2012. november 11., vasárnap

Angyalok


Rengeteget foglalkoztatott egész eddigi életem során az öngyilkosság gondolata. Nyilván amióta a gyermekek megvannak – teljes mértékben átértékelődött az élet és élniakarásom fogalma és intenzitása bennem.
Ma is ölöm magam – dühvel, a fáradtsággal – alig alvással és pihenéssel, a cigivel, a savként működő önmaró gondolatokkal és igazi magyar mentalitással, és az állandóan kell valaki akit gyűlölni lehet attitűddel.
Ahogy vénülök – lesznek belátásaim és rálátásaim dolgokra. Meg-megfogalmazódnak bennem, kicsíráznak – nem minden marad meg ugyan – de van olyan értékes változás is ami megéri akár a hatodik átültetést is, anélkül, hogy sérülne a győkere.

Két fontos embert veszítettem el – ilyen módon – mindkettő népeket nevelt és tanított.
A katólikus vallásban él ugyebár a szentek tisztelete. Ezt állandóan félreértik, fegyverként használják fel ellenünk, vagdalkoznak vele és általa. Pedig az benne a legszebb, hogy felnézhetek valaki olyanra, idol lehet számomra egy követendő úton – valaki olyan, aki elérhető számomra. Akinek a példáját követhetem, hiszen minden eszközzel rendelkezem, ami őt is segítette a sikerében.

Miért nem ítélikel ilyenformán Rihannat vagy Lady Gagat – és miért nem kiáltják ki betegesnek azokat, akik szeretik és követik őket?

Kinek a viselkedése elfogadhatóbb társadalmi együttélés szempontjából? Egy normál, egészséges hívő emberré – AZAZ, NEM FANATIKUS ÉS NEM BIGOTT... – vagy egy olyan fiatalé, aki képes órákig szobrozni egy-egy hotel előtt – csak, hogy sikitani tudjon, amikor megjelenik bálványa, illetve képes beutazni a világot, hogy minden egyes állomáson hallhassa élőben énekelni kedvencét.
Nos...ennyire nagyon egyszerű.
Kinek a pap, kinek a papné – tartja a mondás. Ennyi.

Öngyilkosság és kétségbeesés...
Szóval a tanítom – az első tanító... – amikor meghallottuk, nem hittük el. Csak jót adott és közvetített – soha nem bántott, kiválló érzéke volt a tanításhoz, türelme a bosszantó és neveletlen gyerkekhez. Jól értékelt és osztályozott – és soha nem fogadott el semmit a diákok szüleitől.
2 gyermeket nevelt fel – majdnem harminc évet élt házasságban egy iskolaigazgató oldalán, aki hamarabb ment el mint ő. Feltételezem, hogy őt követhette...
Az unókái már nem szorultak a segítségére, a gyermekei sínen voltak – karrier, lakás, élet, család. Ő egyedül. Egyik este – hálóingben – kilépett az ablakon. Valószínű szüksége lehetett valakire akihez hozzábújhatott. Harminc esztendő – nagy idő...

És akkor a pap.
Nem volt ugyan lelki vezetőm – de életem része volt. És ha nem lett volna – ezzel is kevesebb lennék.
Benne azt szerettem a legjobban – hogy úgy tudott a felszínen is jelen lenni, hogy közben a mélységekben oldott fel csomókat benned – egy-egy látszólag jelentéktelen beszélgetéssel.
És ő volt az egyetlen aki bízott bennem – aki képes volt felvállalni a sok hitetlenkedő tamás előtt – hogy látja bennem azt az erőt, hogy ha valamire rászántam magam – azt véghez is tudom vinni, bármi áron. Még ha valóban kivitelezhetetlennek tűnik is.

Amikor megküzdöttem harcaim mindenikét – és már csak a gyümölcsök learatása maradt volna hátra – ellentétes döntést hoztam. Visszafordultam, megint felválallva mindenki haragját. Szintén ő volt, aki megfogta hideg és sima kezével a kezem és azt mondta – tudom, hogy most is azt teszed, amit a szíved diktál. Tedd hát, ne hallgass senkire...

Aztán – néhány évre rá – ő is hozott egy döntést.
Látszólag önmaga ellen. Hiszen hirtelen és nem várt módon – elvágta saját zsínorját, mely kicsinyes földi létéhez kötötte.
A gyermekek nagyon kicsik voltak. Emlékszem olyan sokkot kaptam a hírre – hogy üveges szemmel, mechanikusan rendeztem őket, közben azért fohászkodtam, nehogy bajuk essen...

Tudtam – már aznap estére biztosan tudtam és mindenkinek elmondom kérve vagy kéretlen – ennek az embernek talán ez volt az egyetlen őszinte és végre megnyert harca – önmagával szemben.
Egy egész életet áldozott fel Mindenkiért – hogy aztán revansot vehessen – végre, Önmagáért. Tisztán látott, kétségbe esett és döntött. És onnan kezdve – mert azután kezdődik el a valódi – tudott már őszintén élni. Nem másokért – hanem Önmagán keresztül Mindenkiért.

Gyakran van mellettem.
Sokszor jutnak eszembe páratlan humorú emlékek, amiket közösen éltünk át. Ha nem lenne már angyal -    talán a hideg is rázna ha eszembe jutna, hogy hogy is ment el.
Így azonban – melegség önt el és mindig mosolygok.
Mert iyenek az angyalok...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése