Az utóbbi időben
rákaptunk a cukrázdába járásra. A gyermekek imádják...
De végeredményben –
nincs olyan gyermek, aki ne szeretné a holt unalmas, kihalt, vasárnap délutánok
cukizással agyonütött óráit.
Csak úgy nézegetsz ki majszolgatás közben az
ablakon, minden tizedik percben elmegy valaki az ablak előtt és ennyi. Semmi
izgalom és semmi bonyodalom. Csak te, a tésztád (!), a kiskanalad és a múlandó,
unalmas – de annál értékesebb vasárnap délutánod. Amiben már ott rejtőzik a
hétfő minden félelme és fájdalma – de ugyanakkor az utolsó pár óra gyönyöre is.
Vannak fájdalmas
emlékeim is a cukiról.
Amikor a szüleim
elváltak – emlékszem édesapám elvitt vagy kétszer cukrászdába. A szívem majd
meghasadt... De azt hiszem az övé is. Benne volt abban a cukihangulatban akkor
és ott az egész apokalipszis.
Nem értettem hogy
mit keresünk ott.
Mit keresünk ketten
ott...
Aztán miért nem
otthon?
És miért olyan
idegen az egész helyzet.
És miért olyan
csendes az én vicces és mindig bőbebészdű édesapám?
És miért nem
találjuk a szavakat – amikor mindig egymás szavába vágva beszélünk?
És egyáltalán...
De vissza a mára.
Valamit akartam a
retróból.
Abban mindig van
lehetőség a csodára.
Érdekes a mekiben
nem történnek soha csodák az emberrel.
A cukiban ellenben
igen.
Vagy gyönyör vagy
fájdalom – de a tésztáknak erejük és energiájuk van. Kérdezd csak meg Juci
nénitől. Rontó és bontó átkokat lehet készíteni vele és egy falat elhozhatja a
várva várt szerelmet – vagy meggyógyíthatja a 43 éve tartó korai magömlésben
szenvedő örök agglegényt is.
Akármikor.
Az uram nem
osztozik a cukifeelingben. Ő a Mc D a családban, míg én a cukrászda a repedt
rádióval. Ő a modern, én a retró. Ő a filmek én a könyvek. Ő a technika – én a
lélek. Ő a ráció én az érzelmek – és ő a ma – én pedig a tegnap...
Így biztosítunk
egyensúlyt egymásnak és a gyermekeknek. És persze ebből robbannnak ki a
legnagyobb hacacárék is.
A cukiban azért jó,
a mekivel szemben – mert lelassúl(hat) akármikor az élet filme – ha te is úgy
akarod.
Míg a mc D-ben
rohanni kell – mert ugye gyorsétterem – és hozzávetőleges kismillióan várnak
arra, hogy asztalhoz jussanak. Belapátolják a gyerkőcök a kaját – közben megy
négy tv, 2 rádió, emberek tömege, cigányok alapzaja – tálcák csattanása – ce
doricok és poftabunák kakofóniája.
A cukiban ezzel
szemben – rajtad kívűl még maximum egy család – de ez is ritka.
Halk, alig kivehető
lágy zene, félhómály – és az ismert testen kívűli állapotod. Amikor csak a szád
van ebben a világban – a lelked valahol a mennyország fele vezető úton lebeg.
Itt például mi –
csak kanállal isszuk a teát. Az egész csupor tartalmát. Mert időnk van, kedvünk
van és mert jól esik minden egyes béhörpötyölt kanálnál egymás szemébe mélyedni
és nem gondolni egyáltalán semmire.
Na ez az élet.
Dolce vita...
Ami már kevésbé az
– a cigány arca, aki fázósan és sietősen halad el a kirakat előtt – vágyakozva
benéz – és pontosan tudja, amit én magam is tudok – hogy semmi esélye erre, ami
nekem akár minden vasárnap megadatik.
Föltéve – ha nem csesz
meg jobban 2o13 – ezzel az évvel szemben.
De így is ... –
legalább – nekem megmarad az emléke...
Míg neki – csak a vágy arra, hogy egyszer ő is
kanállal ihatja a teát.
Adja Isten!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése