2012. december 20., csütörtök


A tegnap egy gyerekkori játszótársam, aki időközben, felnőttként mások életével játszik – azt ígérte a fiamnak – nevetve, félig mókából, félig komolyan, hogy majd ő lesz az a férfi, aki az első nőhöz hozzá fogja segíteni. És azt követően, rengeteg nőhöz…
A fiam nem igazán érthette a dolgot, de az ígéret annál inkább felvillanyozta.
Valami volt ebben az emberben, amivel eddig nem találkozott.
A másnak – ha jó, ha rossz – csábítása van. Illata van, ami felkelti az érdeklődésedet, történetet sejtet, amit meg szeretnél ismerni és izgalmat sugall, amit minden áron birtokolnál.
Miután a gyerek elszaladt játszani – rájöttem, hogy tetszik nem tetszik – az én szerepem a gyerek kamaszkorának a küszöbén – minimálisra fog zuhanni, szabad eséssel.
Jönnek majd ilye és mindenféle emberek – akik próbára teszik, mint a mesében, hogy mire a jutott a gyermekem.
Lesznek próbák, amiket el fog bukni és lesznek, amiket emelt fővel fog végigcsinálni.
Lesznek helyzetek amikor nagyon egyedül lesz – de segítséget nem fog kérni, hiába leszek fizikailag mellette.
Rengeteg olyan dolog lesz, amiről nekem szülőként, talán nem véletlen – de nem is kell idejében tudnom. Hiszen ezek a ő harcai lesznek.
Arra az időre, ha minden igaz – szavaim, tetteim, az értékek amiket fontosnak tartok – benne lesz az ő kicsi lelkébe. És az lesz – ami tulajdonképpen diktálni fogja számára, hogy mi jó és mi rossz, mik az ő határai és meddig terjed az embersége.
Rájöttem, hogy nagyon féltem a gyermekeket.
A világ alapból nem egy jó hely.
Nagyon későre kezd kisakkozhatóvá és törvényszerűvé szelidülni.

Amikor a fiam alig két hetes volt – sétálni mentünk babakocsival és mellettem a lépegető kislányommal. Beléptünk az üzletbe kenyeret venni. Amíg fizettem, a lányom észrevétlenül kiszalad és a forgalmas kocsiút kellős közepén állt meg. Nem tudom, hogy mi generálhatta benne ezt az elszántságot – de valóságos dac volt a szemében. Kihívta maga ellen a sorsot – majd 2 évesen le is győzte azt.
Bennem akkor, ott valami nagyon megváltozott.
És ez a valami az, ami hosszútávon reménységgel táplál.
Hogy vannak dolgok a rám bízott gyermek életében, amik már nem rám tartoznak.
Hanem – hitem szerint az Istenre és a gyerekre, angyalokra – döntésekre.
Amit nekem tennem kell – az nem más, minthogy szeretem, nevelem, szeretem – aztán mellette állok, elérhető vagyok – aztán szeretem, távol tartom magad, de elérhető vagyok – aztán nem firtatok és nem vitatok, és szeretek – aztán sérelmek nélkül visszafogadok és természetesen szeretek, szeretek, szeretek.
Mert valamiért engem választott ez a gyerek.
Valami csoda folytán – engem és az apjukat tartotta megfelelőnek Isten arra, hogy ez a lélek tőlünk indulva járja végig földi útját.
Nem vagyunk a legjobbak, nem vagyunk a legkiegyensúlyozottabbak, de erre a helyzetre, ezeknek a feladatoknak a teljesítésére – mi vagyunk a legmegfelelőbbek.
Na ez a szülői szerep.
Nem könnyű, nem mindig csak szép – de a legnemesebb valami, amibe az ember 1oo%-ban partner lehet a Teremtő Istennel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése