Nézzél bátran madárnak...
Van itt egy fiatal
fiú – aki a szemetesért és annak környékéért, a tisztaságért felelős. Reggel 7
óra tájékán elkezdi a munkát – délben fejezi be a rá bízott teendőket, majd
nekilát a maszekelésnek.
Szőnyeget porol, bevásárol, cipekedik,
takarít, s el nem tudom képzelni még mit meg nem tesz – annak érdekében, hogy
eltartsa állítólag népes és semmittevész családját.
Valamikor itt
lakhattak valahol a környéken, de a gazdasági válság és a tömeges elszegényedés
az utcára tette őket – sorozatos rossz döntések eredményeként.
Valahol a város
perifériáján kaptak helyet – vagyis egy lyukat, ahol meghúzhatják magukat.
Amikor egyetemista
voltam – nem is tudom pontosan milyen megfontolásból – sőt, már arra sem
emlékszem hogy pontosan kivel esténként felkerestük ezeket a szegény családokat.
Egy-egy ilyen
szuterénben – pince-lyukban éltek minimum 1o-15 személy. Félhomály, büdösség –
de ugyanakkor a rettenet mellett ott volt az, hogy amilyük volt próbálták
rendszerezni, becsben tartani, megőrizni. A frissen – de ki tudja hol mosott
ruhák egy spárgára voltak kiteregetve – ami végignyúlt a szobán. Az
iskolaköteles gyermekek valamelyik sarokban tanultak, a kicsik az ágyban
hancúroztak összebújva.
Soha nem lehetett
tudni – még talán tizedik látogatás alkalmával sem, hogy ki kinek a kije – mert
ez is állandóan változott.
Egyszer – fene tudja
miért – egy ilyen házban, ahol három generáció élt együtt – meglepetten kiszaladt
számon –
-
és hol csinálták meg ezt a sok
gyermeket?...
mire
a cigány
-
ha baszhatnék, a padlásra megyünk,
ha alhatnék a pincébe.
Utána évekig volt
poénunk – a mehetnékem van a padlásra...
De vissza.
A szegénységnél és
az ellehetetlenedett életeknél tartunk.
Itt van ez a fiatal
pasas. Tartja a szüleit, testvéreit – talán öröm és kikapcsolódás is számára a
munka. Nem tudom. De minden esetre a lendületből olvasva – ahogy dolgozik – hát
feltételezem.
És van egy sérűlt
barátja. Akiben csupán csak annyi zavar – hogy néha vagányságból iszik. Van úgy,
hogy néha nekem is innom kell – de nem vagánykodom, sőt nem is cigánykodom. Csendben
vagyok. Ezt várnám emberileg tőle is. És akkor megnyugodnék.
Nemrégiben –
hazafele jövet – ismét láthattam őket dolgozni. Barátok lévén – megy a munka,
mint a karikacsapás. Egy módos szomszéd próbálta nem messze elindítani
méregdrága autóját, sikertelenül.
Észrevették a fiúk
is – és gyors eszmecsere következett arról, hogy most segítenek vagy sem. Közben
takarítottak.
-
látod?
-
Igen?
-
Segítsünk?
-
Nem tudom.
-
Ad pénzt?
-
Nem tudom.
-
Menjünk?
-
Nem tudom.
Aztán csak mentek. De
visszajövet – azzal az embertelen mosollyal összekaccsintottak –
-
remélem egy-egy ötöst csak ad...
-
én is
-
máskor legfenebb nem segítünk
-
nem
rosszul esett. Igazi
rosszul.
Az ilyen helyzetek
már nem a pénzről szólnak. Hanem az emberségről.
Ha pénztárcát
találsz, ha egy idős szorúl segítségre, ha valaki útbaigazítást kér, ha valaki
megsérül, ha valakinek lerobban az autója... – igen. Itt már megszünik az akció
munkának minősülni.
Annyit kínlódom a
gyermekekkel – az emberség fejezettel. A ne kárörvendj, ne nézd karbatett
kézzel ha valaki segítségre szorúl, ne csúfolodj, karolj fel, segíts meg, védj
meg, légy emberséges, szeress...
Még azon az áron
is, hogy idiótának nézik és kihasználják.
Engem is annyiszor
néztek madárnak, hogy az nem is emberi. Ma is így van. És tudom – első perctől
tudom, hogy a másik kihasznál, visszaél a jóindulatommal, kinevet – de leszarom.
Magasról leszarom,
Ugyanis ez a mocsok
egyes egyedül őt minősíti – illetve azokat akik vele együtt nevetnek. Engem –
nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése