2012. november 15., csütörtök


Nézzél bátran madárnak...


Van itt egy fiatal fiú – aki a szemetesért és annak környékéért, a tisztaságért felelős. Reggel 7 óra tájékán elkezdi a munkát – délben fejezi be a rá bízott teendőket, majd nekilát a maszekelésnek.
 Szőnyeget porol, bevásárol, cipekedik, takarít, s el nem tudom képzelni még mit meg nem tesz – annak érdekében, hogy eltartsa állítólag népes és semmittevész családját.

Valamikor itt lakhattak valahol a környéken, de a gazdasági válság és a tömeges elszegényedés az utcára tette őket – sorozatos rossz döntések eredményeként.
Valahol a város perifériáján kaptak helyet – vagyis egy lyukat, ahol meghúzhatják magukat.

Amikor egyetemista voltam – nem is tudom pontosan milyen megfontolásból – sőt, már arra sem emlékszem hogy pontosan kivel esténként felkerestük ezeket a szegény családokat.
Egy-egy ilyen szuterénben – pince-lyukban éltek minimum 1o-15 személy. Félhomály, büdösség – de ugyanakkor a rettenet mellett ott volt az, hogy amilyük volt próbálták rendszerezni, becsben tartani, megőrizni. A frissen – de ki tudja hol mosott ruhák egy spárgára voltak kiteregetve – ami végignyúlt a szobán. Az iskolaköteles gyermekek valamelyik sarokban tanultak, a kicsik az ágyban hancúroztak összebújva.
Soha nem lehetett tudni – még talán tizedik látogatás alkalmával sem, hogy ki kinek a kije – mert ez is állandóan változott.
Egyszer – fene tudja miért – egy ilyen házban, ahol három generáció élt együtt – meglepetten kiszaladt számon –
-         és hol csinálták meg ezt a sok gyermeket?...
mire a cigány
-         ha baszhatnék, a padlásra megyünk, ha alhatnék a pincébe.

Utána évekig volt poénunk – a mehetnékem van a padlásra...

De vissza.
A szegénységnél és az ellehetetlenedett életeknél tartunk.
Itt van ez a fiatal pasas. Tartja a szüleit, testvéreit – talán öröm és kikapcsolódás is számára a munka. Nem tudom. De minden esetre a lendületből olvasva – ahogy dolgozik – hát feltételezem.
És van egy sérűlt barátja. Akiben csupán csak annyi zavar – hogy néha vagányságból iszik. Van úgy, hogy néha nekem is innom kell – de nem vagánykodom, sőt nem is cigánykodom. Csendben vagyok. Ezt várnám emberileg tőle is. És akkor megnyugodnék.

Nemrégiben – hazafele jövet – ismét láthattam őket dolgozni. Barátok lévén – megy a munka, mint a karikacsapás. Egy módos szomszéd próbálta nem messze elindítani méregdrága autóját, sikertelenül.
Észrevették a fiúk is – és gyors eszmecsere következett arról, hogy most segítenek vagy sem. Közben takarítottak.
-         látod?
-         Igen?
-         Segítsünk?
-         Nem tudom.
-         Ad pénzt?
-         Nem tudom.
-         Menjünk?
-         Nem tudom.

Aztán csak mentek. De visszajövet – azzal az embertelen mosollyal összekaccsintottak –
-         remélem egy-egy ötöst csak ad...
-         én is
-         máskor legfenebb nem segítünk
-         nem


rosszul esett. Igazi rosszul.
Az ilyen helyzetek már nem a pénzről szólnak. Hanem az emberségről.
Ha pénztárcát találsz, ha egy idős szorúl segítségre, ha valaki útbaigazítást kér, ha valaki megsérül, ha valakinek lerobban az autója... – igen. Itt már megszünik az akció munkának minősülni.

Annyit kínlódom a gyermekekkel – az emberség fejezettel. A ne kárörvendj, ne nézd karbatett kézzel ha valaki segítségre szorúl, ne csúfolodj, karolj fel, segíts meg, védj meg, légy emberséges, szeress...
Még azon az áron is, hogy idiótának nézik és kihasználják.
Engem is annyiszor néztek madárnak, hogy az nem is emberi. Ma is így van. És tudom – első perctől tudom, hogy a másik kihasznál, visszaél a jóindulatommal, kinevet – de leszarom. Magasról leszarom,
Ugyanis ez a mocsok egyes egyedül őt minősíti – illetve azokat akik vele együtt nevetnek. Engem – nem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése