Lehet, hogy csak én vagyok túlzottan receptív – de egy biztos, az utóbbi időben, gombamód szaporodtak el a lelki, spirituális, életvezetési, lélektani, önismereti jellegű művek és előadások. 

Ezzel nem is volna gond, mert ebben a nehéz és eltévelyedett időszakban szükség is van rá. A gond azzal van, hogy most már ennyi idő elteltének távlatából is fel-felsejlik a realítás – mely szerint  minden hiába – nem találtuk meg amit kerestünk...

És mi több – van egy rossz hírem: nem is fogjuk. Mert mind nem ott keressük, ahol kellene, hanem csupa kitérőkön, letérőkön és mellékösvényeken.

A tegnap valami olyasmit hallottam – ami egészen elgondolkodtatott.

Mégpedig azt, hogy aki ilyesmit olvas, böngész és idézget – beteg és sérült lelkű. Érdekes – nem, hogy ami nekem az élet és annak értelme – abban neked nincs elrejtve semmi – és fordítva, én sem jövők lázba az általad megtalált élniakarásra sarkalló motivumoktól.

De az már nem annyira érdekes, sőt mi több – elszomorító, hogy egyre többen vannak azok között, akik elvesztek, elvesztődtek útközben – és kérdéses, hogy egyáltalán megtalálják-e a hazavezető, az önmagukhoz elvezető útat.

Ugyanis – az ismert Cola reklám szlogenje – ide is tökéletes: annyi az élet, amennyit beletöltesz.

Figyelem az embreket.

Van a munkamániás, pénzcsináló fajta. Annyira benne van a targettek, profit, termelés, op-k, kamatláb, deviza világába – hogy számára emellett még a család is háttérbe szorúl – nem hogy önmaga és az élet értelmének a keresése.

Ezzel a típussal ha nézeteltérésed támad – arról, hogy mit érdemes és mit nem – egy kérdéssel ad látszólag knock outot – és mondd, te mennyit is keresel?...

Ebben a létben egyszerűen esélye sincs megtalálni azt, amiért tulajdonképpen neki itt lennie kell.

Van a csak családjának élő áldozat. Általában felmenőktől örökölt és átvett szerep. Az élet az ilyen számára rendszerint a szereppel együtt ér véget. Ő az, akinek ha a fia vagy az unókái nem küldenek naponta levelet – megbetegíti magát, lefekszik és meghal. Csak így...

Van a tiltakozó – ez általában érett és rendszerint magas szellemi képességei vannak. Minél jobban vonzódik a spiritualitás iránt, annál hevesebben tiltakozik. Olyan mint mikor a született macho harcol a melegek ellen. Olyan erővel tagad – hogy mindenki azon gondolkodik, hogy vajon nem-e meleg ő maga is?

És akkor a sok markáns típus mellett vannak a betegek. Akiknek rendszerint lehet(ne) ajándék az állapotuk – ami közelebb vihetné úgy őket, mint a hozzájuk közel állókat a logoszhoz – de nem, veszni hagyják.

És elmegy az élet(idő) és vele együtt az esély is arra, hogy felfedeztem és teljesítettem volna azt a feladatot, amit rám bíztak.

A probléma valódi forrását a győkereknél vélem felfedezni.

Ugyanis soha egyetlen családban sem hallottam, hogy bíztatták volna a gyermeket, fiatalt arra, hogy megismerje és felfedezze önmagát. Mindenben és állandóan – véresen komoly és következményeket maga után vonó végterméket kérnek, már első próbálkozásra.

Legyen az párkapcsolat, pályaválasztás, szerelem, sporttevékenység, vallás, érdeklődési kör, baráti társaság.

Soha senki – sem a szülők, sem az iskola nem mondja el azt a fiatalnak – ami a legfontosabb: hogy a válaszok nem rajtunk kívűl vannak, hanem bennünk. Nem fogunk tudni szebben, jobban, helyesebben dönteni és élni attól, hogy egyre több információ kerül el hozzánk – hanem ennek eredményeképpen egyre jobban beszűkülnk és korlátok közé szorítjuk saját magunkat.

Ha kérdéseim vanak, ha aggaszt a jövőm, ha vitatkoztam, ha családi perpatvarral szembesültem, ha a gyermekem hagyott faképnél – nem a telefonomba kell megkapaszkodjam, nem a rádió hangjának növekvő decibeljeiben, nem a saját magam kiűvöltöztetésében – hanem önmagamban. A bennem lakó csendben – ahol vannak a válaszok. Az egyedüli válaszok.

És fel kell ismernem, hogy a gondok, a komplikációk akkor kezdődnek el – ha kifele fordulok. Ha eszeveszetten rohangálni kezdek és mások eszközeivel és tanácsaival próbálom megoldani a problémát.

Visszatérve – a spiritualitásra és lelki sérültségre.

Én speciel kurva szívesen vagyok sérült és nevelem erre a hozzám közelállókat.

Ugyanis – sok mindenben ugyan nem – de egyben halál biztos vagyok – ezt az esélyemet nem szeretném eljátszani. Valaha, valamikor, valamit – csak magamra szedhettem az úton...(önmagam fele...)

Ha nem egyéb – egy komoly sérülést, mindeképp.