Életérték

Amióta az eszemet tudom – s annak már van úgy húsz éve – mindigis voltak bennem latens és manifeszt szuicid hajlamok. Nehezen tudtam megszelíditeni és nevet adni külön-külön mindegyiknek. Van amelyik egyenesen meg sem szelídithető. Együtt lehet élni vele, me lehet ismerni, de igába hajtani azt nem, soha.

Itt van mindjárt a ballagási fotográfiám és kártyám. Ezt a mottot választottam – Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni.

 És komolyan is gondoltam – egy kerek baba arc, egy mély, távolba meredő tekintet és a földbe döngölő mottó – voltam és maradtam.

Nem tudom, hogy Istenhitem állított volna meg – vagy egyszerűen csak a véletlen  – a lényeg, hogy jópárszor tényleg a kegyelem taknyán maradtam meg, ahogy nálunk a családban ez szavajárás volt.

Azóta persze felnőtt lettem. Már nem ölöm magam olyan tempóban, mert hát itt van a két gyermek, aki engem választott anyjáúl. Talán éppen emiatt, hogy élni tanítsanak. Túlélni.

És akkor itt van ez a szomszéd.

Nincs hétköznap és nincsenek hétvégék. Minden második nap – ünneptől függetlenül – pontban reggel fél hatkor kiáll az útra, érte jön a kismentő és elviszi 4-6 órára dialízisre. És mindezt teszi húsz éve. Azóta már csonttá aszott, magas, valamikor csúcsidőket látott fizikum – amit fenntart – ki tudja mi is tart már fent.

Sokszor elgondolkodom, amikor nyaranta a karjára esik a pillantásom. A fájdalman, a reményvesztettségen, a kétségbeesésen, és természetesen – a titokzatos élniakaráson.

Valami megfejthetetlen derű árad belőle. Mintha azt sugallná, hogy ő már tudja. Megsejtette, rájött, megsugták neki...

Élni akar, mert még fejlődnie és tapasztalnia kell. És valószínű ez az egyetlen módja annak, hogy ő és környezete elsajátítsa a leckét.

Innen gondolom napról-napra erősebben és mélyebben – hogy nem léteznek véletlenek, mindennek célja és értelme van – hogy amiért itt vagyunk azt vagy most végezzük el, vagy késöbb, de indeunde csak el kell végezzük.

És ha történetesen ennek a pasasnak ennyi év után is van ereje a fejlődésre – hát ügyesen, amikor rámtör a sötétség – fogjam be valahogy szépen a számat – mert igen előnyös helyzetben vagyok ahhoz képest, amiben más formálódik.

Tanítom a gyerkőcöket hálát adni az egészségért, a kezeikért, lábaikért, az éles eszükért, a fogékony lelkükért – de mindezt mi is csak akkor értettük meg igazán, amikor a nyáron bajban voltunk. Hírtelen értéke kezdett lenni annak, ami addig természetes és magától érthetődő volt. Például az életnek is – az együtt töltendő időnek is – ami de annyi gyönyört tartogat.

És most már hiszem én magam is – hogy nyugalmi állapotban illetve problémákkal való szembesüléskor egyaránt – akkor teszek úgy magamnak, mint környezetemnek a legjobbat – ha a mostban élek.

S itt lesz súlya Adynak is, ezen a szinten:

Nem tudom, miért, meddig

 Maradok meg még neked,

 De a kezedet fogom

 S őrizem a szemedet.