Azt mondják – tetszik, nem tetszik, hogy a kutya éppen olyan mint a gazdája...

És ez  - elég sok esetben így is van.

De ezen a fonalon lazán tovább lehet folytatni az elkezdett útat ugyebár  - miért és mitől is olyan, hogyan és miként válik olyanná?

Ez pontosan olyan kegyetlen önismereti játékra való felhívás, mint a saját gyermekeidet végignézni, ahogy felnőttesdit, titekedit játszanak.

Engem kerülget a guttaütés.

A fiam – pont azzal a nagyképű, lenéző, kivagyokén hangsúllyal mondja – a lefegyverzése használt döféseimet – míg a lányom ugyazzal a hangtónussal, amivel én szoktam – csendre és fegyelemre inti a babáit.

Amikor a trianoni történések a vesszőparipáim – és országomat siratom meg a belőle elkobzott vélt és valós jogaimat – hát azt kórusban szoktak – és annál fájdalmasabb nincs is.

A gyermekkoromat egy csodálatos írszetter mellett töltöttem. Már van róla egy mementom – fantasztikus és igaz barát volt.

Miután eltávozott közülünk – egy nemtudommennyi idő múlva, a testvérem hazaállított egy csodaszép kölyökbobermannal. Annyira aranyos volt, hogy be kellett fogadni, nem lehetett menni hagyni – habár kézzel-lábbal, teljes lélekszélességgel elleneztük kollektíven a dolgot.

Nos – ő – merőben más volt mint az írszetter.

Ugyanaz a család, ugyanazok a körülmények – totál más kuty...

Feltevődött bennem a jogos kérdés – ugyebár, hogy akkor hogy is működik ez a dolog?

És a véglges választ az évek, az önismeretben való gyarapodás, valamint a gazdag és egyre gyakoribb visszatekintések adták meg.

Minden esetre – tény, hogy a két kutya  - két különböző életidejében – nagyon de nagyon más ritmusban és elvek szerint éltünk.

Az egyik a családunkat ért legnagyobb válság előtt – a másik meg utána költözött be néhány évre az életünkbe.

Ma dél tájékán beáztatott a felső szomszéd.

Én – bevallom őszintén – annyira fel tudok háborodni, hogy a düh teljesen elvakít. Nem is szeretek konfrontálódni emiatt – mert ha alattomossággal, sunyisággal vagy gerinctelenséggel – netalántán hazugsággal találkozom – szétdurran a fejem.

Ez a fehérnép – rég a begyemben van. Ez egy utolsó csepp volt az amúgy is teli pohárban.

-         kikiabáltam, kicsapkodtam, kidühöngtem és kifújtam magam  - majd fertőtlenítettem és kitakarítottam a házat

-         a gyermekek – megijedtek, majd reagáltak ki-ki a maga módján: és itt jön be a kutya-gyermek analógia.

Anna lányom, akivel egy nagyon nehéz – bújdosós terhességem és vajúdásom, majd szülésem volt – kijelentette szorongva – annyit pancsoljuk esténként, fürdéskor a vizet – biztos miattunk repedt el a cső...

Balázs – akit boldogan, könnyen hordtam ki – olyan jól érezte magát az anyja valagában, hogy fittyet hányva minden elméletnek 1o.ik hónapra nagyméltóztatott kibújni – szintén 1o perc alatt siklott ki a szülőcsatornán, olyan sebességgel mint Baumgartner a sztratoszférából – lazán csak ennyit fűzött a dologhoz: megmondom, hogy csináljuk. Leülünk, kieszelünk egy jó tervet – és amikor a legkevésbé sem számít rá – megbosszuljuk.

S akkor a csavar.

Alattunk szegény mami:

Este későn jött haza – nem találtuk sehol egész álló nap.

Így meséli a töténtek(hez való hozzáállását):

’ beléptem a házba. A sötétben tapicskáltam a bokáig érő vízben. Miután meggyőződtem, hogy nem nálam volt csőrepedés – örömömben le kellett feküdjek.”

Szegény szivem 2 órát pihent, miközben zavartalanúl úszott a ház...

Kinek milyen kutya jár(na)? Ha jól nem járna?...