2012. november 7., szerda

A szegénység nem szégyen, csak roppant kellemetlen – tartja az ismert igazmondás...

S akkor volt nekem egy barátom – (ha itt lenne az arckönyvben, meg sem merném reszkírozni leírni azt, ami valójában igaz) – aki szegénységben és egy idő után, talán igénytelenségben is nőtt fel.
Szülei igazi értelmiségi, tanúlt emberek voltak – akik rendszertől függetlenül, szégyenteljesen keveset kerestek.
Egyáltalán nem csoda, ugyebár, hogy az alma igyekezett amennyire lehet annyira távol esni a fájától – s amikor már nem gurult, önmagát lendítette mozgásba – azzal a nem rejtett céllal, hogy ne járjon úgy, mint a szülei.
Tisztelte és becsülte őket, de a szegénység és az azzal járó körülmények zavarba hozták. Gyönyörű szép fiú volt, aki szégyelt udvarolni, mert nem tudott ajándékokkal, illetve meglepetésekkel kedveskedni – és nem tudta, vagy inkább nem merte hazavinni a kifogott lányokat.

Az iskolának hátat fordítva – korán dolgozni kezdett.
Tanúlt is, de a fizetés érdekében nagyobb hévvel vetette bele magát a munkába.
Nyilván, fizikai munkát végzett – így a munkája után kapott bér sem volt egy mesés összeg. De amit ő csinált – az – mesébe illő volt...

Ahogy megkapta a fizuját – azon nyomban taxit hívott. Beült, elment egy vendéglőbe, jól kielégítette elsőrendű szükségleteit. Majd megvett 2 csomag méregdrága szivarat – aztán beült egy másik divatos vendéglőbe, ahol valakinek, aki rég tetszett – fizetett, majd jól megdugta és hazament, egyedül...

Utána soha nem akarta folytatni ezeket a kalandokat.
Bennünk volt lópor. Már alig vártuk a fizuját. Találgattunk és fogadtunk, hogy ki a következő delikvens, akit lekennek és jól elrendeznek.
Persze soha nem értettük meg az egész eszenciáját – de talán nem is törekedtünk eléggé.

Egyszer – egy ilyen fizunap – összetalálkoztunk a törzshelyen. Éppen olvastam – talán egyedül lehettem az egész lokálban.
Örömmel üdvözöljük egymást – kérdi – fizethet egy kávét?
Szemberöhögöm.
Kérdem – most őszintén – dugni akarsz? Ennyi év után ne kávézgassunk már ilyen bénán – ha nem is az a cél.
Mire ő zavartan – jajj, nem dehogy... Őszintén fizetnék neked egy kávét.
Mondom, akkor, ha cserébe hallhatom ennek az egésznek a lényegét. Mert kívülről elég beteges és meggondolatlan játéknak tűnik – harminc napot dolgozni mint állat, a szerzett pénzt egy nap alatt elpalni, aztán 29 napot várni a következő Pünkösdre.
Mire ő – ember, éppen ez a lényeg. A királyság. Ennyi pénzből nem lehet megélni, nemhogy királykodni. Így aztán hoztam egy döntést. És e szerint inkább éhezem 29 napot, de a hónap egy napján tökéletesen érzem magam – mint szarul 3o napot, hogy aztán idegeskedjem, hogy megint mire nem jutott. Így tudom startból, hogy semmire nem jut. Hát ennyi. Akkor meg minek?...

Ember...élni is tudni kell...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése