Nem ma jöttem rá,
de mától tudom biztosan – hogy készen állok annak az értelmetlen harcnak a
feladására, amit nem kevesebb, mint 3o éve űzök.
Vannak emlékeim a
játszótérről – ebből talán kettő volt annak idején a Dombon, egyik veszélyesebb
mint a másik..- ahol hiába kerestem magamnak refereniaszemélyeket vagy
csoportokat, valahogy soha sehova nem illettem bele. Sem képileg, sem hangilag.
Aztán iskoláskoromban
– az első pár év arról szólt, hogy rendben, rendben – de anyád-apád nem
párttag, tehát te sem lehetsz vezérpionír, annak ellenére, hogy direkt erre a
pozícióra teremtett még a Jóisten is. Végül amikor megkaptam a kék szalagot –
nem emlékszem milyen, de hatalmas funkció volt – már ez sem kellett, rájöttem
ugyanis, hogy a pionírkodás sem az én útam.
Tovább – az egész
életemet áthatotta a nemtartozoménide életérzése.
Enyeden az volt, hogy kilógtam a sorból és
soha de soha egyetlen percig sem éreztem otthon magam az ott töltött két évem
alatt. Otthon voltam vásárhely és enyed között a vonaton, otthon voltam
Kocsárdon a csatlakozásra várva 2-3 órát, otthon voltam enyed katolikus
templomában – miközben református szemináriumban tanultam, református papnőnek
készülve. Otthon voltam a bandázásokban, kocsmázásokban és legfőbbképpen
Istenben.
De emberek között
ritkán és rendszerint módosúlt tudatállapotban.
Abból a káoszból,
hogy senki sem érti, hogy miről beszélek – addig el, hogy én sem akarom érteni,
hogy más miről beszél – hozott elő a módosúlt tudatállapot egy közös
hullámhosszt, közös nyelvvel és kultúrával, valamint közös érdeklődési körökkel
– mint például az önpusztítás.
Az életkorom
szerint – ugyebár – egy felnőtt nő vagyok.
Minden kötelezettségemet
kipipáltam – vannak tanulmányok, van tapasztalat, van munkahely, sőt mi több
hivatás, vannak kapcsolatok, van házastárs és vannak gyermekek – és van az örök
párhúzamosság ki....tt érzése.
Olyan ritkán élek
meg mi-tudatot a családon kívűl, hogy attól, rendszerint azonnal orgazmusom is
van.
Itt van pl a
szülővárosom. Egyedül rendben van. De a lakóssaival együtt már nem mindig.
Van egy réteg – ami
számomra túl értelmiségi – nem illek bele. Én egy egyszerű leánka vagyok – aki jön
és megy és soha nem is volt és nem is lesz hangulatom eljátszani a tanultat, a
vittemvalamire és lettemvalaki és lámlám szerepeket.
Van egy másik ehhez
nagyon hasonló réteg – a kettő között vannak is átfedések – ezek a
hogyanmaradjunkmegnagymagyarnakmindenáron nevű réteg. Itt sem vagyok otthon. Nem
na. Nem és kész.
Van a teljesen
céltalanúl éldegélő réteg, amelynek a leghosszabbtávú célja mondjuk a jövő hét –
rezsi, kaja, kábeltv. Ez sem az én világom.
És akkor vagy
hiányzik egy kicsitmindenből réteg, ahol végre én is otthon lehetnék, vagy
értsem már meg végre, 33 év távlatából, hogy a szigetem az otthonom. És az
marad az én rétegem is. A hely, ahol nem kellenek követők, sem különösebb
tapstársak – elég ami van és ahogy van, mert miattunk van.
Nem tudom... ha
megtudom szólok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése