2.

A hétvégén anyósoméknál jártunk, a székelyföldön. Annyi csodálatos inger ért, hogy egy egész regény nem lenne elég a leírására  - mégis, igyekszem néhány sürített gondolatba szedni a tapasztaltakat.
- a színekről – a marosvölgyén mentünk és Bucsinon jöttünk vissza – és én azt gondolom, hogy aki még nem látta ezeket az október végi ősz-színeket, az nem látott semmit az életből. Tudod – van az a nyaralás – lássuk és mutassuk meg a világot feeling, amikor elmész mindenhova, ahonnan és ahol meg tudod mutatni önmagadnak és a világnak, na meg a fb közönsségének, hogy te és a családod, ennyire jól viszitek, hiszen az idén nem csak Honoluluban jártatok, hanem a Csomalungmán is. Aztán az Eiffel torony tetjén arra gondolsz, hogy akkor most miért nem érzel semmit. Hiszen itt állsz a torony tetjén és olyan helyen vagy, ahol mindig is lenni akartál és ez tulajdonképpen egy álom beteljesülése – akkor meg mi van? Miért nem érzed, hogy tiéd a világ és te a világé? Hát azért – mert a világ egyetlen csodája sem hasonlítható össze a magadra és otthonodra találásnak azzal az érzésével, amit mindig is kerestél és ami nem más, mint az önmagadban való otthonra-találás. És ez az ősz és annak színei a székelyföldön...
- a világítás – teemetőben jártunk. Előszervezett látogatás volt. Előző években mindig vittük a gyerekeket. Ennek kettős eredménye lett – egyikünk csak azzal foglalkozott, hogy fegyelmezett – a hely tiszteletének illetve a gyermekek épségének megőrzése érdekében. A másik meg, hogy elcsendesülni és valóban a cél beteljesítése érdekében nem tudtunk ott lenni. Hamar felhánytuk a gyertyákat a sirokra, eloltottuk a gyermek lángoló kabátját és rohantunk haza. Az idén bejártuk a székely temető zegét-zúgát. Elől, a tisztes valamire való családok helyezkednek el. Akik letettek valamit a kolbász, hagyma és szalonna mellé az asztalra, a pálinkán kívűl persze. Hátul, van egy mindenki által elfeledett rész, ez az akasztottak temetője. Benőtte gaz, elcsúszott a föld, eldöltek a sírkövek, rendezetlenek a sírok. Behúnytam a szemem babonásan, hátha elkapok egy bolyongó lelket az éterben. Nem sikerült. A feldúltság maradt bennem az igazságtalansággal szemben. Hogy ezek az emberek  - ha fel is adták, de minden bizonnyal nyitottabbak voltak az őszinte életre, mint elől pőffeszkedő prűd társaik – mégis, a társadalom akkor és most is elítélte és elítéli őket. Szégyen...
Volt egy vicces jelenet is. Olvasom a rokon melleti síron, hogy XY férj, XY feleség és Fiók Vencel. Vencel egy évet élt. Mondom az uramnak – jajj szegény gyermek, de vajon ki lehetett az apja, mert né, az anyja férjével nem talál a neve. Ő Fiók... Mire megszólal az ember – hát fiók, azaz fiúk, nem Fiók. Akkorát kacagtunk, hogy a halottak átfordultak a másik oldalukra hírtelen.
-         a falvak látképe – basszus – itt táji jellegzetességek vannak. Ha elől van almastand, mindenhol ugyanúgy, ugyanazt a terméket kínálják. És ez minden faluban így megy. Miért nem ébrednek fel végre, hogy ha egyikük hagymát, s csak ő, a másikuk meg tököt, a harmadik meg mitudoménmit árulna – nagyobb lenne a forgalmuk és sikerük?
-         A sérültek sorsa falvakon – jajj jajj és jajj. Kiültetik őket reggeli órában a kapú elé és este összeszedik őket. Ez egy soktényezős probléma – de mindig megfájdul a szívem, amikor ezzel szembesülök. És így eltelik nem egy hanem többezer emberöltő. A legnagyobb izgalom, hogy elmegy egy sárga Fiat a kapú előtt...
-         És a hozzám legközelebb álló esemény – ami egy pillanat volt talán, de örökre bennem marad a képe – egy fiatal, gyengén öltözött fiatalemberré volt. A falu egyetlen kirakata előtt állt – rá volt tapadva – és abban a tapadásban benne volt, hogy talán ez egyetlen öröme – valamiért ide mindig visszajön, és meggyőződik, hogy még ott van, aztán boldogan hazatér.
Az idén én a Mikulástól azt kérem, hogy ennek a fiatalnak vigye el amire vágyik – én felajánlom érte az én ajándékom összegét. S ha nem képes rá, én többet nem fogok hinni a létezésében...