Énúgygondolomhogyteúgygondolod...

Azt hiszem a legtöbb konfliktus forrása a ki nem mondott sérelmekből fakad. Ugyanis általános – férfiakra és nőkre egyaránt jellemző tulajdonság – a kapcsolat előrehaladtával együtt fejlődő önmagunkba zárkózás.

A szerelem hevében – amikor még nincsenek nagy és mély sebek, amikor még az is életbevágóan fontos, hogy a másik legrejtettebb gondolatait fenekestűl-farkastúl ismerjük – és a miénket – lényeges-lényegtelen – a másikkal megosszuk és közössé avanzsáljuk – nincsenek bennünk zárt ajtók.

De – ahogy a kapcsolat érik, fejlődik vagy stagnál, de mindenképpen halad előre az időben – megjelennek a rejtett szobák. Egyre több lesz a kulcs, a titok, a rejtenivaló vagy az irreleváns.

Ebben sajnos az is benne foglaltatik, hogy az ember pihenni, relaxálni megy haza. Nem azért, hogy kérdőrevonják, nem azért, hogy kényszerkommunikáljon vagy olyan dolgokat vigyen végbe, amihez a legkevésbbé sincs kedve – hanem, feltöltődni.

Az már rögtön egy másik probléma – ha az én feltöltődésem – egyenlő a te leszívásoddal és fordítva. Azaz – ha egy adott kapcsolatban az egyiknek lételeme a kommunikáció – míg a másiknak teher a minden alapos átbeszélése.

Annyit gondolkodtam azon – hogy ha az emberek tudnák, hogy egészen pontosan mivel jár egy házasság illetve házastárs melletti – egy egész életen át tartó döntés – mennyire nem köttetnének házasságok.

És ha tudnánk, hogy mivel jár együtt egy gyermek vagy gyermekek vállalása – mennyi csodálatos élet nem jönne létre a mi segítségünkkel...

Ez egy kicsit olyan, mint a halál. Mert szörnyű lenne -  ha az emberi lét része lenne az utolsó óra idejének ismerte.

Talán a sok szenvedésnek köszönhető – nem tudom – de elég korán rájöttem, hogy szinte jobban olvasom az emberek rejtett érzéseit, gondolatait – mint azt, amit valóban elmondanak.

Egészen jól tájékozodom a ki nem mondott érzések és gondolatok világában – ami életkorom előrehaladtával – ránevel arra, hogy én magam is rettegjek hangosan kimondani fontos vagy fontosnak tűnő dolgokat.

Nemrégiben volt egy jogos sérelmem.

Rettenetes lobbanékony ember lévén – ha megbántanak soha nem tartom magamban. Elvörösödöm, legjobb esetben apró űvőltéseket hallatok és ijesztő tűzcsóvaként villámlik a tekintetem. Rekordidő alatt el kell mondjak minimum négy-hat cifrát, ami rendszerint lelohaszt – majd kezd visszaállni a pulzusom és a vérnyomásom a normálisra.

De most, ahogy vénülök – se nem szépülök, se nem bölcsülök – meg tudom élni a haragomat mélyen, belül. Csodálkozom...

De – ugyanakkor meg is ijeszt.

Előránt belőlem egy fatalista attitűdöt – ebben a végső stádiumban való kinyilatkozás. Hiszen mélyen bent megy a fortyogás – köttetnek és oldódnak meg dolgok – és ki már csak a végkövetkeztetés jön – esélyek, magyarázatok, mellébeszélések nélkül.

Hogy míg a másik szerencsétlen azt hitte – hogy minden rendben – egyszer csak kitör a katasztrófa, teljes pusztulást hagyva maga mögött.

Itt is jó adag önnevelésra lenne szükség...

Hogy ne találgassuk egymás bajait és sérelmeit.

Hogy ne a jelekből vagy külső-belső rezgésekből olvassunk.

Hogy ne gondoljuk hanem tudjuk – egymás érzéseit.

És hogy a konfliktusok ne távolítsanak, hanem közelítsenek egymáshoz – mert ez a tulajdonképpeni felbukkanásuk célja. Minden egyes megjelenésükkel és feloldásukkal – a kapcsolat magasabb szintre, egy másik dimenzióba való eljuttatása. Már ha van hova menni és közös a cél. Mert ha nem – nem sok alternatíva marad – mintsem a  másik gondolataiból kireménykedni azt, hogy egyszer talán, másként lesz. Ha nem is föltétlenül jobban – de nagyon másként...

Az anyós és én, az anyós..., avagy a Szamár és a Sárkány megszelidítése

Tudunk vihart kelteni magunkban, s le is tudjuk csendesíteni a viharunkat. (...) Életünk valóban hajózás a nyílt tengeren, ahol nem lehet tudni, milyen vihart hoz a következő óra - de azért azon a hajón egy Kormányos is van! Müller Péter

Nekem eddig el három igazi anyósom volt - de egyik sem értett meg igazán:))

Az első úgy gondolta kurva vagyok.

A második meg volt győződve róla, hogy őrűlt vagyok.

A harmadik meg - egészen pontosan tudja, hogy kicsit mindkettő.

Hogy mit gondolok én az anyósoktól általában? Sajnos nem sok jót. De azt mindenekelőtt ki szeretném hangsúlyozni, hogy mélységesen elítélem a gonoszkodó és rossz anyósvicceket. Mert ha szeretem és tisztelem a páromat - szeretnem és tisztelnem kell benne és vele együtt azt a bagázst is, amit magával és magában hordoz - jelen esetben ugyebár az édesanyját, bármilyen legyen is velem való kapcsolatában az az édesanya.

Nagyon sokszor törtek borsót az orrom alá, számtalanszor éreztem úgy, hogy vége, többet ebből már igaz nem bírok és nem is vagyok köteles lenyelni - de egy biztos, mélységesen harcoltam azzal a bennem lévő nőies, ösztönszerű rafinériával szemben, hogy anya és fia közé telepedjek.

Addig a pontig ugyanis, amíg akarva-akaratlan én foglalom le a férfi életében a legnagyobb időt és legtöbb pozítív és negatív energiát - ez a harc nem egyenragú felek között zajlik. Minden az én javamra fog eldölni, de csak ami a csatát illeti. Hiszen a pótolhatatlan űrrel, a szomorúsággal és csalódottsággal, az értelmetlen fájdalommal - nekem kell majd együtt élnem nap mind nap.

Érdekes eljátszadózni azzal a gondolattal is, hogy mi lesz majd abban a felállításban amikor én magam leszek a sárkány, a jóakaró - amikor akartom ellenére - mintegy kívűlről fogom hallani a saját hangomat és gonoszkodásaimat - a saját menyemmel szemben. Mert ugyebár melyik anya számára elfogadható az a nő, aki betelepszik a fia életébe, lefoglalva a legcsodálatosabb trónt és kitaszítva mindenkit a döntések szobájából?

Így hát - akaratlagosan küzdök meg percről percre önmagammal szemben - valami olyasmi érdekében, ami természetes. És ahogy vénülök és bölcsülök, egyre gyakrabban engedem át azokat a helyeket anyósom számára - a saját fia életében, amikről korábban úgy gondoltam, hogy csak engem illetnek meg.

Osztozkodom és hallgatok. Mert anya lettem - egy leendő férfi édesanyja, aki egy nap haza fog állítani egy számomra egyenesen unszimpatikus és butácska nőcskével, akivel szemben kell néznem és meg kell harcolnom azokért a jogokért, amelyekről úgy éreztem - hogy örökre engem illetnek. De ma már ezekről is tudom, hogy könnyedén osztozkodni fogok. Azért, hogy maradjanak is.

Mert a birtoklás nem ad, hanem csak elvesz.

A megnyert csaták nem győztesek, hanem minden esetben vesztesek. A lemondás, a szenvedés, a fájdalom ugyanis az én olvasatomban sokkal értékesebb, mint minden más, mert ebből tudom igazán, hogy élek, fejlődöm, vagyok és leszek - az újabb és újabb stratégiák és eltervezendő győzelmek érdekében.

A férfiak ránéznek a nők fenekére, és azt mondják: micsoda segg! A nők ugyan ezt mondják, csak a férfiak szemébe néznek.

Valami két hete már annak, hogy enyhén elkezdett begyulladni a bal szemem. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak - szokásos hozzáállásomat elővéve, leintettem a dolgot - mondván, majd helyrejön. De nem jött..., sőt, jobban és jobban begyulladt, felduzzadt, majd eldagadt és rettenetes fájdalom kísérte az egész szem-hadműveletet, ami bennem és jelentéktelen kis életemben elkezdődött.

Mivel napjaim elég nagy százalékát a laptommal töltöm, pályázatok figyelésével és írásával, kezdett komollyá válni a dolog. Elhatároztam, hogy orvoshoz fordulok. És jól tettem - életemben ilyen szép szemet-segget, nem láttam még fél szemmel. Már ezért is megérte, mert részemről ennyi volt, megy tovább az élet.

Aztán - kezdett egyre jobban körvonalazódni a férfiak viselkedése - mert ugye aki elveszíti szeme világát, egyéb rész-képességei, érzékszervei átveszik az irányítást, mintegy felerősödve és pótolva a hiányzó szervet.

Ezalatt a két hét alatt nem egyszer fordult elő velem a következő kis incidens, a vége fele már kacagásra késztetve:

megyek az utcán. Eddig ismerős úgy a férfiak, mint a nők számára a történet. És meglátván a hátsó felemet, megszólal egy-egy duda, kiszólnak, füttyentenek, beszólnak, elismernek vagy éppen azt közlik - nem a legválogatottabb kifejezések társaságában, hogy éppen mit is tennének velem.

És akkor - megláttak szemből, azaz, észrevették arcbéli hiányosságaimat.

Na szóval, minden egyes vállalkozó szellemű férfi sietve folytatta tovább az utját, nem akarván már semmit tőlem, a bepirosodott és feldagadt szemeimmel.

Tanúlságok:

1. sötétben nem minden tehén fekete

2. nem igaz, hogy a férfiaknak csak a feneked jön be - lám-lám a szemeid is fontosak

3. megéri tovább folytatni a kísérletet - ha helyrejön a szemem - kaccsintani fogok, kíváncsian várva a fejleményeket - tanulmányt készítve arról, hogy meddig terjed a férfiúi bátorság és kezdeményező készség, avagy játékosság

4. veszek egy székelybicskot, mert megvédeni, csak meg kell magam...

Még tavaly decemberben íródott - és azóta a kép enyhűlt. Ugyanis rájöttem  -hogy a gyermekek abban különböznek tőlünk, felnőttektől - hogy megvan bennük ay előítéletmentes kezdeti jóindulat mindenkivel szemben. Mindegy, hogy ki vagy mi vagy - ők esélyt adnak. sőt - két esélyt is kapsz - de ha azt elszúrod - talán soha nem is tudod majd helyrehozni.

Meséld el, hogy szerinted milyen a Mikulás, én meg elmondom, hogy milyen pasira vágysz...

 

Nálunk minden évben őrület előzi meg a Mikulásjárás időszakát, mert anyu nekifog ezerrel pasit  keresni, aki szerinte beleillik a képbe...

Először úgy kezdi, hogy papírra fekteti a mikulásprofilt:

• Fizikai tulajdonságok – magas, de nem égimeszelő, arányos testalkatú, de nem kigyúrt, enyhén férfias, de nem tesztoszteron bomba, enyhén szőrős de nem majombundás, meleghangú, de nem nyálaskodó, tenor, de nem basszus, egyenes tartású, de nem merev, kissé mackos, de nem döbrögi.
• Lelki tulajdonságok – humánus, gyermekszerető, de nem pedofil, következetes de nem felelősségrevonó, demokratikus, de nem liberális, okos, de nem képességeit fitogtató, megértő, elfogadó, egyenes, kedves, szeretetreméltó de nem függőséget kialakító önmagával szemben.
• Szellemi – tájékozott, kiválló memória rövid és hosszútávú, rugalmas, spontán, önmagát ismerő, a szerepe korlátait tiszteletben-tartó, kapcsolatteremtő és elengedő, blablablabla...

 

Ezt követően, anyu körülnéz vizslató szemekkel a szomszédságban. Először csak aszerint póbál meg tájékozódni, hogy ki milyen benyomást kelt benne. Eszerint kiválaszt 3-4 pasit. Ezután különböző teszteknek veti alá őket – eljutva a tesztek leg-leg-éig, amikor szegény gyanutlan hímet fekéri arra, hogy maradjon a gyerekeivel, amíg kihozza – azok otthonfelejtett innivalóját.  Azután megkérdezi a gyerekeit, hogy mit láttak, éreztek, tapasztaltak. Ezt összevonva iziben csinál egy kalkulust mi alapján kiszámítja, hogy az illető milyen helyet foglal el a házi mikulás-skálán.

Eszerint fog leszűkűlni a kör olyan kb nulla pasira – amikor idegesen kijelenti, hogy egy rendes Mikulásnak való fasz sem él ebben a rohadt zonában.

Erre kérdi meg a férje székely csavarintossággal – Mámám, te szeretőt ÉS apapótlékot keresel, vagy egy Mikulást 1o percre? ...

Nos igen... 

Tanító néni kérdezi a gyerekeket, ki hogyan képzeli el a Mikulást. Mindenki elmondja, hogy szerinte szánkón repül az ablakhoz, és úgy teszi be a csizmáikba az ajándékot. Csak Móricka van eltérő véleményen

- Szerintem a Mikulás odajön az ablakomhoz, letolja a gatyáját és leszarja a párkányt.

- Na, de Móricka! És mégis hogy jutottál erre az elképzelésre?

- Mert a szüleim azt mondták, hogy rossz voltam, és ezért szart kapok, nem ajándékot!

Amióta anya vagyok – megtanultam, hogy bizony nem minden kérdésre van válasz.  A lányom ő mintha kiméletesebb és autodidaktább lélek lenne – na de a fiam az tele van kérdésekkel, és azonalli válaszokat szeretne.

 Ha megrpóbálom bevetni valamelyik átsiklom felette vagy meg sem hallom praktikámat – rámszól, felszolít, hangosabban mondja – hogy egy szót se veszítsek el, még véletlenül sem.

Sokszor Anna kiszed a szarból. Én komplikálnám – keresem a megfelelő választ, a megfelelő szavakat és kifejezéseket – míg Anna, elmondja egyszerűen gyermeknyelven - a gyermeknek a megfelelő választ.

Balázst az utóbbi időben a free sex fogalma hozza lázba.

De mintha valami nagyon megváltozott volna – ugyanis most konzervativisták oldalán áll.

Anyuka – annak a lánynak az a férje vagy a barátja?

Mondom – barátja.

És...el fogja venni feleségül?

Nem tudom. Ezt nem lehet kitalálni, meg kell várni.

De... fürdenek együtt?

Gondolom.

És szerelmeskednek?

Feltételezem.

Házasság előtt???

Rá pár napra.

Anyuka – ha egy bácsi kutya és egy néni kutya szerelmes, mit csinálnak?

Mondom – kicsi kutyát.

Mire ő -  nem tudják, hogy egyszer meg kell tartani az esküvőt???

Volt egy megrögzött szingli ismerősöm. Bosszantotta, hogy mindenhol megkérdezték tőle, hogy na... esküvő, pasi, gyermek?

Egyszer egy társaságban beszélgettünk és szó került az emberek korlátoltságáról. Mire a szingli nő kifakad: honnan szerezzek magamnak férjet – mikor egyszer kéne egy kántor, egy pap, s mennyi minden. A férj a legkevesebb.

Azóta is ezen múlatunk – habár a sorrend irreleváns. Én is elébb egy papot kaptam – s a kántor is elmaradt, a lényeg, hogy van gyerek, a többit majd bépótoljuk.

A múltkor kérdezi a fiam – hogy mi az a pedalógus.

Fijjjjj, mondom fiam – lássuk csak:

Pedagógus – a tanító, tanár, óvónő

Logopédus – az aki a beszédedet csíszolja, a kiejtésedet javítja

Pszichológus – ...

Tudom, tudom, te... – mondja – de mi az a lélek?

Legalább ezredszerre beszéljük át a témát, de megint nekilátok türelemmel. Mondom, hogy ott bent és fent, és fáj és jó és szeret és Isten és és...

Kivesézzük a témát – de bármennyibe fogadnék, hogy nemsokára újravesszük.

A tegnap beteg lett, sőt – életveszélyben volt az igaz barátom, életem egyik nagy és elég régi főszereplője.

Mire felébredtek a gyerkőcök, a másik szobában találtak, sírva – imádkozva, zavartan, telefonálgatva.

Kérdésükre elmondom, hogy mi van, ahogy azt is, hogy rettegek. Tudják, ismerik, hogy mennyire fontos ez az ember nekem.

Kérdik – anya, a lelked fáj?

Mondom, hogy igen és nagyon – egészen a torkomig.

És valóban azt hiszem – felnőtt fejjel – erre először láttam rá gyermek módjára. Fájt, görcsölt, szorított, sugárzott a fájdalom – és éppen annak ellentéte volt, mint amikor ölelem őket. Mert olyankor kinyílik és szétárad mindenfele – az a jóleső melegség, amivel képes lennék bekapni a világot is.

A barátom Istennek legyen hála jól van – marad a tanúlság – megbecsülni mindent amim van, ameddig megvan, foghatom, örülhetek neki és megköszönhetem.

Meg kell tanulnuk hálát adni, azért amink van...

Hogy mennyire értékes emberek vesznek körül, illetve hogy mennyire ott van minden és mindenki a helyén – az életünkben, arra csak akkor derűl fény – ha felmerűl annak a veszélye, hogy elveszítjük azt.

Mennyire rettenetes, hogy ennyi mindent tudva és megtapasztalva – képesek vagyunk várni, addig, amíg rendszerint már visszafordíthatatlanúl késő.

Egy adott emberhez az életünkben, egy-egy kapcsolathoz és viszonyrendszerhez rendszerint nem csak pozitív vagy csak negatív érzelmek kötnek. Például emiatt annyira nehéz elmenekülni egy olyan kapcsolatból, ahol bántalmazásnak vagyunk kitéve.

Ha valakit gyűlölünk, ha valakire neheztelünk – akkor sem ha éppen vita vagy világrengető veszekedés után vagyunk – a dühön túl, nem csak negatív dolgokat érzünk vagy élünk meg. Hanem valahol mélyen ott bujkál bennünk a szeretet.

Az a szeretet, amit egy idő után félünk kimondani – mivel megkövesedik a lelkünkben, lerakódik a félelem – egy idő után már megélni is képtelenekké válunk – így aztán a hétköznapokra marad a rutin és a surlódások elviselhetetlen valósága.

Rendszerint vannak jelei a szaturációnak.

Kisebb meghűlések, állandósuló gyomorpanaszok vagy egyéb fizikai kísérőtünetek – illetve a lelki kimerűltség és letargia.

Ezt követi a hiábavaló aggodalmaskodás.

És sokunknak még ez sem elég. Folytatjuk a kisebb harcainkat tovább ezerrel – hogy az életnek biztos esélyt adjunk  a jól megérdemelt sakk-mattra.

Hiába a sok jel – valami-valaki – mintha egyszerűen meggátolna bennünket abban, hogy elmondjuk magunknak, a melltünk, a bennünk élő másiknak vagy másikoknak – hogy köszönöm, örülök, szeretlek, jó itt lenni és jó veled itt lenni...

Nem tudom, hogy az igazi apokalipszis miről szól. Nem ismerem az emberek vélt és valós félelmeit a december 21-től – következzen be az bármelyik évben is – de egyet viszont tudok – nincs is ennél nagyobb szenvedés és fájdalom – minthogy olyan állapotban élj, hogy képtelen légy szeretni, megbecsülni a másikat és önmagadat.

Ha visszapergeted az idő fonalát – meg vagyok győződve, hogy kaptál ilyen intő jeleket. Nem is egyet.

Ne várd meg a végét.

Menj és vedd eleit.

Mondd el még ma, amit el kell mondanod.

Bocsáss meg végre nem tudom hány bekövesedett esztendő után a másiknak és önmagadnak – és adj esélyt egy új kezdetre, mert megértél rá...

Meg kell tanulni nemet mondani...

Amikor először hallottam ezt a kijelentést – igencsak elcsodálkoztam. Hogy-hogy nemet? Akkoriban még nem tapasztaltam meg a saját bőrömön, hogy mit is jelent tulajdonképpen, amikor még kevés alvással sem elég a nap 24 órája.

Mára már tudom. Hiszen az utóbbi időben bárhogy osztom, nem jövök ki belőle.

 Egy hely vagy inkább állapot van, amiben kész vagyok akármikor megnyugodni – még az sem érdekel, ha éppen ég a ház – és ez az anyaság.

Ott vannak a gyerkőcök. Az egész éltemet köréjük építettem fel – óvatosan vigyázva, nehogy megsérűljenek az álmaik.

Akkor szánok magamra, szellemi tevékenységekre időt, amikor alszanak – éppen annak érdekében, hogy mindig jelen tudjak lenni számukra.

Amikor a fiam még a pocakomban élt – a lányommal kézenfogva tornázni mentünk. A buszmegállóban egy fiatal lány arról mesélt valakinek, hogy ő mennyire szerencsés volt, amiatt, hogy az édesanyja pedagógus. Hiszen így ott voltak számukra a közösen töltött hosszú nyarak – és a közös délutánok. Valami olyasmit mondott – anya mindig ott volt, ahányszor csak kellett...

Belémégett az a helyzet.

Utána sokszor gondoltam végig az egészet.

Balázs nemsokára öt éves – ennek már hatodik éve szinte – és még mindig ugyanazzal az intenzítással van bennem a lány hangja, arca, szeme és szaga. Valami megfoghatatlan áradt belőle – és ebből a gyermekeimnek is akartam.

Ez mozdított életingástól abban az irányban – hogy kész legyek mindent elkövetni annak érdekében, hogy a lehető legtöbbet lehessek mellettük.

Nagyon sok a hasznavehetetlen elmélet a gyermeknevelésben.

Én ugyanazt mondom állandóan – mert megtapasztaltam: senki sem tudja jobban, hogy mire és mennyire van szüksége a te saját gyermekednek – hiszen az őt és az ő fejlődését és jóllétét nyitó és biztosÍtó kulcs, a te kezedben van...

Visszatérve a nemet mondás művészetére – az egyik legnehezebb dolog azok számára, akik a nagy altruisztikus megnyilvánulásaikban és önmaguk átszárnyalásában átesnek a ló másik felére.

Nem is tudom megszámlálni sem, hogy mennyi kapcsolatom, találkozásom, önként és rámerőszakolt feladatom és munkám során kellett volna idejében nemet mondanom – hogy megmentsem önmagamat és a velem sorsközösséget vállalokat a szenvedéstől. De észrevettem, hogy vagy nehezen vagy egyáltalán nem megy.

És idővel a jótettből kölcsönös szenvedés születik. Mert a NEM  a levegőben van – közöttünk van, de valahogy az önös érdekek és az önkorbácsolási kényszer meghiúsítják a kimondását.

Márpedig kényszerek és szenvedések között nem lehet élni. Sem boldogan sem boldogtalanúl. Előbb-utóbb valakinek meg kell szakítania az ördögi kört. Mert feltevődik az az etikai kérdés – hogy most akkor kinek jó? És ha mégis jó valakinek, akkor az meddig jó? És ha végül eldöntöm és kimondom hangosan is a nemet – mi következik utána?

Itt vannak a nagy családi drámák.

Ezek a legrelevánsabb példák a nemet mondás képtelenségére és az azt követő kérdésözönökre.

Mert egy kényszer munkakapcsolatból könnyebben kilépsz, egy nemszeretem barátságot ha nehezen is, de idővel magad mögött hagysz, egy felvett – önmagadat megbetegítő szerepet – egy idő után csak levedlesz.

Na de mi a helyzet a kényszer házasságokkal – amiknek gyülölcsei is vannak?

Felvállalhatod, hogy saját szívedre hallgatva – nemet mondasz a közös jövőre – eldöntve egyénileg – döntésed által, kollektív sorsokat? Egy egész nemzedék és az azt követő – legalább még két nemzedék sorsát?

Vagy akár döntesz az igen melett – és ismét – ráébredsz akárhány év után, hogy csak ki kellett volna mondani azt a nemet, akkor és ott, amikor feldugta a fejét benned?

A nemet mondás mindig nehéz.

Én magamnak vagyok képtelen nemet mondani.

Képes vagyok az őrűletbe kergetni magam a sok önként és ráerőszakolt feladattal, megbízással, munkával és szereppel. Mindig úgy érzem, amikor már nem bírom – hogy még egy kevés jöhet és elfér, mert edzett vagyok.

Egyszer fordúlt elő velem, hogy összeroppantam. Sokszor egyensúlyoztam már és folyamatosan egyensúlyozom a szakadék szélén, de ez egy komoly összeroppanás volt.

Ami még engem is kibillentett a komfortzónámból.

Kimondtam ugyan a nemet – de a dolgok jó irányba való elmozdulására még várni kellett olyan bő hét hónapot.

Ekkor már csak az motivált – hogy változni fog a helyzet, mert változnia kell...

Egyet azonban egy életre megtanultam.

Soha semmi nem ér annyit, hogy bárki ilyen helyzetbe kerüljön.

Szakmailag is – a kedvenc kis tanúlság-történetem az – hogy a repülőn is, ha gond merűl fel – egy édesanya aki gyermekei életéért felelős – egyszer a saját arcára kell felhelyezze az oxigénpalackot. Csak azt követően a gyermekei arcára. Miért? Mert ha ő nem menekül meg, vele együtt a gyermekek is elvesznek.

Így van ez a nemet mondással is – és így finomul vagy nemesül egszerűvé a kérdés maga.

Ha tényleg szeretnél segíteni és ösztönző jelleggel – motiváló erőként jelen lenni szeretteid számára és a veled most és a jövőben interakcióba lépők számára – akkor elsősorban önmagadat kell megmentened és megőrizned. Mert ha te elveszel – veled együtt elvesznek mindazok is, akik a te megmentésedre várnak.

Függetlenül attól, hogy anya vagy vagy nem, feleség vagy vagy nem, szalag munkát végzel, vagy országot kormányzol.

Mert mindannyian céllal vagyunk jelen.

Ami még homályos ugyan és bizonytalan – de egykor élessé válik – és akkor már visszafordíthatatlan lesz az idő, mert megszűnik létezni.

Az idő – ami megszelidítve lehet barát – nem csupán ellenség. A lényeg a nemet mondás művészetén van...

Mna – lássuk csak...

A hely ahol én és még néhány szerencsés gyermek felnőtt – egy elregélhetetlen gyermekkort biztosított számunkra. Helyszín, társaság, szomszédság, nemek és életkor szerinti megoszlás – nemzeti identitás valamint vallási és politikai hovatartozás szempontjaiból egyaránt.

A mi gyermekéveink alatt – állandóan csengett-bongott a hely a gyermezsivalytól. Volt közös hunyózás, fogózás, kártyázás, csapágyos szekerezés, biciklizés, erdőjárás, hétkövezés, gyümölcslopás, evés, ivás – mindenféle kipróbálása és megvitatása, bulik és kirándulások, parittyázás és bermáncsövezés – és alig egy párat soroltam...

Annyira bensőséges viszonyban éltünk és élünk – hogy ez az évekkel nem veszített az intenzitásából, hanem egyenesen mélyűlt.

Amikor az ember lánya két saját fiútestvér mellett nő fel – még másik legalább 2o fiú mellett – alig vannak témák vagy helyzetek, amik zavarba hoznák. Mai napig úgy viccelünk és élcelődünk szexről, nemiségről, rejtett és manifeszt vágyakról – hogy közben nem lépjük át a jóízlés vagy sértés határát. Egyszerűen megmaradunk a humornál. Nincs ebben rejtett üzenet vagy alűr, vagy apropo – egyszerűen így szoktuk meg – és ennyi.

Különben – a szex hozza a legjobb vicceket. A magyar nyelvben – amely olyan gazdag jelentéstartalommal bír – ez a kijelentés százszor igazabb bárminél.

Az emberek mérföldekről megérzik ha valakit nem hogy nem zavarnak hanem egyenesen szorakoztatnak az eféle élcek – és törekednek ezt ki is használni.

És nem visszaélni vele – ha valóban humorossá tenni -  kiforgatni és sarkítani egy-egy olyan helyzetet, amelyet nem lehet szó nélkül hagyni.

Még soha nem fordult elő velem, hogy mellényúltam volna vagy túllőttem volna ezzel a célon. Valójában – tiszta szándékú és jó érzésű emberek képesek ezzel humorizálni. Aki nem hasonlóképpen él vagy érez – annak a szájából vagy viselkedéséből ilyenkor nem a komikum hanem a bizarr tör elő.

            Az oviban az a döntés született, hogy a gyerkőcök helyett – ezek szülei szerepeljenek, azaz, mi. Vegyesen fogadta a szülőbrigád az ötletet. De vannak lelkesek és kötelességtudók – így megbukott az óvónővel szemben szervezett puccs.

Hazaállít az ember a szülőértekezletről és boldogan mondja – képzeld, én lettem a medve. Tele szájjal kacagom – lelki szemeim előtt űvőltve rója az erdőt a nagy barna, retteget rém – mire megszólal – az semmi, te leszel a főkrampusz...

Ezen már nem nevettem akkorát...

Megvolt az első próba – ami eloszlatta az előzetes félelmeket.

Megismerkedtek végre a szülők is – a rideg jó napotokból lettek a meleg szerusszok és sziák. Nevek helyett meg a jellegzetes szerepismertetők. Így lettünk mi a Medve-Krampusz páros – vagy a másik pár a Majomék, s egyebek.

Két aranyos kis anyukával együtt lettem sorstárs a krampuszságban.

Bevallom őszintén – nem körvonalazódott a karakter Isten magának sem...

Ma már nem tűrtem szó nélkül – mondom, lesz ami lesz bevallom töredelmesen – hogy nekem ez a krampusz figura igencsak súrolja a szexualitás határát – és mivel gyermekeknek szánt előadás – nem tudom megfogni a karaktert.

A narrátorunk egy tanítónő, szintén anyuka.

Én ilyen megrökönyédést, mint amit ennek az arcán láttam – életemben nem ettem. Olyan feszűlt csend lett, hogy a kiskanál simán megállt rajta, majd mindenkiből kibuggyant a kacagás. Erre a tanítónő:

-         ezek kis huncut lények, akik nagyon szeretnek csintalankodni... – szóval kár részletezni – innen már minden egyes szó vitte a tisztelt szülőbizottság fantáziáját a kitaposott irányba.

Abban maradtunk, hogy hazajövök – és megnézem a neten (is) a krampuszokról szóló képeket és leírásokat.

Kinyílik az első oldal – tömény szexualitás – méghogy velem van baj...

Én vagyok őszinte.

Most gyere mondd el te nekem, hogy mi jut eszedbe erről, anélkül, hogy felvezetném:

-         öreg, mindent megtapasztalt Mikulás

-         3 fekete macskanadrágba és szűk garbóba öltözött nő, hosszú farokkal és piros ördögszarvakkal

Minden esetre – hála Istennek, hogy nem kerültem soha olyan pedagógus, szülő vagy külső felettes én keze alá, aki büntetett volna ezért – és egyike vagyok azoknak, akik normálisan és felvállalva élik meg saját és a helyzetek adta szexualitást.

Aki meg túl prűd ehhez - hát Istenem, bekaphatja...

Gyermekkoromban rengeteget jártunk kirándulni. Télen-nyáron.

A tél a Felix fürdő ideje volt, ahol minusz húszban, sapkában és vizibugyiban szaladgáltunk egyik termálmedencéből a másikba. A szüleimnek hatalmas társasága volt. Rendszerint 6-8 család utazott együtt, minden családban volt minimum 3 gyerek, de olyan is volt, ahol szomszédgyerekestől és udvarlostól mindenestől kijött a 7 gyerek is.

Egy szobában hozzávetőlegesen 1o személy aludt. Egymás hegyén hátán. Soha nem lehetett unatkozni vagy vitatkozni.

Hangosan ment a magyar adás – hisz ez volt a lényeg a meleg vizű medencék mellett, valamint az állandó kacagás. Senkinek nem hiányzott semmi. Szilveszter éjjel mindenki beöltözött. A férfiak spiccesen nőnek, a nők még spicsebben férfinek – voltak parókák, bajuszok, álszakállak. És a hotel alkalmazottai soha nem tudták, hogy ki kinek a gyermeke, felesége, férje, anyja – mert mindenki együtt volt.

Nyáron Tamásira vagy Május 1re utaztunk. Szintén termál vizű medencék, rengeteg liba, sok házipálinka, nagy társaság és magyar adás. Itt lehetett nézni a F1-t is. Mindenki űvőltött – akkoriban Sennanak, Piquetnek, Bergernek és Prostnak drukkoltunk. Micsoda idők...

 Nem lehetett külföldre menni – olyan helyre húzódtunk, ahol magyarul beszéltek, és ahol otthon érezhettük magunkat.

Minden évben ugyanazok a családok jöttek vissza – Kolozsvárról, Aradról, Vásárhelyről. Kialakultak nagy szerelmek és vonzalmak – volt minden, de legfőbbképpen ott voltunk mi egymásnak.

Rengeteg a sztori...

Ma már utazni lehet külföldre is. Sőt nem lehet – hanem szinte kötelező. Milyen vakáció az ugyebár, amit az országodban töltesz? Ugyan már... az a nyugdíjasoknak való. Mondja a trend. A világ azért van, hogy felfedezd. Tedd meg, tipord le, törj rá, ha nem élvezed is, menj, mert divat.

A nyelvtudással nem állunk ugyan túl jól, de menni kell.

Tudok olyan családokról, akik bejárták a fél világot – egy kukk idegennyelv tudás nélkül. Hazajövet a sok(k) szuvenír és fénykép mellett – 2 fontos szóval gazdagodtak – water (soda) és please. One water please...

És tudok olyan nőről, aki 3 alkalommal járta meg az Egyesült Államokat, egyedül. A reptéren kisebb galibát okozva ugyan – és az ételt NO HAMM HAMM felkiáltással utasítva vissza – de megjárta... Nos rá, nem ragadt sem water, sem please – de fogadkozik, hogy tudat alatt vágja az angolt – persze az amerikai angolt.

De végeredményben – kérdem én – mi is kell tulajdonképpen a jó vakációhoz? Mert a régiek nagyon tudták – mi lassan elfelejtjük...

-         jó hamm hamm

-         jó és lehetőleg nagy társaság – big band

-         water – ebből tűzes és tiszta legyen, mert nem árthat meg, a hiánya gyakrabban okoz fájdalmat és allergiás kiütéseket

-         medence mindenképp – one small pool

-         magyar adás – na az kell

-         és sok gyermek – ugyanis ők kacagnak

Itt a szilveszter.

Az óesztendő búcsúztatásával és az új kezdetével – akaratlanul is beköltözik a lelkedbe egy fajta megmagyarázhatatlan szomorúság. Halál...

            A január 1 számomra egyenesen kirminális. Zárva az emberek, üzletek, szürke hangulat, szürke táj – és ha ehhez társul a szokások újévi koncert délutánra – ellenállhatatlan késztetést érzek az öngyilkosságra.

De ha gyermek van és társaság – tompul a fájdalom. Zajlik (tovább) az élet -  lüktetnek a gyerekek – és lassan-lassan visszahoznak beléd mindent, amit a lezárt esztendő erőszakkal el akart vinni.

Az utóbbi időben rákaptunk a cukrázdába járásra. A gyermekek imádják...

De végeredményben – nincs olyan gyermek, aki ne szeretné a holt unalmas, kihalt, vasárnap délutánok cukizással agyonütött óráit.

 Csak úgy nézegetsz ki majszolgatás közben az ablakon, minden tizedik percben elmegy valaki az ablak előtt és ennyi. Semmi izgalom és semmi bonyodalom. Csak te, a tésztád (!), a kiskanalad és a múlandó, unalmas – de annál értékesebb vasárnap délutánod. Amiben már ott rejtőzik a hétfő minden félelme és fájdalma – de ugyanakkor az utolsó pár óra gyönyöre is.

Vannak fájdalmas emlékeim is a cukiról.

Amikor a szüleim elváltak – emlékszem édesapám elvitt vagy kétszer cukrászdába. A szívem majd meghasadt... De azt hiszem az övé is. Benne volt abban a cukihangulatban akkor és ott az egész apokalipszis.

Nem értettem hogy mit keresünk ott.

Mit keresünk ketten ott...

Aztán miért nem otthon?

És miért olyan idegen az egész helyzet.

És miért olyan csendes az én vicces és mindig bőbebészdű édesapám?

És miért nem találjuk a szavakat – amikor mindig egymás szavába vágva beszélünk?

És egyáltalán...

De vissza a mára.

Valamit akartam a retróból.

Abban mindig van lehetőség a csodára.

Érdekes a mekiben nem történnek soha csodák az emberrel.

A cukiban ellenben igen.

Vagy gyönyör vagy fájdalom – de a tésztáknak erejük és energiájuk van. Kérdezd csak meg Juci nénitől. Rontó és bontó átkokat lehet készíteni vele és egy falat elhozhatja a várva várt szerelmet – vagy meggyógyíthatja a 43 éve tartó korai magömlésben szenvedő örök agglegényt is.

 Akármikor.

Az uram nem osztozik a cukifeelingben. Ő a Mc D a családban, míg én a cukrászda a repedt rádióval. Ő a modern, én a retró. Ő a filmek én a könyvek. Ő a technika – én a lélek. Ő a ráció én az érzelmek – és ő a ma – én pedig a tegnap...

Így biztosítunk egyensúlyt egymásnak és a gyermekeknek. És persze ebből robbannnak ki a legnagyobb hacacárék is.

A cukiban azért jó, a mekivel szemben – mert lelassúl(hat) akármikor az élet filme – ha te is úgy akarod.

Míg a mc D-ben rohanni kell – mert ugye gyorsétterem – és hozzávetőleges kismillióan várnak arra, hogy asztalhoz jussanak. Belapátolják a gyerkőcök a kaját – közben megy négy tv, 2 rádió, emberek tömege, cigányok alapzaja – tálcák csattanása – ce doricok és poftabunák kakofóniája.

A cukiban ezzel szemben – rajtad kívűl még maximum egy család – de ez is ritka.

Halk, alig kivehető lágy zene, félhómály – és az ismert testen kívűli állapotod. Amikor csak a szád van ebben a világban – a lelked valahol a mennyország fele vezető úton lebeg.

Itt például mi – csak kanállal isszuk a teát. Az egész csupor tartalmát. Mert időnk van, kedvünk van és mert jól esik minden egyes béhörpötyölt kanálnál egymás szemébe mélyedni és nem gondolni egyáltalán semmire.

Na ez az élet. Dolce vita...

Ami már kevésbé az – a cigány arca, aki fázósan és sietősen halad el a kirakat előtt – vágyakozva benéz – és pontosan tudja, amit én magam is tudok – hogy semmi esélye erre, ami nekem akár minden vasárnap megadatik.

Föltéve – ha nem csesz meg jobban 2o13 – ezzel az évvel szemben.

De így is ... – legalább – nekem megmarad az emléke...

Míg  neki – csak a vágy arra, hogy egyszer ő is kanállal ihatja a teát.

Adja Isten!...

Az emberek többsége arra vágyik ami a másé.

A gyermekeim viselkedését figyelve – ez egy veleszületett tulajdonságunk – és sajnos megállapítható az is, hogy ez az egyik olyan rettenet, amely képes teljes mértékben megrontani nem csak a mi életünket, hanem azokét is, akik sorsközösséget vállaltak velünk.

Emellett van még két olyan tényező, amely szintén sokunkra jellemző, és ugyanezzel a rontó erővel bír:

-         az állandó viszonyítása tetteinknek és önmagunknak a MÁSIKHOZ

-         illetve a saját dolgaink iránti vágyakozásunk korai megszünése

Édesanyám mesélte, hogy az első férje rengeteget bántalmazta őt. A testvérem nagyon kicsi volt – így hát ha menekülniük kellett – rendszerint ugyanazzal a mesével nyugtatta. Később ez a mese lett a kabalája és varézsigéje. Ha valahol jól érezte magát, megnyugodott és maradni szeretett volna – mormolta a varázsigét:

-         Itt jól van, mondd a elefánt...

Na éppen ezek az itt jól van és az elefántos történetek azok, amik igazán hiányoznak az életünkből. Ugyanis elfelejtettük a gyermeki énünkre még jellemző – itt jól van típusú hálaadásokat, illetve a mindannyiunkat megnyugtató történetecskék ismételgetését – melyeknek éppen az a célja, hogy közelebb hozzon bennünket egymáshoz.

Amikor a férjem még katolikus papként szolgált – és el kellett rejtenünk kapcsolatunkat és szerelmünk gyümölcsét, Annát – nagyon nehéz időszakokon mentünk keresztül. Semmi jel nem utalt arra, hogy egyszer lesz majd egy hely, egy sziget, amit sajátunknak tekinthetünk, ahol kifújhatjuk magunkat a világgal szembeni közdelmünk pihenőjeként, és ahol végre nyugodtan élhetünk, bújkálás nélkül.

Mindketten karakán, gerinces, őszinte emberek vagyunk és annak ismernek azok is, akikkel interakcióba lépünk – így hát igazán érthető, hogy nehezen vettünk az akadályokat.

Bármit feláldoztunk volna, vagy megtettünk volna – csak végre már őszinték lehessünk. De ki kellett várni egy bizonyos idő elteltét.

Ennek a kibírására nekünk is volt egy hasonló varázsigénk.

Ahányszor valamelyikünk kijelentette, hogy nem csinálja tovább, elfogyott az ereje, elege van – a másik elkezdte csendben a közös mesénket. A megismerkedésünk csodálatos és megismételhetetlen történetét. Ahogy mind jobban és jobban bontakozott ki a mese cselekménye – úgy lett mind melegebb és melegebb a szíveinkben és úgy lettek egyre elviselhetőbbek a külső, amúgy teljesen elfogadhatatlan körülmények.

Sajnos, ezt a mesét rég nem vettük elő. Lassan por lepi el – ahogy a szíveinket is. Beörlődtünk a napi rutinba – mert minden annyira biztos és megszokott. Ugyan már... mi történhetne ami megszakíthatná ezt a megszokott idillt?...

És ismét – meg tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.

Meg kell tanulnunk magunk után vágyakozni.

Annyi az önmagát elítélő és semmibe vevő, az önmagát nem szerető ember. És igen – nehezen elfogadható, de feltevődik az a jogos kérdés, hogy aki önmagát nem szereti és nem fogadja el, hogyan képes másokat szeretni és elfogadni?

Engem leginkább a gyerekeim tanítanak szeretni.

De szemmel látható és végigkövethető az a változás, amit a világ tulajdonképpen fejlődésnek titulál – ahogy az évek elteltével – a gyerek egyre távolodik önmagától.

Amikor megszületik – az egész világ benne van. Minden arról és csak arról szól, hogy ő kielégüljön. Jól lakjon, jól legyen. Az anya sem más – mint szükségletei kielégítésének tárgya – aki eteti, megnyugtatja, szeretgeti. Más nem is számít.

Óvodáskorban mág jellemző rá – az én vagyok a világ attitűd. Ilyenkor még bosszantó is, ha képtelen kilépni az egoizmusa rabságából.

De sajnos ez már egy következő fejlődési fázis küszöbe, amikor késszé válik arra, hogy megtagadja önmagát – és saját maga örök ellenségévé váljon.

Megtanul viszonyítani, megtanul vágyakozni arra ami a másé és megtanul elfeledkezni hálát adni azért, amit ő kapott.

Feltételezem – ha ebben a korban erre különös hangsúlyt fektetnénk – amikor még nem rögzűlt be annyira ez a torz és beteges attitűd – vissza lehetne fordítani a folyamatot – egy helyes egyensúlyt találva ennek.

Mert azt mind tanusíthatjuk – egyenenként és kollektíven – hogy felnőttként, amikor már beteges és fáj és rombol és pusztít – mennyire nehéz ennek az egészséges egyensúlyát megtalálni.

Én – csak most 33 évesen értem meg arra – hogy belássam, hogy ez energiáim szinte 8o%át felemésztik a saját magammal vívott harcaim, amelyeknek én mindig csak vesztesse lehetek.

Csak most sikerült belátnom azt, hogy a MÁSÉ soha nem jobb, csak nagyon más – és nem véletlenül kell a sajátommal gazdálkodnom.

És végül – csak most született bennem meg a vágy arra, hogy megtanuljak vágyakozni arra, ami az enyém.

Mert azt hiszem joggal elmondhatom – a világ egyik legmódosabb embere vagyok – két csodálatos gyerekkel, az apjukkal és azokkal a hatalmas tregédiákkal és irgalmakkal amikkel megajándékozott a Teremtő Isten.

A napokban megtörtént bennem a nagy felismerés – az aha élmény, a rugalmasságról...

 Ugyebár, ha egy jó munkahelyre pályázol és éppen az önéletrajzodat tuningolod – kihagyhatatlan kelléke a pozitív tulajdonságaidnak a rugalmasság. Mit jelent ez? Semmit többet – mint, hogy te alapjaiban véve egy betokosodott és fölöttébb merev ember vagy így negyven fele – aki képes az első hetekben eljátszani a mosolygos rugalmasság típussának megtestesítőjét – de aztán, ha majd kezdesz győkeret ereszteni – kiakadsz attól, ha valami last minute munkát akasztanak a nyakadba még tegnapi határidővel.

Amikor az első pszichológusi állásomat töltöttem be – rengeteg ilyen határidős és utolsó percben szakadt ránk az ég - melónk volt, hiszen egy projekt keretén belül alkalmaztak. Nagyon nehezen szoktam. Én alapvetően egy rendszeres, kényszeres, alapos és megfontolt munkaerő vagyok, aki utálom a last minute helyzeteket – amik nem teszik számomra lehetővé a be- és kimosakodást egy-egy helyzetből, emberből, munkából, tapasztalatból, tanúlságból.

Itt aztán megtanultam rugalmasnak lenni. De a stressz megevett. Hogy voltak napok, amikor orrvérzésig túlorázni kellett – aztán meg jöttek napok, amikor mindennel lehetett foglalkozni – ami elmaradt vagy be sem jött, mert egyszerűen nem volt meló. De a 8 óra az szigóruan 8 óra maradt. Kommunista előjelű helyzetek, amiket végképp nem tudok feldolgozni.

 Én akkor vagyok egészséges, ha használom magam és használnak. Ha szabadidőm van – mindig hülyeségekkel foglalkozom.

Itt jut eszembe az a borányos helyzet, amikor a szerzetrend, amihez tartoztam – a noviciátus elkezdése előtt elküldött néhány rendházba – hogy magamba szálljak, tisztuljak, elmélkedjek – magyarul – meditáljak és semmittevészkedjek naphosszat, amihez én nem értek.

Első nap ment ahogy ment. Sóhajtottam nagyokat – nem kaptam a helyem – no tv, no phone, no internet, no communication – just you and yourself.... Délután előbújtak az ördögök is belőlem. Mind a 77. Éjjel egy szemhúnyásnyit sem aludtam. Másnap reggel felkeltem 6 órakkor – kitakarítottam a pincét, 2 garázst, közben mostam és főztem 5 személyre, majd kivasaltam egy tonna ruhát és ágyneműt – beleértve a fehérneműket is.... mer, az unalom öl. Aztán délután hatra – mire megjöttek a feletteseim – a lakást is kinyaltam.

Szárnyakat kaptak. Azon a héten még meszeltünk, lomtalanítottunk, uszódába jártunk, és egyszer moziba is – közben persze megmaradtak a szentmisék és az aktív imaélet. Csak mintha minden kicsit életre is kelt volna, ami addig csipkerózsikaálmot aludt...

Visszatérve a rugalmasságra – a mostani munkám ennek a megtestesítője.

Első években felismerte bennem a csodálatos munkaadóm – hogy bármennyire tiltakozom is, én ennek a típusnak vagyok a megtestesítője. Rugalmasság és spontaneitás. Utolsó percekben kapok furcsábbnál furcsább megbízásokat tegnapi határidőkkel. És megy, és nem is rosszul.

Mert rájöttem a titkára: nem szabad gondolkodni. Cselekedni kell. Csak úgy hóbelebalázs módjára. Itt ugyanis az idő a gyilkos. És a gondolkodásnak időre van szüksége. És ha ideje van – előcsalogattja jóbarátját a pánikot. Aki elszív minden egyes le nem kötött energiát – ezáltal meggátolva téged az eredményes munkavégzéstől.

Így hát manapság 2 alappillére van a munkámnak:

-         a megondolatlanság

-         és a humor.

Miközben jó nagyokat heherészek – ellátom a világ baját. Kívűlről azt hinnéd, komolytalan vagyok – de nem, csak egy jó stratégia – amit csak promoválni tudok.

És igen – hiszem, hogy a káoszban is van egy hatalmas és csak felülről látható rendszer. Nézz magadra, nézz magadba és nézz a világra. Káosz kint, káosz bent – de mégis minden működik, hiszen működnie kell.

Szóval no para...

Együtt dolgoztam az utóbbi időben egy olyan csoporttal, mely zömében végzős, középiskolás diákokból állt.

Meglepett az életkorukat meghazudtoló érettségük, a nyitottságuk, a motiváltságuk és élniakarásuk, a tolerancia, melyről állandó bizonyságot adtak és a jólneveltségük – melynek állítólag már híre-hamva sincs a mai fiatalság körében.

De van...

Itt voltak ezek a véletlenszerűen összeválogatott gyermekek – fiúk és lányok, akik az örök értékek és a jövőbe és következő generációba vetett hitemet erősítették.

Kedves 65-72-es generáció – csodálatos munkát végeztetek, mondjon akárki, akármit...

Nos – ezek lettek volna a pozitívumok.

De sajnos vannak nagyon aggasztó dolgok is.

A bennük lévő bizonytalanság, félelem, tanácstalanság, és a sok fel nem dolgozott fájdalom, gyász és őket ért sérelem, trauma.

Hogy mindez, minden bizonnyal értékesebbé teszi őket – igen, hiszem. De nem ma, hanem idővel. Ma még szenvednek. Sőt – még néhány jó gazdag esztendő – a meg nem értettség, el nem fogadottság, kirekesztettség és halálos életfájdalom ideje.

Talán el sem múlik soha sem.

Az enyém is elevenen él bennem, megvan – most már el sem engedném...

De Isten a megmondhatója milyen út is vezetett ide...

De...szükségük lenne valakire, akinek el merjék mondani ami aggasztja őket.

Hogy nem dolgozták fel sohasem a szeretett dédszülő vagy nagyszülő korai halálát, hogy lüktetve fáj, hogy apa soha nincs otthon, hogy nem mondhatják el senkinek őszintén, hogy valójában fogalmuk sincs mivel is szeretnének foglalkozni, hol is folytassák majd a tanulmányaikat – hogy nincs kinek feltegyék a tényleg komoly és tapasztalatot igénylő kérdéseiket – és hogy fájdalmukra valójában nincs is gyógyír.

Annak idején amikor én a második egggggyetemet végeztem – büszkén terjedt a hír, hogy a középiskolákba, majd minden iskolába szakembert helyeznek – és alkalma lesz egészen közelről megismerni és segítni a gyermekeket – kicsitől-nagyig.

Biztos vannak helyek, ahol ezt sikerült megvalósítani.

Itt nem.

És ez a középiskola – értelmes és tehetséges diákjai miatt – valahogy mindigis a legveszélyeztetettebb zónák közé tartozott. Mi is innen tanultunk meg mindent – ami akkor kellett az önpusztításhoz – különböző művészeti szinteken.

Amikor ilyen helyzetekkel szembesülök – hogy egy sima képzés keretei között megjelennek ilyen mély lelki tartalmak – azt érzem, mint a hülye gyermekek szellemidézéskor. Megdöbbent az energia, amelyből ezek a sebek táplálkoznak és törnek hívatlanul a felszínre.

Nagyon sok az el nem sírt, a ki nem mondott, a meg nem élt és az el nem fájt gyász, fájdalom, seb, tályog.

Ha most nem foglalkoznak vele – a késöbbiekben – amikor legkevésbbé számítanak rá – még ennél is nagyobb erővel tör a felszínre – repesztve gátat és elsodorva mindent, ami utjába áll.

Mit látnék egyszerű megoldásnak?

A beszélgetést és őszinteséget.

Nem kizárólag szakemberrel. Hanem - a

szülő a gyermekkel és a gyermek a szülővel.

Nem lekezelve, egymásba folytva a szót és vitát generálva – mely menekülésbe torkoll, hanem normál, őszinte, egyenrangú beszélgetésbe.

Amikor el merjük mondani egymásnak – hogy mik a félelmeink és vágyaink és mire szeretnénk valódi gyógyírt, ahhoz, hogy legyen erőnk továbbmenni.

Mert – s most nem hazabeszélek... – mióta virágzott fel a lélekgyógyászok csillaga? Amióta van villany, vannak utilitások – média, net, cyber - de nincs a legfontosabb – közelség, őszinteség, megértés.

Szegény szülők...

És – igen, szegény gyermekek...

Nem ma jöttem rá, de mától tudom biztosan – hogy készen állok annak az értelmetlen harcnak a feladására, amit nem kevesebb, mint 3o éve űzök.

Vannak emlékeim a játszótérről – ebből talán kettő volt annak idején a Dombon, egyik veszélyesebb mint a másik..- ahol hiába kerestem magamnak refereniaszemélyeket vagy csoportokat, valahogy soha sehova nem illettem bele. Sem képileg, sem hangilag.

Aztán iskoláskoromban – az első pár év arról szólt, hogy rendben, rendben – de anyád-apád nem párttag, tehát te sem lehetsz vezérpionír, annak ellenére, hogy direkt erre a pozícióra teremtett még a Jóisten is. Végül amikor megkaptam a kék szalagot – nem emlékszem milyen, de hatalmas funkció volt – már ez sem kellett, rájöttem ugyanis, hogy a pionírkodás sem az én útam.

Tovább – az egész életemet áthatotta a nemtartozoménide életérzése.

 Enyeden az volt, hogy kilógtam a sorból és soha de soha egyetlen percig sem éreztem otthon magam az ott töltött két évem alatt. Otthon voltam vásárhely és enyed között a vonaton, otthon voltam Kocsárdon a csatlakozásra várva 2-3 órát, otthon voltam enyed katolikus templomában – miközben református szemináriumban tanultam, református papnőnek készülve. Otthon voltam a bandázásokban, kocsmázásokban és legfőbbképpen Istenben.

De emberek között ritkán és rendszerint módosúlt tudatállapotban.

Abból a káoszból, hogy senki sem érti, hogy miről beszélek – addig el, hogy én sem akarom érteni, hogy más miről beszél – hozott elő a módosúlt tudatállapot egy közös hullámhosszt, közös nyelvvel és kultúrával, valamint közös érdeklődési körökkel – mint például az önpusztítás.

Az életkorom szerint – ugyebár – egy felnőtt nő vagyok.

Minden kötelezettségemet kipipáltam – vannak tanulmányok, van tapasztalat, van munkahely, sőt mi több hivatás, vannak kapcsolatok, van házastárs és vannak gyermekek – és van az örök párhúzamosság ki....tt érzése.

Olyan ritkán élek meg mi-tudatot a családon kívűl, hogy attól, rendszerint azonnal orgazmusom is van.

Itt van pl a szülővárosom. Egyedül rendben van. De a lakóssaival együtt már nem mindig.

Van egy réteg – ami számomra túl értelmiségi – nem illek bele. Én egy egyszerű leánka vagyok – aki jön és megy és soha nem is volt és nem is lesz hangulatom eljátszani a tanultat, a vittemvalamire és lettemvalaki és lámlám szerepeket.

Van egy másik ehhez nagyon hasonló réteg – a kettő között vannak is átfedések – ezek a hogyanmaradjunkmegnagymagyarnakmindenáron nevű réteg. Itt sem vagyok otthon. Nem na. Nem és kész.

Van a teljesen céltalanúl éldegélő réteg, amelynek a leghosszabbtávú célja mondjuk a jövő hét – rezsi, kaja, kábeltv. Ez sem az én világom.

És akkor vagy hiányzik egy kicsitmindenből réteg, ahol végre én is otthon lehetnék, vagy értsem már meg végre, 33 év távlatából, hogy a szigetem az otthonom. És az marad az én rétegem is. A hely, ahol nem kellenek követők, sem különösebb tapstársak – elég ami van és ahogy van, mert miattunk van.

Nem tudom... ha megtudom szólok.

Nem tudom, hogy a fáradtságnak köszönhető-e vagy valami teljesen másnak – de észrevettem, hogy az utóbbi időben egyre hajlamosabb vagyok a szelektív hallásra - azaz azt leszűrni illetve egyáltalán meghallani, amire szükségem van. A többi nem is érdekel. Mintha valaki – akinek mellesleg nagyon hálás vagyok – szépen lehúzná a hangot és megkímélne a sok plusz soha fel nem használandó információtól.

Így alakult, hogy magánemberként hallom, hogy valaki szépen otthagyta a házastársát, vagy mittudoménmitcsinált – annak érdekében, hogy kapcsolatuk megszakadjon – sok sok év után, azzal az átlátszó indokkal takarózva, hogy kapcsolatuk kezdeti ideje óta annyit változott – külsejét tekintve – és egy olyan irányba, aminek köszönhetően az illető képtelen szexuálisan begerjedni, megkívánni és együttlenni vele.

Ok... no komment mondom – ma nem dolgozom.

Aztán valahogy – na ez is érdekes, beindult a továbbgondoló funkció.

Néztem az uramat.

Aszongya – mit nézel?

Kérdezem tőle – kinevetsz? Mert téged - Ugyanis, én évek óta nem láttalak. Szeretem, pontosan úgy tetszik nekem, mint évekkel ezelőtt – ha változott, az csak a javára történt – és rájöttem, hogy nem nézegetem.

Tudom, hogy fordítva nem így van.

Ő bele szokott menni a részletekbe. Ezzel szemben én csak a kontűrökben kapaszkodom. A lelkét és szívét látom, a modorát, ami gyakran kifogásolható – ha agresszív azonnal tudom, hogy éhes, ha a ruháján látok kifogásolnivalót azonnal helyrehozom – de a többi valahogy nem érdekel.

Tehát – ha történetesen duplájára növekedne sem biztos hogy összezavarna vele. Ellenben, ha lelkileg nehezebb időszaka van és a toleranciaszintje a nullára zuhan, azt azonnal észreveszem és azzal nem tudok együttélni.

Most – feltevődik bennem a kérdés – hogy egyedül vagyok ezzel, vagy többen vagyunk – vagy mi nők így vagyunk?

Mert – az tiszta kép, hogy a férfiak – az általam ismert egyedek – külső ingerekre gerjedtek be, de nekem a kocka has, az izmos láb, a kemény fenék valahogy egyenlő a nullával.

Ezzel szemben fontosak – a biztonság, a kedvesség, az egyenesség, a becsület, a bátorság, a kiegyensúlyozottság, a következetesség, az intelligencia, a jólinformáltság, az előzékenység és folytathatnám.

Tehát – visszatérve – én igyekszem kereken tartani a fenekem – ilyen olyan nehézségek árán, de ha olyan ember lenne mellettem, aki amiatt menne el, mert xxl-es lettem – hát utána sem köpnék.

S ismételten – ha az én emberem cserélne kényszerből méretet – ugyanúgy imádnám, ha beszélné a lelkem a nyelvét a továbbiakban is.

S...ö, mégtovább – mi történik azokkal az emberekkel, nem tudom hány éves korban történnek ilyen dolgok gyakrabban – szóval akik szembe kell nézzenek valamikor és valahol és többmintvalószínű suhogó egyedül azzal, hogy elcseszték az egész életüket a külsőségekre – és nem teljesítettek semmit azokból a célokból, amikkel meg lettek bízva, és megvénültek és leépültek és tetszik, nem tetszik újra kell kezdejenek mindent a nulláról, nagy eséllyel arra, hogy még tízszer elkövetik ugyanezeket a hibákat – mert az ember nem tanul...

Hány éves vagy Batman?

Nem tudom ugyan, hogy más hogy is van ezzel – de én nagyon rosszul állok a helyes énképpel és az  életkorom észbentartásával.

Nem is nagyon szeretem ha fotoznak – mert ott és akkor ugyan nincsen semmi baj, de egy idő elteltével – ha visszanézem az elkészült fotókat, rendszerint kiakadok. Hogy te Úristen – hogy nézhettem ki így, amikor én nem is ilyen vagyok.

Ha mélyen magamba tekintek – sem a 33 éves érett nő van magam előtt, mint reális kép – hanem a valamikori nagyon fiatal önmagam. Ha velem egyidős kolleganővel van dolgom – elcsodákozom, hogy mennyire megvénült és tönkrement, meg hát valljam be – sokkal idősebbnek ítélem meg mint szerény önmagamat.

El-el gondolkodom, hogy szerencsétlennek – nem lehet könnyű – jól eljárt az idő felette – míg én, lám-lám...

És ezen a szinte betegesen fiatal önképemhez társul egy velemszületett vakság is, mert az egyre gyarapodó ráncaimat leszámítva – még soha nem sokkolt a tűkörképem. A ráncokat hamar betudom a sok grimasznak – rendszerint ha gondolkozom vagy magyaázok, ráncolom a homlokomat – és mivel soha nem hordok napszemüveget – gyakran hunyorítok is.

Szegény jó nagymamám – ha orvoshoz kellett mennie – előtte mindig felhívta anyumat. Te Évi – kezdte – most én akkor hány éves is vagyok?...

Na én is így vagyok ezzel – csak én nem a lányomat kérdem meg (még) hanem megnézem a személyimben. Újabban meg sem nézem – csak úgy lenézően odavetem – 79-es vagyok...

Soha senki nem mer visszakérdezni, tehát működik a dolog.

Most, hogy ez az egész – beteges-e vagy ajándék – nem tudom.

Én ugyanis gyermekek között gyermek vagyok, felnőttek között nem érzem jól magam – eléggé untat a miholmennyiésmennyitkelldolgozniéssokkkkaházimunkaésmármegintmegdrágultavillany szöveg. A divat nem az erősségem – úgy hagy hidegen, ahogy van. Az életről senki sem szeret beszélni – így hát szívesebben beszélgetek önmagammal. Még soha nem kellett csalódnom.

Öregek mellett jó – de egyre kevesebben vannak – hiszen ma holnap én vagyok az idős.

Van a lányomnak egy osztálytársa. Beszélgetünk róla a napokban. Mondja a lányom, hogy nagyon idős az anyukája – mert későn született. Mondom, hát hál Istennek, hogy megszületett...

Nézem az anyukát ma.

Velem egyidős...

Mondom Anna a bürködet... Hát idős ez a nő?

Azt mondja igen. Idősebb mint te sokkal. Olyan vénes. Te pedig olyan gyermekes vagy anya – futsz, ugrálsz, kacagsz, játszasz. Ő más.

A végkövetkeztetés most már csak az – hogy jó alaposan tükörbe kell nézzek – és el kell kezdjek én is úgy viselkedni, ahogy kell – és elvárják tőlem, még ha rettenetes kényelmetlen is lesz számomra a szerep.

Vagy – és ez is egy alternatíva – örök hülyegyermek maradok, aminek többek között születtem is...

http://www.youtube.com/watch?v=Xp5u2mL7nQY

Család... 

A család az tulajdonképpen a gyermek születésével egyidőben jön létre. 

Most nyilván felszisszennek azok, akiknek nincsen gyermeke – és dühödten rámvicsorodnak – hogy akkor az ő párosuk nem számít családnak?

És véleményem szerint – nem. Ők ketten egy pár – de még nem család. Család akkor és attól lesznek, ha elkezdenek önmagukon kívűl is tekinteni, megérnek arra, hogy valakiről vagy valakikről gondoskodjanak – valakit vagy valakiket önmagukon kívűl is szeressenek – együtt szeressenek – illetve hát egyáltalán beengedjék maguk közé.

És így, ebben a felállításban – én igenis családnak tekintem ugyanezt a gyermektelen párt – kutyával, vagy kutyákkal.

Akinek van, pontosan tudja miről beszélek.

Azt mondtam, hogy a család együtt jön létre a gyermekkel.

Addig ugyanis a párnak csak egymásra, valamint saját magára kell összpontosítania. Nyugalom van és harmónia, az van amit akarnak és akkor van amikor éppen akarják. Ettől különbözik – a valakiről való gondoskodás állapota.

Bekerül egy harmadik személy vagy entitás a kapcsolatba. Általában hiányérzetre válasz – de minden esetben a kapcsolat egyik próbatétele is.

Beleszól programba, időbe, térbe, életbe, anyagiakba, lelkiekbe, felfogásba – megváltozat mindent és lépésre kényszeríti a kapcsolatot is.

 Vannak olyan kapcsolatok, amelyek nem állják ki ezt a tűzpróbát. Ilyen mindig volt és lesz. A gond azzal van – hogy a család hosszútávon sinyli meg az egyensúlyvesztést. Ugyanis a családot úgy lehet helyesen leírni, mint egy szekeret. Ha megvan mind a 4 kereke – működőképes, sőt szállítani is lehet vele.

Ezzel szemben ha egyik kereke elgurul – szállításképtelenné válik, és sok esetben működésképtelenné is. A terhet próbálják átvenni a többi kerekek – de ez nem hoz megoldást – sem rövid sem hosszűtávon.

Ma reggel elaludt a család.

Nem szokványos. Igen ritka. De ha szembetaláljuk magunkat ezzel az állapottal – becövekel hozzánk az anarchia.

Mindenki űvőlt, futkorászik, ideges, fejetlenkedünk.

Ma reggel az másként volt.

Senki sem beszélt.

Rövid utasítások hangzottak el helyenként – de olyan csodajól összedolgoztunk, mint egy szorgos hangyacsapat. rekordidő alatt készültünk el – a késői kelés ellenére – senki sem fedezhette volna fel, hogy komoly kihívás volt ma reggel idejébn érkezni.

Van ennek tanúlsága: például, hogy

-         mitől család a család

-         mitől működőképes egy család

-         egoista, én- és önközpontú vágyaimmal – tönkretehetem-e egy egész szekér működésmódját...

mindigis vallottam, hogy mindenben van egy jó lecke – de a mai különösen tetszett. Mindenki egyért – egy mindenkiért...

Életérték

Amióta az eszemet tudom – s annak már van úgy húsz éve – mindigis voltak bennem latens és manifeszt szuicid hajlamok. Nehezen tudtam megszelíditeni és nevet adni külön-külön mindegyiknek. Van amelyik egyenesen meg sem szelídithető. Együtt lehet élni vele, me lehet ismerni, de igába hajtani azt nem, soha.

Itt van mindjárt a ballagási fotográfiám és kártyám. Ezt a mottot választottam – Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni.

 És komolyan is gondoltam – egy kerek baba arc, egy mély, távolba meredő tekintet és a földbe döngölő mottó – voltam és maradtam.

Nem tudom, hogy Istenhitem állított volna meg – vagy egyszerűen csak a véletlen  – a lényeg, hogy jópárszor tényleg a kegyelem taknyán maradtam meg, ahogy nálunk a családban ez szavajárás volt.

Azóta persze felnőtt lettem. Már nem ölöm magam olyan tempóban, mert hát itt van a két gyermek, aki engem választott anyjáúl. Talán éppen emiatt, hogy élni tanítsanak. Túlélni.

És akkor itt van ez a szomszéd.

Nincs hétköznap és nincsenek hétvégék. Minden második nap – ünneptől függetlenül – pontban reggel fél hatkor kiáll az útra, érte jön a kismentő és elviszi 4-6 órára dialízisre. És mindezt teszi húsz éve. Azóta már csonttá aszott, magas, valamikor csúcsidőket látott fizikum – amit fenntart – ki tudja mi is tart már fent.

Sokszor elgondolkodom, amikor nyaranta a karjára esik a pillantásom. A fájdalman, a reményvesztettségen, a kétségbeesésen, és természetesen – a titokzatos élniakaráson.

Valami megfejthetetlen derű árad belőle. Mintha azt sugallná, hogy ő már tudja. Megsejtette, rájött, megsugták neki...

Élni akar, mert még fejlődnie és tapasztalnia kell. És valószínű ez az egyetlen módja annak, hogy ő és környezete elsajátítsa a leckét.

Innen gondolom napról-napra erősebben és mélyebben – hogy nem léteznek véletlenek, mindennek célja és értelme van – hogy amiért itt vagyunk azt vagy most végezzük el, vagy késöbb, de indeunde csak el kell végezzük.

És ha történetesen ennek a pasasnak ennyi év után is van ereje a fejlődésre – hát ügyesen, amikor rámtör a sötétség – fogjam be valahogy szépen a számat – mert igen előnyös helyzetben vagyok ahhoz képest, amiben más formálódik.

Tanítom a gyerkőcöket hálát adni az egészségért, a kezeikért, lábaikért, az éles eszükért, a fogékony lelkükért – de mindezt mi is csak akkor értettük meg igazán, amikor a nyáron bajban voltunk. Hírtelen értéke kezdett lenni annak, ami addig természetes és magától érthetődő volt. Például az életnek is – az együtt töltendő időnek is – ami de annyi gyönyört tartogat.

És most már hiszem én magam is – hogy nyugalmi állapotban illetve problémákkal való szembesüléskor egyaránt – akkor teszek úgy magamnak, mint környezetemnek a legjobbat – ha a mostban élek.

S itt lesz súlya Adynak is, ezen a szinten:

Nem tudom, miért, meddig

 Maradok meg még neked,

 De a kezedet fogom

 S őrizem a szemedet.