Arról, hogy kinek mekkora az akkora
Az utóbbi időben
nagyon sokszor találkozom a hitelesség és átláthatóság fogalmával –
lépten-nyomon. És ismételten arra kell rájönnöm, hogy az emberek zöme nagyon
rosszul áll ezzel.
Fogalmi zavarokkal
állunk szemben.
Ugyanis – van az
emberekben, nemtől, kortól, vallási és politikai hovatartozástól, iskolai
végzettségtől és anyagi helyzettől függetlenül – egy óriási bizalmatlanság.
Azt nem tudom
egészen pontosan behatárolni – hogy ez a környezetnek vagy a nevelésnek tudható
be?
Ha visszamegyünk
egészen a győkerekig – ott vannak mindjárt a barlangrajzok. Az emberek nem csak
egymással osztották meg örömeiket és csalódásaikat – hanem készen álltak
mindezt az utókorral is közössé tenni.
Gyermekkoromban –
emlékszem élesen édesanyám erre vonatkozó utasításaira.
-
nem szabad mindenkinek mindent az
orrára kötni, mert az emberek hajlamosak visszaélni vele. És akkor támadnak,
amikor sebzett vagy... – na ezt is sokáig viseltem magamon. Nem hagyott
egészségesen élni évtizedeken át annak a képe, hogy ha sebzett leszek – nem
csak a saját sebeimmel, hanem a támadásokkal is szembe kell majd néznem...
Amúgy meg rájöttem
– úgy a jellemtelen emberek, mint a kobor kutyák támadása kapcsán – hogy csak
akkor állnak készen a sebeid elmélyítésére, ha gyenge vagy és hagyod. Ugyanis
gyengeséges nem egyértelműen a segítségnyújtásra, hanem elsősorban a várttal
ellentétben – a visszaélésre jogosítja fel őket.
Az életben
bárhányszor álltam egyenesen, emelt fővel – egy-egy gyomorszájtájéki rugást
követően – soha senki nem mert a közelembe jönni. És ez, így is volt jó.
Visszatérve a
gyávaságra és erőre, mely belülről fakad...
Volt nekem egy
neurotikus dobermanom. Micsoda állat volt...
Ha jellemezni
szeretném – a következő szituációval tenném:
Ülsz vasárnap
délután a jó meleg ágyikóban, csendben, nyugalomban – nézed a semmit a tévében
unottan, vagy egy könyv ver minduntalan homlokon – megszakítva pár percre
szunnyadásodat. És ebbe az oltári relaxba - a füleid magasán, rögtön az agyad
mellett egyszer csak beleugat egy éles hang – magas C-n. Na ő volt Tobi...
Imádott vágtatni,
kefélni, ijesztegetni, ordítozni, játszani és aludni.
Nagyon hosszú lábai
voltak – korom fekete volt az egész kutya – egyik füle libegett szaladás
közben, a másik meg szépen állt. Rajongott az alacsony nőkért. Miközben elkapta
őket – pincsikutyányi magasságukkal, olyan gyorsan gyúrta, hogy azok szegények
a levegőben pörögtek – nagyjából aktus végéig. És igazi pasi volt. Nem
fordított hátat dolga végeztével... másnap a csntjaiból egyet kivitt az éppen
aktuális barátnőnek.
Testét állandó
sebek borították a verekedések miatt – és ismerte az órát.
Egyszer hazafele
jövet – elengedtem szaladni egy blokok mögötti sétányon. Előreszaladt – s
egyszer csak hallom a hatalmas ugatást. Szaladok, hogy vajon megint mit hozott
össze az őrűltje. Mire mit látok. A nagy fene bátroság – korom fekete, csupa
izom doberman fekszik a földön, meghunyászkodva és nyűszít. Mellette egy férfi
biciklivel. Kérdezem ijedten – ne haragudjon, mi történt? Elütötte?
Nem – mondja –
nekem támadt, leszálltam és jól belerugtam. Most meg itt nyivákol.
-
igen, pontosan ez volt Tobi... Ha
győzőtt a gyengén nevetett, ha meg őt győzék le bőgött mint egy szamár...
És
ilyenek az emberek is.
Volt
is igaza az én édes jóanyámnak, meg nem is...
Azt
felejtette el közölni, illetve hát oda nem jutott el ő maga sem,hogy tőled
függ, rajtad áll, a te döntésed, a te irányításod alatt fejlődik valamivé, vagy
válhat semmivé ez az egész.
Kitárhatod
magad a világ elé – ha van benned kellő bátroság – igen kevés a valószínűsége
annak, hogy bántani merjenek.
Ha
meg gyengeséget mutatsz – áldozat vagy és valósággal kiköveteled a támadást –
akkor meg nincs miről beszélnünk. Talán az lenne a következő kérdés, hogy mi
miatt akarsz mindenképp bűnhődni.
Transzparencia.
Hitelesség, átláthatóság.
Amikor
írni kezdtem – sokan megijedtek – féltettek.
Egyetértek.
Az
ember nem tárhatja ki a legféltettebb kincseit. De számomra ez a felszín. Nem
egyforma mélységekben éljük le az életünket. És sokszor alig ismerjük
önmagunkat is, nemhogy egymást.
Leélünk
egy egész életidőt – előítéletekre és tévhitekre támaszkodva – önmagunkról és
egymásról.
Az
életed megválaszolatlan kérdéseire, a legfontosabb döntéseidre, a jövődre, az
álmaidra minden egyes válasz a te lelkedben van.
A
szabad akaratodban elrejtve.
Akarod
– vagy nem akarod?
És
akkor elkezded lassan, lépésenként:
-
ki? Ki az-az én?
-
Mit? Illetve – mire használ ez
nekem vagy másnak?
-
miért? Milyen céllal?
-
Megéri vagy sem ezt az áldozatot
meghozni?
És ha akarod, kell
neked, érzed, hogy mégis van miért harcolnod – nincs az az erő, amely ilyenkor
ne állna melléd – ha ez az egész tényleg a te és a körülötted élők hasznára
válik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése