Mivel divat lett valahova mindenképpen járatni a kötelezőn túl is a gyereket – így hát mindenféle ajánlattal találnak meg időközönként.
Sokszor gondolkodom el azon, hogy a sok ismert és hangoztatott pozitívumon túl – tulajdonképpen mit is nyer, ha egyáltalán nyer ezekből a gyerek.
És kísérteties módon meg-meg mutatkozik a tyúk-tojás dilema – tudniillik, hogy a gyerek érdékeben jött létre ez az új divathullam, vagy inkább annak érdekében, hogy az amúgy is minimális időt gyerekével töltő szülő, azalatt se lehessen gyerekével?
Nagyon fontos elemnek tartom én például – az önismeret rögös útján a bambulást. Hogy fog ugyanis megismerkedni a gyerek önmagával – ha egész napja be van táblázva?
Mikor lesz alkalma dönteni tudatosan jó és rossz között, mikor a legkisebb és legnagyobb döntéseket sem ő hozza meg – saját életét tekintve?

Élesen emlékszem, amikor a szüleim leültek nekem sportágat választani. A testéreim már komolyan judoztak ebben az időben – én meg elértem azt a kort, amikor el lehetett kezdeni belőlem is faragni valamit.
Apám azt mondta – úszni nem adjuk, mert ahhoz túlzottan imádja a vizet – hogy munka váljon igazi hobbijából. A listán szereplő többi sportághoz – hol ez, hol az nem stimmelt. Maradt a gyorskorcsolya. Nagyon kemény edzések voltak, de szép és mély nyomot hagytak bennem – egy olyan világról, amelyet nem ismerhettem volna meg, ha nem sportolok kora gyermekkoromtól kezdve.

Hívják az enyémeket is úszni.
Nem adom. Nekem olyan kapcsolatom volt és van a vízzel – ami kimondhatatlan. Sok nehéz éven segített át az úszás. Ha baj volt a komptól a cementlapokig – és mire leúsztam, minden rendben volt. A vizzel való érintkezésem meditatív állapotba juttat – és szeretném ha a gyermekek is sikeresen megélnének hasonlókat.
A családi fáma azt tartja – hogy hamarabb úsztam mint jártam. Éppen kirándulni voltunk. Amíg apám elszaladt sörért, megkérte a fiúkat, hogy figyeljenek rám. Mindkettő jó úszó volt, én meg úszógumiban voltam bent a vízben. De, valamelyiknek megszületett a fejében, hogy mi lenne, ha megtanítanának fejest ugrani, amíg visszajön apánk. Megmagyarázták, hogy mit kell tennem. Kiszálltam és vártuk apánkat a sörrel, hogy jól meg tudjuk lepni. Amikor megjelent, felálltam, elrugaszkodtam és egy szabályos fejest szöktem. A víz tetjén maradt a gumi, én meg sehol. Mire utánam akartak ugrani, a parton voltam.
Ezen a nyáron történt az is, hogy a fiúk rábeszéltek a régi weekend trambulinra. Cseszmir – így szólítottak – fel a tetjére és ha félsz, ugrás közben tapsolj jó hangosan. Nem lehettem több négy évesnél. Anyuék ültek a medence szélén. Mesélik, hogy ijedt tömeget láttak összeverődni. Felálltak, hogy megnézzék mi a baj – amig rá nem jöttek, hogy miattam ijedtek meg az emberek. Azt hitték ugyanis, hogy véletlenül vagyok fent.
Aznap mindhárman pofot kaptunk. Nálunk soha senkit nem érdekelt ki a hibás. Egy mindenkiért, mindenki egyért...

Azt gondolom hát – hogy ahhoz, hogy magabiztos, életvidám, kiegyensúlyozott és lelki egészségnek örvendő gyermekeink legyenek – nem az a fontos, hogy hány féle különórára fizettünk be és hordjuk el őket erőszakkal – hanem az, hogy mennyit minőségi időt vagyunk együtt, hagyjuk-e őket bambulni eleget – hogy kapcsolatba kerülhessenek önmagukkal, utól érhessék önmagukat – illetve, hogy megtanítjuk-e használni a természet csodáit – mint feltöltő erőt? Mert ha igen, a jég hátán is megélnek majd...