A család, a mindennapi élet szintere.

Így aztán – annak ellenére, hogy elsődleges funkciója lenne – valahogy mégsem bír meg nem-mindennapi témákat, amikről a lehető legfontosabb lenne beszélgetni.

Vegyük csak a szülők válásának példáját – krízis, az egyik legnagyobb tragédia és veszteség, ami a családot érheti. Mégis, ki tudja meg a lehető legkésőbb, hogy a szülei a végső lépésre szánták el magukat? Igen. A gyerek.

Vagy a halál, mint veszteség, krízis. Megjelenik minden családban – a nagyszülők, barát vagy rokon elvesztésével. Mégsem sikerül otthon kibeszélni és átbeszélni azt a fájdalmat, ami mindannyiukat egyformán és ráadásul egy időben mardossa. Könnyebben beszélget el a szülő a szomszéddal, vagy kollegával vagy baráttal az őt ért veszteségről, mint családtagjaival.

Így nő fel a gyermek.

Hogy otthon alig vannak olyan dolgok, témák – amiket meg lehetne beszélni.

Ennek ellenére – vagy talán éppen emiatt – a szülő elvárja, sőt megköveteli a gyermektől, hogy bármi fontos történik vele, azt otthon ossza meg.

De a gyermek nem teszi.

Vannak próbálkozásai – amik rendszerint kudarcokba fulladnak – aprókba és nagyobbakba egyaránt. Legyen az a szülő időhiánya, türelemetlensége, fáradtsága, adekvát reakcióra való képessége vagy képtelensége vagy a jól ismert, szokványos vita.

Mert a próblémát ugyebár nem megfelelő alternatívák keresésével és a legjobb kiválasztásával oldjuk meg – hanem a következő sémával:
      - minden áron keresünk egy bűnbakkot

-         többször – a folyamat során elkiáltjuk magunkat, mintegy választ sem várva, hogy ki a hibás? Talán csak nem én?

-         Majd – valakit igyis-úgyis kinevezünk hibásnak – ez rendszerint a család fekete báránya, az állandó hibás, a minden szart elvívő

-          és a problémát szépen megoldatlanúl hagyjuk, hadd eméssze és kövesítse a család apraja-nagyjának a testét-lelkét.

Mindannyiunkba benne van az a téves elképzelés – hogy a dolgok a semmiből jelennek meg és oda is tűnnek vissza.

Holott nem, sajnos egyáltalán nem így van.

Minden egyes problémának győkere van – amit együtt neveltünk fel, szökkentettünk szárba és tápláltunk.

Így van ez a gyermekekkel kialakítandó kapcsolatunkkal is.

Hiába mondom én szerencsételeneknek szavakkal – hogy itt vagyok, bármikor, bármi lenne. Oszd meg velem bátran, keress meg mindennel, ne legyenek titkaid velem szemben – ha:

Bárhányszor el akar érni, meg akar keresni, valamit meg akar osztani – én, éppen akkor nem vagyok elérhető. Mert fáradt vagyok, mert dolgom van, mert sokkal jobb és fontosabb dolgom van – a világ megváltásában, mint ő, az ő személye, az ő személyes élete, titka és problémája.

Az apró távolódások – idővel hatalmas és áthídalhatatlan szakadékokat hoznak létre. Bennem, benne, bennünk, kapcsolatunkban.

És ez érvényes házasságokra, szülő-gyermek kapcsolatokra egyaránt.

 A barátokat ide nem merném betenni – mert, azok, ha bölcsek – és képesek magukon túl is tekinteni, megbírnak bármit, még a mesterséges szakadékokat is.

A hangsúly a mindennapokon és a felelősségen van.

Az apró lépéseken, melyek később szülik a nagyokat. Mert tulajdonképpen minden egyes terv, munka, projekt, életprogram, rövid és hosszú távú cél lényege ez: az apró lépések művészete. Nem a nagyé, nem az eredmények és sikerek harcáé, hanem az apró, monton, szürke és álmos lépések csatájáé.