Minden ember életében szükség van valami pluszra. Hogy éppen mi válik azzá a ráadássá, ami majd képes lesz élhetővé tenni az emberi sorsot és elviselni az elviselhetetlent – nagyon sok mindentől függ.

De – megnyugtató az, hogy választható – tehát nem ő választ engem, hanem én őt, és változtatható – azaz, ha már azt érzem, hogy vesztemre tör és önmagam ellen fordít, ugyanazzal az erővel és elhatározással, amivel választottam, magam mögött is hagyhatom.

Persze – ezeknek a fejlődési és felismerési fokozatoknak a megélése nem ennyire egyszerű – de véghezvihető.

Itt vannak mindjárt a káros szenvedélyek – leszámítva a cigarettát, mert arról nekem erkölcsi alapom írni nincs. Itt egy rövid zárójel – van Poppernek egy lélegzetellálító írása a cigaretta iránti szenvedélyről, amiben minden le van írva örökérvényű módon – megéri elolvasni. Amikor én 18 éves korom után először rágyújtottam -. Hazaérkeztem, és hát azóta is otthon tartozkodom, már ami engem illet. Meg-meg emelik a lakbért, ilyen-olyan luxusadókat helyeznek rá, de továbbra is szívom, mert azzal együtt vagyok én. Soha nem ingeskedésből tettem – hanem mert kurva jó esett. Ahogy ma is...

Visszatérve – a káros szenvedélyekhez – feltevődik automatice a kérdés, hogy mi káros, kinek káros és meddig káros? És ezekre a dolgokra megéri válaszolgatni – őszintén, csendben, magadban, bent – nem akarva megfelelni senkinek, még önmagadnak sem.

Az én életemben nem dolgok, vagy hobbik vagy szenvedélyek károsak – hanem a rosszúl megélt kapcsolatok. Van bennem valami pokoli naivitás, ha új emberekkel találkozom. Felruházom őket olyan erőkkel, jellemvonásaokkal, szerethető tulajdonságokkal – amik addig el hiányoztak az életemből. Sorszerűnek élem meg a találkozásokat, sokáig emlékezem egy-egy szemvillanásra, és azt hiszem minden egyes együtt eltötlött pillantról, hogy majd örökké ebből fogok táplálkozni. És akkor rendszerint csalódnom kell. Vagy folyton csalódnom kell.

Így, vénségemre – kezdek eljutni az önmagammal folytatandó sakkjátszmában oda, hogy félek emberekkel bensőségesebb viszonyba keveredni a csalódás megélése miatt. Így aztán, vagy közlöm – ha éppen őszinte pillanatomban kapnak el – hogy emiatt maradok távol, vagy igyekszem eljátszani az elérhetetlent – térben, időben, magasságokban és mélységekben.
Inkább mozgok a felszíneken – önmagamban megélve egy gazdag és jelentősségteljes dimenziót, mint a valóság adta mélységek szintjén, mely az utóbbi időben állandó zsákutcába vezet.

És ha önmagam ellemzésére fanyalodom – felteszem magamnak mindegyre azt a kérdést – hogy ember, végülis mi a kint és mi a bent? Ki mondja meg nekem és én kinek mondhatom meg? Nézőpont kérdése az egész, ugyanis.
Hiszen egyre jobban kezdek rájönni – mint a büfésasszony – a bonyodalmak akkor kezdődnek el, ha nem bentről ki folytatom az árulást, hanem kilépek a biztonságos térfelületeim közül. Így maradhatok én jó – egy mocsok világban – és akár csalódásoktól immun – egy férgekkel tele kapcsolatmátrixban.

Megélés és belső valóság. Aztán, hogy a másiknak miről is szól éppen a kis befüggönyzött története – hát maradjon az ő titka. Az enyémmé csak akkor váljon, ha azzal keres meg, hogy segítsek neki is álmodni. Egy olyan világot, melyben végre otthon érezheti magát. Mert megérdemli...