2012. november 8., csütörtök


Az első telefonommal egészen könnyen megbarátkoztam, mert a számokon kívűl talán három gomb volt amit meg kellett tanulni rajta.
Az a fajta Nokia volt, amit ledobtunk a Deus legfelső emeletéről – és még csak szét sem esett – nem hogy baja lett volna. Azt mondtuk akkor és ott – statisztika óra előtt – hogy bassza meg – a Nokia saját magát fogja csődbe vinni ezekkel a strapabíró telefonokkal.
S lám lám, nem sikerült tisztán látni a jövőbe – nem önmagát emésztette fel – hanem nem volt elég okos ahhoz, hogy a hülye embereknek eszet adjon.

Nem tudok másként fogalmazni...

Ez egy külön világ, ez egy teljesen más kultúra.
Én szeretek lépést tartani a világgal – igaz a trendiséget lenézem és mélyen megvetem – mert az egyéniség hiányának könyvelem el.

De – igen nagy bukás az, hogy eljutott az emberiség oda – hogy nem szégyen a moziban, színházban, hangversenyen, koncerten, előadásokon, képzésen, órán, gyűlésen, evés és szex közben elővenni a telefont és posztolni egyet vagy smst küldeni vagy lecsekkolni valamit – amiről úgy érezzük, hogy most, per-pillanat kihagyhatatlan és meg fogja akadályozni az élet normális folyását.

Önmagunkkal szembeni kegyetlenség az, hogy a sétáink, kirándulásaink, világlátásaink, egymás társaságában eltöltött perceink – már nem önmagukért vannak – hanem egy-egy jólsikerült fotó érdekében (is), amit majd meg lehet osztani – bebizonyításaként annak, hogy hű de jól vagyunk – pedig ohhh, dehogy.
És talán éppen itt a paradoxon...
Ha önmagukért lennének az együttöltendő percek – nem lenne szükség a bebizonyítására annak, hogy minden rendben van.

De ez ismét egy tyúk-tojás dilemma – ugyanis ki tudja követni már – hogy a kapcsolataink romlottak meg hamarabb és jöttek a telefonok és közösségi oldalak – vagy a közösségi oldalak és telefonok betörését követően – jutottak válságba a kapcsolataink...

Itt van ez a blog dolog.
Mint a mesében a királynak – egyik szemem sír, a másik meg kacag.
Kellene az a kiba...tt pelikán, ami eljuttatna engem ahhoz a bölcsességhez, hogy mindkét szememet szintre emelhessem. Vagy sírjanak – és azt harmóniában velem – tegyék, vagy nevessenek, de akkor meg úgy, hogy a világ is szakadjon bele, de tüstént.

A telefonoktól indultam – de nem helyes gondolatmenetben.
Azt szeretném tudatosítani magamban és bennetek – hogy figyelnünk kell befele is.
Önismeret – ami eljuttat önmagamhoz és a másikhoz. Amíg nem ismerem magam, hiába szeretnék eljutni a másikhoz, nem fogok tudni...

Itt van az a szociológiai tanulmány – mely szerint – vannak:
  • Veteránok. Idős korban találkoztak először az internettel. Számukra a számítógép használat önmagában is kihívás; nehezen tudnak megbirkózni a digitális társadalom kihívásaival.
  • Bébi-bummok. Életük derekán találkoztak az internettel. A munkavégzésükbe hellyel-közzel beépült ugyan az internet használata, de nem hozott radikális változást.
  • X. generáció. Ez a hírnöknemzedék, az átmeneti generáció. Kamasz- és ifjúkorukban találkoztak az internettel, munkavégzésüket alapvetően határozza meg a web. Életvitelükben hellyel-közzel van jelen az internet. Jelenleg ők dominálják a munkaerőpiacot.
  • Y. generáció. Gyermekkorukban találkoztak az internettel. Ők jelentik a digitális nemzedék első hullámát. Mostanra kezdenek megjelenni a munka­erőpiacon, komoly kihívást jelentve az X. generáció számára. Minőségileg új szintet képvisel a hírnöknemzedékhez képest.
  • Z. generáció. Ez a nemzedék soha nem élt olyan társadalomban, ahol nem volt internet.

Az én generációm – illetve az engem megelőzők generációja – a tulajdonképpeni olvasóim.
Írásaim évek óta a belső kényszerem csillapítására szolgálnak. Néha keresek velük, néha munkám része, utóbbi időben – egyre jobban beleolvad a mindennapos munkavégzésembe.

Egyre többen panaszkodnak a közösségi oldalakra – a túlzásba vitt netfogyasztásra, a régi jó dolgok mellőzésére.
Sokan próbálnak lemondani a használatról.
Én is ezzel küzdöttem hónapok óta.
Holott – nem a használattal van gond, hanem az egésznek a javunkra fordításáról.
Meg kell tanulni együtt élni vele.

Lehet – hogy a gyermekeim – már soha nem fogják megtudni mit jelent könyvet olvasni – ők csak a tabletről fognak. Én és ti – azaz, mi – rá kell jöjjünk arra, hogy nincs is ezzel baj. Az e-könyv is könyv...
Én sem tudom milyen lehetett fabudiban pisilni – tálban csepcselni és gyertyával világítani meg fával tüzelni MINDENNAP – de – attól még merem remélni, hogy értékes ember lettem és maradok.

Szóval okos kütyük és blog ide vagy oda – ez a jövő.

Amire törekednünk kell minden áron – az az egyensúly.
Régi és új között – önmagunk és önmagunk között, önmagunk és más között – virtuális és reális között – élet és halál között.
Minden halál, minden vég valami szépnek és merőben újnak a kezdete.
Ha engeded felkelni a Napot az életedben – fény fogja elárasztani annak minden egyes zúgát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése