2012. december 23., vasárnap


Amikor elhatároztuk, hogy eljuttatjuk a nélkülöző családnak az összegyűjtött csomagokat – arra gondoltam, hogy nagyon szeretném, ha a gyermekim is szembesülnének a valósággal.
Minden egyes alkalommal, amikor az étellel, vízzel játszanak, amikor telhetetlenek vagy játszák a dukáló elkényeztetettet, következik egy rövidebb lelkigyakorlat arról, hogy a világ mennyi pontján vannak éhező és szomjazó, mindent nélkülöző gyerekek – akik mindent odaadnának egy korty vízért, vagy egy szelet kenyér fejében.
A tavaly, vagy tavalyelőtt történt, hogy a férjem túlvásárolta magát. Ezzel a ténnyel abban a pillanatban szembesült, amikor az autóból kicsomagolva – két fázó és éhező gyerekkel találkozott.
Fogott két nagy kenyeret és nekik adta.
Utána mesélte könnyekkel a szemében – hogy ő olyan örömöt még soha nem látott, ahogy az a két gyermek örvendezett a kenyereknek.
Igen…
Vannak pillanatok minden ember életében. Az övében ez lehetett az egyik.
Nekem is van hasonló emlékem. Amikor megláttam néhány szörnyűségesen alúlöltözött purdét mínusz tízben, boldogan üldögélve a járdaszélén és csámcsogva majszolgatva  azt a narancsot, amit azelőtt dobtam ki, hiszen megromlottak.
Na ezt szerettem volna, hogy lássák, szembesüljenek vele – ne csak a száraz mese legyen, amit vagy hisznek, vagy nem.
Tátott szájjal nézték végig az akciót. Cipelték a csomagokat, fáradtságot nem ismerve, utána éjszakákat álmodtak az ott látottak és történtek hatására.
Hazafele jövet meg azt mondja az öt éves gyermek:
-          Milyen jó te anya, hogy legalább egy kicsi örömöt vihettünk nekik…
Na ez a Karácsony. A magamon túl-néző, mutató, érző és fókuszáló.
Mégis nekem az idén valami teljesen más kötötte le a figyelmemet.
Annak a tizenéves, túl sok mindenen keresztülment lánynak a tekintete, viselkedése, attitűdje – ami eltért a normálistól.
Nem alázat volt benne, nem könyörgés, nem szánalom-gerjesztő volt, hanem valami megfoghatatlan felsőbbrendűség áradt belőle.
Tiszteletet követelő tekintet volt.
Hogy azt éreztem, hogy ez a lélek sokkal többet tud, érzett és tapasztalt meg mint én – hiába vagyok idősebb és esetleg bölcsebb.
Volt benne valami – amiről azt éreztem, hogy ha itt nincs is értéke, de majd valamikor nayon sokat fog nyomni a latba.
Mostanában – ha egyedül vagyok, gyakran eszembe jut.
És igen – most már láttam is, nem csak tudom – a szenvedés formál és nemesít…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése