Amikor gyermek voltam – még szökniük kellett az embereknek külföldre – ha mehetnékük volt. Ilyen módon került ki és élt kint egy nagyon tehetséges és ügyes, fiatal keresztanyám, aki mellesleg – elfoglaltsága és sikeres karrierépítési törekvései mellett – igen komolyan vette keresztanyai feladatait és hozzáállását. Ritkán talákoztunk, talán évente – de azok a találkozások annyira emlékezetesek voltak, hogy felértek egy örök jelenléttel.

Mindig hatalmas és hasznos ajándékokkal érkezett – divatos és egyedi ruhadarabokkal, amik pont méretem és ízlésem szerintiek voltak, játékok, amikre éppen vágytam, könyvek, amikhez hozzá szerettem volna jutni és édességek, amikről még álmodni sem mertem.
De nem ez volt a fő attrakció, hanem az együttlét. A közös játék, beszélgetés és feledhetetlen séták öröme. Gyermekorvos lévén – értett ahhoz, hogy miként váljon könnyen és maradjon hosszútávon igazi bizalmasom.

Az idillek nem tartanak örökké. Korlátoltak és emberien végesek. Így volt ezzel is. De – maradt bennem, mint alap – néhány gyönyörű, feledhetetlen év, arról, hogy szerethető vagyok, különleges, okos, csinos, egyedi, aranyos, vicces – szóval, minden ami egy lánynak kell a kiegyensúlyozott jövő érdekében, és amire a fegyelmezés és gondoskodás mellett, nem biztos, hogy van ereje, ideje és türelme egy szülőnek.
... ... ...
Amikor megtudtam, hogy az Egyház bennünket súlytó büntetése alól mentes az én gyönyörű lányom – első gondolatom a keresztelő volt. Én szívemből szeretem az Egyházamat, és tudom, hogy a törvényt be kell tartani – és eljön majd annak is az ideje, amikor felment, megbocsát és visszafogad – mert díjazza a hűségemet... – A lányomnak is a legszebbet akartam keresztelőjére – amikor az Egyház őt befogadja és tagjává teszi. Nem csak a helyszínt illetve papokat választottuk ki nagy gonddal, hanem a keresztszülőket is. Hetekig beszélgettünk emberekről – hogy mennyire lesznek majd képesek és hajlandóak ellátni keresztszülői feladataikat és kötelezettségüket. Végül kiválasztottunk 3, erre általunk méltónak vélt embert. Egy negyedik csatlakozott – nem filóztunk rajta, maradt. Keresztelő előtt és után is szóltam, hogy erre az egészre én igazság szerint úgy gondolok, hogy ha szülőként bennünket valami érne, ők kellene neveljék a gyermekeinket.

Ma ... egy sincs közülük az életünkben...
Ennyit a tervekről és kiszámíthatóságról.

Van a szomszédban egy szerencsés gyermek.
Tegnap hazajött a keresztanyja külföldről, csomagokkal. A lányom éppen kipillantott az ablakon, majd rámnézett a nagy őzbarna szemeivel és megszólalt:
- nekünk miért nincsenek keresztszüleink már anya? ...
Mondom – én azt nem tudom szívem. Talán mert másnak nagyobb szüksége van rá...

Elgondolkodtam. Ami nekem jó volt – gyermekként, azt megkapják édesapámtól. Ha velünk történne valami – tényleg nem tudom ki vehetné át a szülői szerepet a gyermekeink életében – de hát Istenem, lehet hogy éppen ezért nem fog. Végülis, felfogás kérdése az egész, nemdbár?