A kutyánkat, akivel 13 éves koráig élhettünk együtt – mellrák miatt veszítettük el. Csodálatos lélek volt – igazi egyéniség.
Nem kölyökkorában került hozzánk – nem is szándékosan választott minket – egyszerűen – elhozták egyszer látogatni, és aztán maradt.
Amikor először eljött – úgy viselkedett, mint egy szégyenlős – jobb időket látott úrihölgy. Olyan éhes volt, hogy a szeme kotyogott – de nem fogadott el semmit. Csak a számára előkészített vízből ivott egy keveset.
Családban nőtt fel, de ott gyerek született és továbbadták. Mindenki és senki kutyája lett. A fiúk is heccből, vagányságból hozták el – kóstóltatva ezzel a kutyát szeretnék, de most azonnal ügyét, a hajthatatlan bíróval, anyával.
Aztán – a kutya egyre éhesebb és soványabb lett – írszetter-szomorú szemei egyre mélyebbek és beesettebbek. Többet nem jött a fiúkkal. Egyedül jött. Kaparta az ajtót, s ha nem volt otthon senki, megvárt.
Soha nem felejtem el – egyszer kirándulni mentünk. Egy napra készültünk, de három lett belőle. Hazatelefonáltunk a szomszédunknak, hogy vigye ki, futassa meg és engedje, hogy elvégezze a dolgát. De a kutya nem ment ki. Amikor hazaértünk – három napi székletét és vizeletét ürítette ki egyszuszra. Nem volt szemrehányó, hanem nagyon nagyon boldog, és hálás – hogy ha felelőtlen is, de legalább családja és otthona van.
Jól élt. Megnyugodott. Nagyokat aludt a fotelben, nézte a tévét, ha vendégek voltak beült az asztal alá és hallgatózott, szeretett sétálni, de nem messze, csak a ház körül. Nem szeretett szaladni, ugatni és marhulni. Komoly és méltóságteljes kutya volt. Nagyon sértődékeny. A testvérem meg-meg nevelte. Olyankor végigmérte, fentről-le, majd bevonúlt, mondom valósággal bevonúlt, a helyére. És tartotta a haragot. Ha otthon volt – ételt sem fogadott el.
Egyszer bocsánatot kellett kérni tőle – aztán meglátta...
Abban az időben voltam a legszomorúbb kamasz. Nem találtam magam, a helyem – így aztán kerestem, ahol lehetett.
Mindig tudta, hogy kell mellettem lenni. Meghallgatott, hozzámbújt, megölelt és elkísért ha rossz helyre mentem.
Emlékszem – amikor ott volt az idő, hogy menni kellett – ráncigálni kezdett. Mint aki ismeri az órát.
Hazafele – nem beszélt, de egy megtestesült szemrehányás volt az egész kutya. Magamban ezerszer adtam hálát, hogy nem tud beszélni és mesélni – aztán babonásan arra gondoltam, hogy mi van – ha mégis...
De neki is voltak emberi tulajdonságai.
Például az alkohol iránti gyengesége, amit a fiatalok ki is használtak saját mullattatásukra. A hamutartóban kapta a sört – egyiket a másik után, amitől aztán úgy berugott, hogy alig lehetett hazacipelni.
Másnap csak feküdt és nyögött. Azt hiszem kutyáúl másnapos volt.
13 évesen húnyt el.
Imádta a szabad szexet. Soha nem keltette fel a nemi vágyát az előre eltervezett és megrendezett randi. De a kobor kutyák, a szabadság, a wild sex – az vonzotta. Így esett teherbe is, ki tudja hányadszor. 1o kiskutya maradt életben. Szoptatta, nevelte, szerette őket – mi pedig nem aludtunk semmit hetekig a sok sirástól.
A melleiben megkövesedett tej okozta a végzetes daganatot.
Fájdalmai voltak, de nem mondott semmit. Még hazavánszorgott – anyum munkahelyéről, akit elkísért aznap dolgozni, ivott egy keveset és lefeküdt meghalni.
Nagy egyéniség – méltóságteljes halál.
Jó lenne minden egyes nehéz gyerek mellé egy ilyen lélek – állatban vagy emberben. Engem sok mindenen átsegített.
Isten nyugosztalja békében.