2012. november 28., szerda


Meg kell tanulnuk hálát adni, azért amink van...

Hogy mennyire értékes emberek vesznek körül, illetve hogy mennyire ott van minden és mindenki a helyén – az életünkben, arra csak akkor derűl fény – ha felmerűl annak a veszélye, hogy elveszítjük azt.

Mennyire rettenetes, hogy ennyi mindent tudva és megtapasztalva – képesek vagyunk várni, addig, amíg rendszerint már visszafordíthatatlanúl késő.

Egy adott emberhez az életünkben, egy-egy kapcsolathoz és viszonyrendszerhez rendszerint nem csak pozitív vagy csak negatív érzelmek kötnek. Például emiatt annyira nehéz elmenekülni egy olyan kapcsolatból, ahol bántalmazásnak vagyunk kitéve.

Ha valakit gyűlölünk, ha valakire neheztelünk – akkor sem ha éppen vita vagy világrengető veszekedés után vagyunk – a dühön túl, nem csak negatív dolgokat érzünk vagy élünk meg. Hanem valahol mélyen ott bujkál bennünk a szeretet.
Az a szeretet, amit egy idő után félünk kimondani – mivel megkövesedik a lelkünkben, lerakódik a félelem – egy idő után már megélni is képtelenekké válunk – így aztán a hétköznapokra marad a rutin és a surlódások elviselhetetlen valósága.

Rendszerint vannak jelei a szaturációnak.
Kisebb meghűlések, állandósuló gyomorpanaszok vagy egyéb fizikai kísérőtünetek – illetve a lelki kimerűltség és letargia.
Ezt követi a hiábavaló aggodalmaskodás.
És sokunknak még ez sem elég. Folytatjuk a kisebb harcainkat tovább ezerrel – hogy az életnek biztos esélyt adjunk  a jól megérdemelt sakk-mattra.
Hiába a sok jel – valami-valaki – mintha egyszerűen meggátolna bennünket abban, hogy elmondjuk magunknak, a melltünk, a bennünk élő másiknak vagy másikoknak – hogy köszönöm, örülök, szeretlek, jó itt lenni és jó veled itt lenni...

Nem tudom, hogy az igazi apokalipszis miről szól. Nem ismerem az emberek vélt és valós félelmeit a december 21-től – következzen be az bármelyik évben is – de egyet viszont tudok – nincs is ennél nagyobb szenvedés és fájdalom – minthogy olyan állapotban élj, hogy képtelen légy szeretni, megbecsülni a másikat és önmagadat.

Ha visszapergeted az idő fonalát – meg vagyok győződve, hogy kaptál ilyen intő jeleket. Nem is egyet.
Ne várd meg a végét.
Menj és vedd eleit.
Mondd el még ma, amit el kell mondanod.
Bocsáss meg végre nem tudom hány bekövesedett esztendő után a másiknak és önmagadnak – és adj esélyt egy új kezdetre, mert megértél rá...

2 megjegyzés:

  1. Az apokalipszisrol van Pilinszkynek egy gyonyoru verse, ez jut eszembe. A cimere nem emlekszem, nem tul hosszu, par sor az egesz, es toredekek elnek bennem mint "az a nap mezitelensegunk felmagasztalasa lesz" meg "sirasunk meg egyszer felebreszti a tengert, mielott asztalhoz ulnenk"

    VálaszTörlés
  2. s akkor az angyalok végiglapozzák a világ könyvét:
    A végső lap sötét, mint az éjfekete éjszaka:
    Emberségünk kudarca, világunk utolsó lapja.

    Könyörgések elhaló suttogása, üres ölelések morajlása,
    Hívó szavaink némasága, hitehagyott csend zaja,
    Ez lesz történetünk legutolsó napja.

    Tűztől piros jégvirág tölti meg a világ utolsó lapját.

    De az utolsó sorban azt mondjuk: Szeretlek.
    Nagyon Szeretlek. Mégis Nagyon Szeretlek.
    És a következő szavakat elmossák a könnyek.
    Ez egyszer az igaz könnyek. Először és utoljára.
    Többé nem lesznek igazak. Se hazugak, mert
    Nem lesznek többé könnyek.

    Azon a napon véget ér a világ.
    Onnantól kezdve más lesz minden, mint azelőtt.
    A könnyáztatta lap utolsó olvasható szava pedig: MIELŐTT*!



    * MIELŐTT

    ˝A jövőről nem sokat tudok,
    de a végítéletet magam előtt látom.
    Az a nap, az az óra
    mezítelenségünk felmagasztalása lesz.
    A sokaságban senki sem keresi egymást.
    Az Atya, mint egy szálkát
    visszaveszi a keresztet,
    s az angyalok, a mennyek állatai
    fölütik a világ utolsó lapját.
    Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
    nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben
    sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
    mielőtt asztalhoz ülnénk.˝
    (Pilinszky János)

    VálaszTörlés