Instant szerelem és Isaura

Az asszony aznap nagyon kimértnek tűnt.

Már előző nap este tudta, hogy értesíteni fogja őt, és ha majd ittlesz, hát beolvas neki.

Idegesen nézte az órát.

Az üresen maradt szobában minden másodperc elkerülhetetlenül a falnak ütközött.

Ordítani, törni és zúzni tudott volna – aztán megállapodott egy pohár pálinkában.

Éppen a pohár fenekén át gondolkodott a világról amikor csengettek.

A pohár idegesen csapodótt a padlónak.

Miközben ajtót nyitott a szemei előtt a friss szilánkok lebegtek.

Egyet nem tudott – önmagát bántaná vele, a másikat – vagy egyszerűen megelégedne a feltakarítással.

Reszketni kezdett a keze. Szomorúan a férfire nézett, akinek tekintetéből tanácstalanságot, félelmet majd  - mintha gúnyt olvasott volna ki.

Kisvártatva elkezdte:

- Onnan tudod, hogy megvénűltél,

Hogy  szerelem már nem örömöt, hanem problémát jelent...

Van annak már jó darab ideje, hogy olyan állapotban vagyok, mint aki a vizalatt, lélegzetét visszatartva – csak arra vár, hogy végre a felszínre jöhessen.

Imádom a vizet – de a kényszerfürdéssel valahogy úgy van az ember, hogy az elején élvezi, aztán fázni kezd, majd az éhségtől likak tátonganak a gyomrán – és előbb-utóbb döntést kell hoznia, hogy szeretné és ha megvan a - hol, akkor hogy hogyan  - is fogja folytatni a vakvágányra jutott életét.

Itt vagyok én. -  Te meg nem.

Őszinte vagyok én – te meg magaddal szemben sem.

Mintha arra várnál, hogy hátha ki tudod szedni majd belőlem a válaszokat egy olyan problémára, melyet elsősorban neked kellene megoldanod.

És tudod miért?

Mert te hívtad elő.

Sokszor figyellek és gondolkodom felőled. Csak az érdekel, hogy mi működtet. Miért támad fel benned minduntalan valami beteges bizonytalanság – ezáltal arra csábítván és felszólítván mindenkit a környezetedben, hog ezt csillapítsa benned és gyógyítsa meg ki tudja mikor keletkezett sebeidet.

Nem tudom mit láttál meg bennem.

Talán azt az embert, aki tudna gondoskodni rólad – talán meg is gyógyíthatna...

Nem tudom mitől ijedtél meg – de amilyen határozottan jöttél, olyan gyorsan mentél is el. A baj csak az, hogy vittél magaddal mindent, ami az enyém és hagytál magadból mindent ami téged illet meg.

Most mintha két felemás lélekkel lennék. És ami itt van azzal nem tudnék mit kezdeni...

Megoldás kellene – bármi áron - és a csere. Hogy végre vidd azt, ami tiéd – és hagyd azt ami engem illet – és igen, még fáj, de már elmondom – soha ne nézz vissza.

Szeretném hogy szeress, de neked valamiért a bűntetés kell.

Szeretném hogy itt légy – de neked valamiért a fájdalom kell.

És szeretnék tisztán látni végre – de neked a menekülés kell.

Ha majd készen állsz arra, hogy őszintén, tisztán , kimond hogy vége van – mindketten tovább léphetünk.

Én csak abban bízom, hogy nem nyújtod túl soká. Így is rengeteg időt vitt és fájdalmat hozott el.

A férfi döbbenten hallgatta és nézte végig.

Már az első mondatnál elvesztette a fonalat és arra gondolt hogy tulajdonképpen nem is kötni jött, minek hát a fonal?

- Befejezted? – kérdezte.

- Igen – mondta halkan a nő.

- Akkor jó.

Lassan álltak fel – mintha ettől függene minden folytatás – majd boldogan kapcsolták be a tévét. Isaura ment – és ezt a részt is kár lett volna veszni hagyni.

- Szeretlek Artúr!

- Én is Aranka!

Felhajtották a kontyalávalót, majd örömmel és megkönnyebüléssel dúdolták a film betétdalát.

Innen minden egyszerűnek és megválaszoltnak tűnt. Még a bonyodalom is...