed az életed - beteg vagy, hűlye vagy, maradi vagy, túlzásba viszed.

Ha a karrieredre összpontosítasz - csapnivaló anyának kiáltanak ki és megköveznek a hátad mögött, leírnak, elítélnek, te vagy a skarlátbetűs, akitől jobb lenne elvenni a gyermeket is.

Ha a férjednek élsz - szegény boldogtalan gyermekeidet szánják.

Ha a gyermekeknek, akkor hátad mögött arról pusmognak, hogy a férjedet nővel látták - mit nővel, egyenesen nőkkel...

Szóval, bárhogy is cselekszel a közvélemény tetszése eleve elveszett ügy.

Mi tehát a teendő?

A saját útad és a saját magad megtalálása éppen abban, ami neked a legjobban esik, függetlenül attól, hogy más - legyen az anyád, barátnőd, szomszédod, vagy kollegád - éppen hogyan vélekedik erről.

Összegzésként:

- nincs miért verni a mellünket - anyák vagyunk és kész. ez most már elvetett kocka, amíg élünk így marad. tény, hogy egyre nehezebb lesz, egyre magasabb akadályokkal és egyre rövidebb lábakkal - de hajrá.

- akinek meg nem adatik meg a lehetőség az anyaságra, annak is hajrá, mert nem biztos, hogy ő tehet róla.



Az élet tisztelete azt jelenti, hogy a születés és a halál végpontjai között úgy bánunk egymással, hogy érdemes legyen a világon élni.

Popper Péter

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése