Az első
telefonommal egészen könnyen megbarátkoztam, mert a számokon kívűl talán három
gomb volt amit meg kellett tanulni rajta.
Az a fajta Nokia
volt, amit ledobtunk a Deus legfelső emeletéről – és még csak szét sem esett –
nem hogy baja lett volna. Azt mondtuk akkor és ott – statisztika óra előtt –
hogy bassza meg – a Nokia saját magát fogja csődbe vinni ezekkel a strapabíró
telefonokkal.
S lám lám, nem
sikerült tisztán látni a jövőbe – nem önmagát emésztette fel – hanem nem volt
elég okos ahhoz, hogy a hülye embereknek eszet adjon.
Nem tudok másként
fogalmazni...
Ez egy külön világ,
ez egy teljesen más kultúra.
Én szeretek lépést
tartani a világgal – igaz a trendiséget lenézem és mélyen megvetem – mert az
egyéniség hiányának könyvelem el.
De – igen nagy
bukás az, hogy eljutott az emberiség oda – hogy nem szégyen a moziban,
színházban, hangversenyen, koncerten, előadásokon, képzésen, órán, gyűlésen,
evés és szex közben elővenni a telefont és posztolni egyet vagy smst küldeni
vagy lecsekkolni valamit – amiről úgy érezzük, hogy most, per-pillanat kihagyhatatlan
és meg fogja akadályozni az élet normális folyását.
Önmagunkkal szembeni
kegyetlenség az, hogy a sétáink, kirándulásaink, világlátásaink, egymás
társaságában eltöltött perceink – már nem önmagukért vannak – hanem egy-egy
jólsikerült fotó érdekében (is), amit majd meg lehet osztani –
bebizonyításaként annak, hogy hű de jól vagyunk – pedig ohhh, dehogy.
És talán éppen itt
a paradoxon...
Ha önmagukért
lennének az együttöltendő percek – nem lenne szükség a bebizonyítására annak,
hogy minden rendben van.
De ez ismét egy
tyúk-tojás dilemma – ugyanis ki tudja követni már – hogy a kapcsolataink
romlottak meg hamarabb és jöttek a telefonok és közösségi oldalak – vagy a
közösségi oldalak és telefonok betörését követően – jutottak válságba a
kapcsolataink...
Itt van ez a blog
dolog.
Mint a mesében a
királynak – egyik szemem sír, a másik meg kacag.
Kellene az a
kiba...tt pelikán, ami eljuttatna engem ahhoz a bölcsességhez, hogy mindkét
szememet szintre emelhessem. Vagy sírjanak – és azt harmóniában velem – tegyék,
vagy nevessenek, de akkor meg úgy, hogy a világ is szakadjon bele, de tüstént.
A telefonoktól
indultam – de nem helyes gondolatmenetben.
Azt szeretném
tudatosítani magamban és bennetek – hogy figyelnünk kell befele is.
Önismeret – ami eljuttat
önmagamhoz és a másikhoz. Amíg nem ismerem magam, hiába szeretnék eljutni a
másikhoz, nem fogok tudni...
Itt van az a
szociológiai tanulmány – mely szerint – vannak:
- Veteránok. Idős korban találkoztak először az internettel. Számukra a számítógép használat önmagában is kihívás; nehezen tudnak megbirkózni a digitális társadalom kihívásaival.
- Bébi-bummok. Életük derekán találkoztak az internettel. A munkavégzésükbe hellyel-közzel beépült ugyan az internet használata, de nem hozott radikális változást.
- X. generáció. Ez a hírnöknemzedék, az átmeneti generáció. Kamasz- és ifjúkorukban találkoztak az internettel, munkavégzésüket alapvetően határozza meg a web. Életvitelükben hellyel-közzel van jelen az internet. Jelenleg ők dominálják a munkaerőpiacot.
- Y. generáció. Gyermekkorukban találkoztak az internettel. Ők jelentik a digitális nemzedék első hullámát. Mostanra kezdenek megjelenni a munkaerőpiacon, komoly kihívást jelentve az X. generáció számára. Minőségileg új szintet képvisel a hírnöknemzedékhez képest.
- Z. generáció. Ez a nemzedék soha nem élt olyan társadalomban, ahol nem volt internet.
Az én generációm –
illetve az engem megelőzők generációja – a tulajdonképpeni olvasóim.
Írásaim évek óta a
belső kényszerem csillapítására szolgálnak. Néha keresek velük, néha munkám
része, utóbbi időben – egyre jobban beleolvad a mindennapos munkavégzésembe.
Egyre többen
panaszkodnak a közösségi oldalakra – a túlzásba vitt netfogyasztásra, a régi jó
dolgok mellőzésére.
Sokan próbálnak
lemondani a használatról.
Én is ezzel
küzdöttem hónapok óta.
Holott – nem a
használattal van gond, hanem az egésznek a javunkra fordításáról.
Meg kell tanulni
együtt élni vele.
Lehet – hogy a
gyermekeim – már soha nem fogják megtudni mit jelent könyvet olvasni – ők csak
a tabletről fognak. Én és ti – azaz, mi – rá kell jöjjünk arra, hogy nincs is
ezzel baj. Az e-könyv is könyv...
Én sem tudom milyen
lehetett fabudiban pisilni – tálban csepcselni és gyertyával világítani meg
fával tüzelni MINDENNAP – de – attól még merem remélni, hogy értékes ember
lettem és maradok.
Szóval okos kütyük
és blog ide vagy oda – ez a jövő.
Amire törekednünk
kell minden áron – az az egyensúly.
Régi és új között –
önmagunk és önmagunk között, önmagunk és más között – virtuális és reális
között – élet és halál között.
Minden halál,
minden vég valami szépnek és merőben újnak a kezdete.
Ha engeded felkelni
a Napot az életedben – fény fogja elárasztani annak minden egyes zúgát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése