A közismert és sokak által meg is szenvedett mondás alapján – egy nő két alapesetben képes bármit megtenni a cél érdekében: egyik – ha gyereket akar szülni, illetve a másik – ha nem akar semmi áron gyereket szülni.

Igaz?

Az....

És akkor itt van valamelyik napom. Megtámad késő esti órában a gondolat, amely azóta sem hagy nyugodni.

Nem szeretem a dolgokat feszegetni, mert fejjel landolok a falba és ezáltal mindig megélem a korlátoltságomat – de ez megér egy eszmefuttatást, mert lehet, hogy a kutya éppen ide van elásva.

Menjünk vissza a kezdetekhez.

A paradicsomban Ádám és Éva élt – örömökben, boldogságban, kiegyensúlyozottságban és békében – egymással és környezetükkel. Isten nem volt mellettük és velük egész nap – néha eljött a kertbe hozzájuk. Szerették Istent és Isten is nagyon szerette őket – mondja az írás.

És ez az ami tulajdonképpen megfelel a párkapcsolatok első dekádjának. Ahol hajlamosak is vagyunk – rendszerint forró fejjel és meggondolatlanúl dönteni. Ugyanezek az állapotok jellemzőek a két évnél fiatalabb kapcsolatok szereplőire is. Nincs gátlás, nincs félelem, nincs szégyen és becsapás – ezzel szemben van öröm, békesség, boldogság, kiegyensúlyozottság. És igen – Isten néha eljön és mellettünk marad egy keveset.

Ez a bűnbeesés előtti periódus. Mintha minden párkapcsolat predesztinálva lenne, hogy újraélje az ősbűn folyamatát.

Megtörténik az elgyengülés – a nő magával rántja a védtelen szerencsétlent – ez a férfi – aki mit meg nem tesz asszonya boldogsága érdekében...

És – nekem ez tetszik a legjobban... – Isten újra eljön. Hallani, látni akarja a történteket – nem érezni és tudni, hanem szembesülni vele.

És az emberpár elrejtőzik. Mert hírtelen feleszmélnek, hogy mezítelenek. Hoppá...

Valami történik a kapcsolatokkal. Mintha – akárcsak a bűnbeesés pillanatában – harapna mindkét fél a mindentudás fájáról és hírtelen feleszmélne.

Rájössz, hogy a másik, akit 2 évig szinte imádtál – trehány, paraszt, gyáva, sunyi, mittudomén.

 És ő is ráeszmél veled kapcsolatos dolgokra. És hírtelen megtelik a kapcsolat a mindentudás mellett – minden rettenettel is: gátlás, szégyen, s hadd ne folytassam.

Kiűzetés a Paradicsomból:

Felötözünk. Szerepeket, játszmákat veszünk magunkra. Már nem mi vagyunk ebben a kapcsolatban – hanem valaki, akit eljátszunk. Túl nagy merészség és luxus önmagunkat hozni.

És akkor jön a gyerek, majd a gyerekek.

És csodálkozunk szüntelen – honnan tanulják ezt a sok rosszat, kitől örökölték, látták, hallották, követték.

Egy pillanatig sem valljuk be még önmagunknak sem, hogy honnan-honnan, tőlünk. Mert az egyenlő lenne a kardbadöléssel – de ugyanakkor, megkímélhetne bennünket kollektíven olyan elkövetett és még el nem követett szemetektől – amikről legjobb pillanatainkban – tudjuk magunkról, hogy nem jellemeznek.

Vissza kell menni lelkiekben – egyszer talán egyedül a kezdetkhez.

Majd kapcsolatilag – egy olyan szintre, ahol MÁR nem fáj ha meztelen vagyok.

És így – talán esélyük van a gyermekeinknek is – nem megismételni Káin és Ábel történetét. Amit mellesleg nagyon ideje lenne már abbahagyni.