2012. november 23., péntek


Nem ma jöttem rá, de mától tudom biztosan – hogy készen állok annak az értelmetlen harcnak a feladására, amit nem kevesebb, mint 3o éve űzök.

Vannak emlékeim a játszótérről – ebből talán kettő volt annak idején a Dombon, egyik veszélyesebb mint a másik..- ahol hiába kerestem magamnak refereniaszemélyeket vagy csoportokat, valahogy soha sehova nem illettem bele. Sem képileg, sem hangilag.

Aztán iskoláskoromban – az első pár év arról szólt, hogy rendben, rendben – de anyád-apád nem párttag, tehát te sem lehetsz vezérpionír, annak ellenére, hogy direkt erre a pozícióra teremtett még a Jóisten is. Végül amikor megkaptam a kék szalagot – nem emlékszem milyen, de hatalmas funkció volt – már ez sem kellett, rájöttem ugyanis, hogy a pionírkodás sem az én útam.

Tovább – az egész életemet áthatotta a nemtartozoménide életérzése.
 Enyeden az volt, hogy kilógtam a sorból és soha de soha egyetlen percig sem éreztem otthon magam az ott töltött két évem alatt. Otthon voltam vásárhely és enyed között a vonaton, otthon voltam Kocsárdon a csatlakozásra várva 2-3 órát, otthon voltam enyed katolikus templomában – miközben református szemináriumban tanultam, református papnőnek készülve. Otthon voltam a bandázásokban, kocsmázásokban és legfőbbképpen Istenben.
De emberek között ritkán és rendszerint módosúlt tudatállapotban.
Abból a káoszból, hogy senki sem érti, hogy miről beszélek – addig el, hogy én sem akarom érteni, hogy más miről beszél – hozott elő a módosúlt tudatállapot egy közös hullámhosszt, közös nyelvvel és kultúrával, valamint közös érdeklődési körökkel – mint például az önpusztítás.

Az életkorom szerint – ugyebár – egy felnőtt nő vagyok.
Minden kötelezettségemet kipipáltam – vannak tanulmányok, van tapasztalat, van munkahely, sőt mi több hivatás, vannak kapcsolatok, van házastárs és vannak gyermekek – és van az örök párhúzamosság ki....tt érzése.

Olyan ritkán élek meg mi-tudatot a családon kívűl, hogy attól, rendszerint azonnal orgazmusom is van.
Itt van pl a szülővárosom. Egyedül rendben van. De a lakóssaival együtt már nem mindig.

Van egy réteg – ami számomra túl értelmiségi – nem illek bele. Én egy egyszerű leánka vagyok – aki jön és megy és soha nem is volt és nem is lesz hangulatom eljátszani a tanultat, a vittemvalamire és lettemvalaki és lámlám szerepeket.

Van egy másik ehhez nagyon hasonló réteg – a kettő között vannak is átfedések – ezek a hogyanmaradjunkmegnagymagyarnakmindenáron nevű réteg. Itt sem vagyok otthon. Nem na. Nem és kész.

Van a teljesen céltalanúl éldegélő réteg, amelynek a leghosszabbtávú célja mondjuk a jövő hét – rezsi, kaja, kábeltv. Ez sem az én világom.
És akkor vagy hiányzik egy kicsitmindenből réteg, ahol végre én is otthon lehetnék, vagy értsem már meg végre, 33 év távlatából, hogy a szigetem az otthonom. És az marad az én rétegem is. A hely, ahol nem kellenek követők, sem különösebb tapstársak – elég ami van és ahogy van, mert miattunk van.
Nem tudom... ha megtudom szólok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése