Édesanyámnak redkívűl nehéz élete volt. Kitartóan és becsületesen felnevelt – nagyon sok hasznos dolgot megtanultam tőle – erényein és hibáin át – de egy dologra képtelen volt megtanítani: örülni.
Azt hiszem ő maga sem tudott. Honosabb volt mindennapjai között a bánat, az aggodalom, a félelem és féltés – mint évei között az öröm, beteljesülés vagy ne adj Isten eufória.
Volt időszak – hogy azt hittem talán nem is szabad örülni. Időfecsérlés.
Így teltek el a kamasz éveim és fiatal felnőttkorom jelentős része. A nem örülgetni csak úgy, mert aztán böjtje lesz... – mottóval.
Ekkoriban találkoztam a bevonzás törvényével. És visszavetítve szülőm személyét, valamint saját gyermekkoromat, rájöttem arra, hogy bizony nem butaság ez a törvény – mely szerint az fog veled történni, amit bevonzol. Ha negatívumokat, akkor minden bizonnyal azok.
Rengeteg történet kavarog a lelkemben gyerekkoromból, amely azt támasztja alá, hogy mi voltunk a Murphy család – de ebből talán kettő a legélesebb. Az egyik a testvéremé. Indul iskolába és anyu utánaszól – ne csinálj ma semmit fiam, üljél le a padba, szünetben se állj fel, nagyon rosszat álmodtam. Fogadj szót.
A testvérem riadtan és tétovázva indul el – ha tőle függene el sem menne, de kell. Délben jön haza nagy kacagva. Képzeld anya, a fiúk összetörték a táblát. Mindenki azt hitte én voltam – de nem. Én ültem a padban, ahogy mondtad és kacagtam. Mert kurva drága mulatság lesz a fiúknak.
A másik meg – az egyetemen – talán másod éven, kifogtunk egy őrűlt tanárt, pszichopatológiát tanított. Követelte a tudást. Anya rámszól a vizsga előtt egy nappal – tanulj sokat fiam, mert rossz dolgok következnek. Hát – mondanom sem kell – ettem a könyvet. Amúgy is kedvencem volt, de így sokszorozodott a motiváció. A vizsgán kiadják a tételt. Az évfolyam gyengén képviselteti magát. Alig vagyunk egy páran. Alig tanultak egy páran. Összesen öt sorban ülünk. Amiből három rólam másolja a tétel válaszait.
Eredmény – MINDENKI 1O.
ÉVIKE – 7.
Azt hiszem ekkor határoztam el nevetve és fogcsikorgatva, hogy továbbfejlődöm.
Na de szintén nagy sztori a szexuális neveltetésem.
Nagyon korán értem. Édesanyám leült velem és azt mondta – fiam, úgy tudd meg, hogy mi még a levegőtől is teherbe esünk. Szóval – akkor is védekezz, ha csak mély levegőt készülsz venni.
S így is volt.
Elnézem a gyerekeimet.
Ők nem mama keze alatt nevelkednek – de ha rossz hangulatban vagyok – ennek az állapotnak bőven árasztom a szelét. Ne mássz fiam, mert leesel. Puff... megint ki fogod rugni az ételt - ... na... nem megmondtam.
De van úgy, hogy nem vagyok rossz hangulatban és olyankor én tanulok tőlük – örömöt. Hogy lehet és szabad és kell. És nem lesz semmi de semmi baj.
Anyumat – sokszor megfeddem. Ilyenkor mindig azt mondja – most már legalább eljutottam oda, hogy tudom hogy marhaság – de akkor is muszáj aggodjak, mert megszoktam.
A kollegáim azt hiszik okos vagyok. Szoktam őket lelkesíteni. Nemrégiben mondom – nézőpont kérdése – tehát nem azt kell mondani, hogy csak itt tartunk, hanem azt, hogy még csak ezeket a dolgokat kell megtennünk. Mert ime itt van a bevonzás – és igenis számít.
Erre másnapra – vagy harmadnapra?... – mindegy is, bejön egy olyan engedély, amit már hónapok óta vártunk.
Na, s akkor nem nézőpont és bevonzás kérdése az egész. Kérdemén.