Annak idején amikor
én éppen a legbrutálisabb korban voltam – még nagyon sok mindent lehetett
csinálni bűntetlenűl. Már helyenként hallatszottak ugyan hangok, hogy ilyen
vagy olyan dolgok miatt bűntetás jár – de ezt valahogy senki sem vette
komolyan. Ha bajban voltunk – valahogy mindig sikerült kievickélni belőle – egy
ilyen ismerőssel, egy olyan relációval – és határtalan szerencsével.
Ha a gyermekeim
hasonló helyzeteknek lennének kitéve – hát belehalnék a fájdalomba. Ugyanis fogalmam
sem lenne hogyan mentsem meg őket és hajítsam minél távolabb azoktól a
veszélyektől, amelyek mindegyike – a vesztüket okozhatná.
Hogy mi hajtott
bele engem és a hozzám hasonlókat – tisztában vagyok vele. A rendszertelenség –
azaz a családjainkban és az életünkben uralkodó anómia. Értékes emberek, jó
háttérrel - egyszer csak elindulnak
határtfeszegetni – még az életük árán is.
A feeling amit
kergettünk egyénenként és bandailag – a szabadság és társadalmi normák teljes
megvetése volt.
Ki akart a szüleire
hasonlítani – akik délután 4 órakkor hazakerülve – egy általuk is megvetett és
gyűlőlt munkahelyről, kollegiális viszonyokból – bánatukban beültek a tv elé,
megnéztek zsinorban 3 brazil remekművet – majd rámordultak a házastrásukra –
aminek az lett a vége, hogy ott folytatódott a 3o éves vita, ahol azelőtt való
nap abbamaradt- és a nap végére – közösen vagy páros magányban bekaptak valamit
– pia, nyugtató, altató – amitől elvárták, hogy azonnal jobb legyen.
És nem lett...
Amikor a gyermek
csillogó szemmel a jövőjéről mesélt – eléje volt téve a szülő naprakész
munkakönyve – aki lehúzott becsületben 3o-4o évet a megvetett helyen – nem ismerve
fáradtságot, undort vagy lustaságot.
-
nem lehet felelőtlenűl dönteni
-
nem lehet változtatgatni a
munkahelyeidet
-
nem lehet nem tudni, hogy mi
akarsz lenni
-
és pláné nem lehet bandázni egy
életen át... – mondogatták...
nos ezek voltak
akkoriban – és ezektől menekült szinte minden fiatal esténként otthonról –
amikor Vásárhelyen megtelt a Nyárikert, Vagon, Conti, Grand...s ez csak egy pár
a sok menekülési útvonal közül.
Ma már nem divat a
felnőttek körében – 3o év legyúrása egy adott munkahelyen – nem divat a
legkésöbb 4 órakkor való hazaérés sem, ahogy a házasság kínzása sem – de gyakori
az anyák kilépése a női és anyai teendők mellől és a baráti kapcsolatok netre
vagy okostelefonra való korlátozódása.
S hogy mi a teendő?
Hát a következő pár
dolog mindenképp:
-
a változás beengedése gyermekeink
életébe
-
az egymásrafigyelés – hiszen idézzük
csak fel milyen folytogató volt a családon belüli társas magány...
-
az ablakaink kitárása a világra –
hiszen ha a gyermekedet magányosnak és netrekorlátozottnak véled – az első
kérdés az: neked vannak barátaid? Neked van életed? Vagy együtt keresitek –
egymás elvesztett társaságát egy olyan helyen, ahol biztos nem fogjátok
meglelni...
- és ... nem utolsó
sorban az önmagunkkal való szisztematikus szembenézés – azzal a nemes
célzattal, hogy életünk, ha már ennyire véges legalább őszinte mederben folyon,
ha már kénytelenek vagyunk végigjátszani ezt a sokszor abszúrdnak tűnő darabot.
http://www.youtube.com/watch?v=Naf_WiEb9Qs
Nem tudom, hogy sikerül-e az életet választani, de minden nyakratekeredő, fojtogató köldökzsinort probálunk letépni, hogy az ne gátoljon tovább senkit, se minket, se a gyerekeinket...nehéz, nagyon nehéz, de legalább mi felismertük'
VálaszTörlésAmi a "nem divat a legkésöbb 4 órakkor való hazaérés "-t illeti,ez nem mindenkire igaz. Pl. nem érvényes ránk. Én napi tízet,a párom jobb napokon nyolcat (ha nem ő is tízet) gyúrjuk a melót.Az értelmetlen, idegesítő, fizikai és szellemi melót.Mert ne higgyétek, kérlek, hogy egy üzletben, szupermarketben, bevásárlóközpontban dolgozni csak fizikai munkát jelent. Ha nem is kell elméleti ismereteket, istentudja milyen tudást használni, de szellemimunka olyan értelemben, hogy emberekkel kell dolgozni. Idegesítő kollégákkal, kiállhatatlan felettesekkel, és "nekem mindenhez jogom van, te meg nyald ki' típusó kliensekkel (=vásárlókkal). És ez nehezebb, mint felrakni a polcra a kibaltázott termékeket, vagy cipelni a tíz-, húsz, stb. kilós dobozokat, létrákon mászkálni,palett mélyére hajolgatni. És mi a vicc? Hogy azért a végigkínlódott nyomnorult tíz óráért kevesebb bér jár mint azoknak,akik hat óra "kimerítő" munka után, amit az irodában töltöttek kávécska mellett. Nem irigylem őket sem, hiszen minden munkának megvan a nehézségi foka, talán nekik tényleg nehezebb,mert több felelősség hárul rájuk, vagy mittudomén,hogy miért. Csak azt tudom, hogy a világ--pontosabban a társadalmi rendszer--sosem volt, most sem, és sosem lesz igazságos. Sajnálom a gyermekeinket,akik előbb-utóbb szembesülni fognak ezzel. Amivel mi is, kamaszkor fele. Vagy után. Jó esetben. Amikor kiderült, hogy minden, amit mondtak mások arról, hogy fontos vagyok, értékes, helyettesíthetetlen, és hogy az életnek értelme van, az élet szép,és a jövő is szép lehet, mind hazugság volt...
VálaszTörlésIgen, még mindig a depresszióm nyomai ezek a kifakadások. Bocsánat...