- Világvége?
- VILÁÁÁÁGVÉÉÉÉGEEEEEEEE!!!!!!
Lehettem olyan a
lányommal egyidős, hat és hét év közötti süldőcske, amikor először tudomást
szereztem a világvége fogalmáról.
A szüleim túl korán
elváltal, ezért aztán édesanyámmal – igen gazdag társasági életet éltünk. Minden
este színház, hangverseny, valamilyen más kultúrális előadás, vagy ha mindet
láttunk már – hát valamelyik barátnőnél telt az esténk.
Vannak emlékeim
arról, hogy untam magam – de valahogy mindig kialakult – és hát utólag
belenőttem a kultúrába.
Igaz – amióta a
gyermekek megvannak – valahogy nem talál meg engem, hiába éhezem – hiszen ott
vannak a pontos órában történő etetések, fürdetések, meseolvasások,
lefektetések – amit egyetlen eddig el - megjelent mű nem lenne képes elvenni
tőlem. Majd ha nagyok lesznek – első útam, legyen az virtuális vagy reális tér –
a jegyirodába fog vezetni. És kérek magamnak minden előadásra egy-egy jegyet és
addig nézem, amíg az orromvére meg nem indul.
Na ennyire hiányzik
– de cserélni nem cserélnék. Hiszen egyetlen előadás sem ér fel – a kádból
kiömlő fürdővíz szinfóniájával, az örömrivagás és izgatott sikítások
kakofóniájával – valamint a két meztelen szaladgáló, csilingelve nevetgélő
gyermek talpcsattanásainak felejthetetlen hangocskájával...
Éppen egy
vendégszereplés estéje volt ez a világvégével való találkozásom első napja.
Valami szorakoztató
kis szart láthattunk – polgári nevén musicalt, hiszen volt hely az új számára a
lelkemben.
Anyum és a
barátnője beszélgettek – úon hazafele, én meg szokásos csillagbámulásomban
meredtem el.
Ekkor került szó az
apokalipszisről.
Azt hitték nem
figyelek, úgy tudták nem értem meg amit mondanak. Bennem meg megszületett az új
jégkorszak. Csonttá fagytam mint egy inkompetens windows.
Napok kellettek,
amíg újra székletem lett, enni és aludni is mertem valamicskét.
Az volt bennem,
hogy ilyen nem történhet. Nem most, nem velem, nem bennem.
Aztán teltek az
évek – nem emiatt fordultam teljes vállszélességgel Isten fele, hanem valami
teljesen más miatt.
Elég az hozzá –
hogy számoltam az éveket – hogy véggre elég érett legyek a Jelenések Könyvéhez.
Volt úgy, hogy egy héten két alkalommal is leellenőriztem, hogy vajon nem-e
értem meg eléggé az eszencia befogadására.
Sajnálattal közlöm –
csak az ismeretlenek sokkolása végett – hogy ma sem tartok ott szellemileg,
hogy érteném és interpretálni tudnám az apokalipszist. Ismerem az írásokat,
beazonosítom a ránk váró próféciákat – de nem vagyok lelkileg és szellemileg
felkészülve erre a szembesülésre.
Amikor terhes
voltam – nem tudtam másra se gondolni – csak arra, hogy vajon utolsó órára
szülöm-e majd meg a gyermekemet?
Lát-e majd életet
maga körül – tapasztalja-e majd meg az életet – vagy csak a véggel való
szembenézésre születik-e meg?
Ma is ezek a
félelmek élnek bennem.
A gyermeki énem
hangjai.
Amik védtelenségről,
gyámoltalanságról, félelemről szólnak.
Ott tudok-e majd
lenni velük és mellettük, hogy szárnyaim alá vegyem őket és megvédjem akár
életem árán is minden rossztól, ami nem is nekik szól?
Ahogy telik az idő –
egy dolog körvonalazódik egyre jobban: hogy nem ők az áldozat és én a hős –
ebben törénetben. Hanem éppen fordítva
van...
Sokat tanítanak lelkiekben és hozzáállásban az
életről, szeretetről, megbocsátásról és élniakarásról. Olyan fegyvereik vannak,
amelyeknek én már nem vagyok – saját önzésemnek köszönhetően - birtokában. Olyan
erejük van, mely legyőz mindent – míg az enyém – korlátolt és véges. És ha
bármi történne – szinte sejtem – ők mutatnák meg nekünk a megfelelő irányt –
míg mi szokás szerint – csak egyet tennénk: ész és szív nélkül reagálnánk egy
olyan eseményre – melynek megfelelő kezelése egy újabb esély, és nem
föltétlenül a nagy vég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése