Amikor elhatároztuk,
hogy eljuttatjuk a nélkülöző családnak az összegyűjtött csomagokat – arra gondoltam,
hogy nagyon szeretném, ha a gyermekim is szembesülnének a valósággal.
Minden egyes
alkalommal, amikor az étellel, vízzel játszanak, amikor telhetetlenek vagy
játszák a dukáló elkényeztetettet, következik egy rövidebb lelkigyakorlat
arról, hogy a világ mennyi pontján vannak éhező és szomjazó, mindent nélkülöző
gyerekek – akik mindent odaadnának egy korty vízért, vagy egy szelet kenyér
fejében.
A tavaly, vagy
tavalyelőtt történt, hogy a férjem túlvásárolta magát. Ezzel a ténnyel abban a
pillanatban szembesült, amikor az autóból kicsomagolva – két fázó és éhező
gyerekkel találkozott.
Fogott két nagy
kenyeret és nekik adta.
Utána mesélte
könnyekkel a szemében – hogy ő olyan örömöt még soha nem látott, ahogy az a két
gyermek örvendezett a kenyereknek.
Igen…
Vannak pillanatok
minden ember életében. Az övében ez lehetett az egyik.
Nekem is van
hasonló emlékem. Amikor megláttam néhány szörnyűségesen alúlöltözött purdét mínusz
tízben, boldogan üldögélve a járdaszélén és csámcsogva majszolgatva azt a narancsot, amit azelőtt dobtam ki,
hiszen megromlottak.
Na ezt szerettem
volna, hogy lássák, szembesüljenek vele – ne csak a száraz mese legyen, amit
vagy hisznek, vagy nem.
Tátott szájjal
nézték végig az akciót. Cipelték a csomagokat, fáradtságot nem ismerve, utána
éjszakákat álmodtak az ott látottak és történtek hatására.
Hazafele jövet
meg azt mondja az öt éves gyermek:
-
Milyen jó te anya, hogy
legalább egy kicsi örömöt vihettünk nekik…
Na ez a
Karácsony. A magamon túl-néző, mutató, érző és fókuszáló.
Mégis nekem az
idén valami teljesen más kötötte le a figyelmemet.
Annak a
tizenéves, túl sok mindenen keresztülment lánynak a tekintete, viselkedése,
attitűdje – ami eltért a normálistól.
Nem alázat volt
benne, nem könyörgés, nem szánalom-gerjesztő volt, hanem valami megfoghatatlan
felsőbbrendűség áradt belőle.
Tiszteletet követelő
tekintet volt.
Hogy azt
éreztem, hogy ez a lélek sokkal többet tud, érzett és tapasztalt meg mint én –
hiába vagyok idősebb és esetleg bölcsebb.
Volt benne valami
– amiről azt éreztem, hogy ha itt nincs is értéke, de majd valamikor nayon
sokat fog nyomni a latba.
Mostanában – ha egyedül
vagyok, gyakran eszembe jut.
És igen – most már láttam is, nem csak
tudom – a szenvedés formál és nemesít…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése