A csend és a szerelem

Amióta az eszemet tudom – két dolgot művelek sokszor és néha jól: a szemlélődést és a gondolkodást.

Amikor gyermek voltam – egy népes család tagja voltam. Mi – ugyebár hárman testvérek – aztán sok unókatestvér, nagynéni, nagybácsi, keresztszülők – és a szüleimnek volt egy egészen összeforrott és népes baráti társasága is, akikkel ha tehették, ha nem állandóan összeültek. Kiságyas koromból vannak emlékfoszlányaim a társaság tagjairól, édesapám flörtjeinek tárgyairól – nőkről, akik felületesnek és butának tüntek. Érdekes, hogy a saját anyámban soha nem láttam a vetélytársat -  talán mert sikerült megértenem, hogy őket most már valami más is összekapcsolja – a szexualitáson túl – mégpedig, a három közös gyermek és azok jövője.

Ahogy vénülök, egyre jobban és egyre többet vagyok csendben. Ha csendben maradsz és kellőképpen figyelsz – elég sok mindent ki tudsz hozni az emberekből, akikből amúgy, más körülmények közepette – a nagy beszélgetésben és egymás meg nem meghallgatásában – elég kevés jött volna elő.

Vannak például olyan emberek – akikkel élvezet együttlenni. Ez az a kategória, amelyik a hallgatást, a közös csendet is megbírja. És ez igazán értékes, lélek-kapcsolattá nőheti ki magát.

Zárójelben megjegyzem, hogy tinédzsekorunkban menekültünk az ilyen kapcsolatokból. Jött az udvarló, elvitt, végig hallgatott, aztán mindketten feszűlten hallgattunk és hazavitt. Unalmas volt, feszélyezett és rossz emléklenyomatú.

Nyílván – össze sem lehetett hasonlítani azokkal a randikkal, amelyek forgatókönyve az volt, hogy az együtttöltött két – három órát – magadrapisilésig tartó röhögéssel töltöttétek – ment a duma, egymás szavába vágtatok és még rá három napra is kacagni kezdtél az úton, ha eszedbejutott egy-egy jelenet.

Rájöttem – hogy ez sem jó párkapcsolatnak. Az ilyen direkt barátságnak való. És igen – ez az  a szféra, ahol van nő és férfi között barátság. Mert a feszültségek levezetéséhez ott van a humor, a nagy kacagások, és nem szükséges a szex.

Na de vissza a nagy csendekhez a kapcsolatban.

Vénülésemmel egyenes arányban költözött be a csend a lelkembe.

A templomban eltöltött éveim még jobban megtanítottak erre.

Így aztán már sehol nem zavaró számomra a csend. És soha nem beszélek azért, mert kínosnak élem meg a hallgatást. Ha kínos valamitől, akkor annak az üzenetét minden áron meg kell fejteni, mert konkrét jeleket tartogat a jövőre nézve.

A férjemmel, még udvarlási korszakainkba hallagattunk igen jókat – főként ha utaztunk valahova. Az elején még kért, hogy beszéljek, meséljek – aztán, talán rájött, hogy a csendnek sokkal jobbak a történetei, mint az enyémek bármikor.

Ha valaki iránt egy erős érzelmet táplálok – legyen az harag, gyűlölet vagy szeretet, szerelem – mindig bevetem a hallgatás tesztjét. Mert a csend beszélni kezd.

Először szaga lesz, majd illata, aztán közel jön, a szemembe néz és megszólal. És minden szava egy külön érintés és üzenet. Arról, hogy ki nekem a másik és én ki vagyok neki, arról, hogy éppen hol is tartok én illetve hol tart ő – hogy van-e közös útunk, és ha igen járható-e és nemkülönben arról is – hogy kell-e ez nekünk, vagy inkább hagyjuk a bogosba.

Kár, hogy a mesterséges zajok, a felhangosodott világ és saját meneküléseink – megfosztanak bennünket ezektől az értékes irányadóktól.

Ugyanis fordított esetben, ha módunk lenne használatba helyezni ezeket – megkímélnénk magunkat nem csak a szenvedésektől – hanem a rossz választásoktól és döntésektől, valamint az elkúrt életektől, ugyszintén...