Hell(energy)

Az, hogy az emberek mennyire befolyásolhatók és hogy mennyire nem szeretnek gondolkodni – hanem ehelyett könnyebben elfogadják, ha valaki más gondolkodik helyettük – már réges régen tudjuk. De hogy ezzel a jelenséggel mennyire nehéz szembesülni az egyszerű, sallangmentes hétköznapokban – arról nagyon kevesen írtak.

Az utóbbi időben, talán a szomorú, ősz végi, még nem téli időszámítás teszi – rengeteg kicsinyességgel, önmaga és a másik iránti intoleranciával és gyűlölködéssel, alá nem támasztott, igaztalan kritikákkal és az emberség teljes hiányával találkoztam lépten-nyomon.

Nagyon sokat elmondtak 2o12ről. Bevallom őszintén, én magam is úgy voltam, mint amikor gyermekkoromban először szembesültem a világvége fogalmával. Megijesztett. Nem magamat féltem elsősorban, hanem a családomat, amely még olyan gyermekcipőben jár minden szenvedéssel szemben, hogy képtelenség lenne emberi eszközök segítségével megóvni a veszélytől.

Sok film és könyv látott napvilágot a világvége és azt megelőző időszakokról, amelyek mindegyikében a túlélők, a küzdők – zömében segítették egymást, harcoltak – együttes erővel a megmaradás érdekében. Könnyedén elbánva azokkal az osztályellenségekkel, akik a bűnözés jelét felöltve – a film vagy könyv izgalmi szintjét hivatottak fellobbantani.

Aztán itt volt a nyakunkon a semmiből a 2o12. rettenetes válságokkal indult az évünk érzelmi és lelki szinten, de bizakodva tekintettünk a jövőbe, hiszen fiatal család lévén, gyermekekkel - terveink, céljaink és jövőnk volt és természetesen van.

De ki láthatta előre – illetve hát ki nem... – hogy világszinten ilyen elszegényedések következnek be – egyén, nemzet és egy-egy egész ország életében.

De ez volt a legkevesebb ugye, mert annyija mint most nekünk soha egyetlen elődünknek sem volt. Dúskálunk, a nehéz időkben is esztelenül pazarolunk, képtelen vagyunk a helytelen szokásainkat magunk mögött hagyni, a kényelem oltárán való áldozatainkkal szemben.

Nem mennék messzebbre, mint a kapcsolatok. Legyen az munkahelyi, házastársi, szülő-gyermek, baráti vagy haverségi kötelék.

Ez az év komoly és pótolhatatlan deficitekkel indult és sajnos, a rossz hír az, hogy nem lesz ez már jobb sehogy sem.

Tudniillik képtelen vagyunk kollektíven felfogni azt, hogy ha a másikon változtatni szeretnénk – ajánlott lenne önmagunkkal kezdeni.

A keresztény irodalomban ismert egy naiv kis történet, melynek első olvasásra nevetséges kis rezonanciája van. Hiányzik belőle a dráma. De ha hozzáérzed és gondolod, könnyen felismerheted, hogy te magad is éled, nap mint nap.

Azt mondja a történet. Hogy a pokol és a mennyország semmiben sem különbözik, egy dolgot kivéve, a jelenlevők hozzáállását.

A pokolban is adott egy nagy kondér – tele mindenféle finomsággal, amit körbeülnek emberek, akiknek olyan szerencsétlenül van a kezükhöz kötözve a fakanál, hogy azt képtelen használni önmaguk etetésére, így hát éhenhalnak.

A mennyországban is ugyanez van, de ott jóllakott és boldog, egymással beszélgető emberek ülik körül az asztalt, akik felismerték, hogy a túlélés érdekében, egymást kell táplálniuk.

Ne menjünk messzire...

• Kit etettem ma meg – szellemileg, testileg, lelkileg?
• Kin sikerült segítenem?
• Ha valakin változtatni szerettem volna – voltam-e elég őszinte ahhoz, hogy önmagammal kezdjem?
• Szerettem-e ma – magamat vagy mást?....

Vagy, ezzel szemben – akár azon az áron, hogy én magam is éhenhalok, hagytam a másikat is belefulladni a szarába – csakazértis jelszót skandálva közben.