2012. december 31., hétfő

Amikor fiatalasszony lettem - es az ev utolso vagy elso napjan mostam, vasaltam, takaritottam vagy foztem - edesanyam mindig felszolitott, hogy vigyazz, fiam, mert amit utolso vagy elso nap teszel az esztendoben - egesz evedet jellemezni fogja.

Azota sok minden tortent, a gyerkocok is nonek, Isten kegyelemebol, de egy biztos, nagyon sok mindent megtanultam a sajat boromon az ev utolso es elso napjairol.
Peldaul azt, hogy nem sokat jelentenek a kihagyhatatlan tettek, cselekedetek - ennel sokkal fontosabbak a lelki es menatalitasbeli iranyjelzok. Hogy honnan eppen hova tartok - miben hiszek es hogy hiszek-e meg egyaltalan valamiben.

Visszatekintve az esztendore - tortentek jo dolgok, de tortentek rettenetesek is. Sokminden benne volt az irasaimban, de a legtobb minden nem. Vannak dolgok, amikre egyszeruen nem elegendoek a szavak.

Volt egy felreharangozott apokalipszisunk is. Balazs latott egy ilyen illusztraciot es azt kerdi - minek kellett Jezus ilyen rendetlenseget csinaljon? Na latod - ebben benne van minden bolcsesseg.
A rendetlenseg a vilagban es egyenileg eleteinkben es lelkeinkben mind, egytol egyig honos. Jellemzi idobeosztasunkat, gondolatainkat, mindennapjainkat, kapcsolatainkat, eletrol alkotott felfogasunkat, hitunket es elvesztett remenyeinket, eleteinket, a maga teljessegeben.

Itt van egy kezdet eselye.
Termeszetesen a valtozas nem datumhoz kotheto. Azt azonban hiszem, hogy eleg sokan megertunk erre.
A principiumokra - amik tenyleg fontosak az elethez es egy jobb, minosegibb elet kellekei:

- az oszinteseg - elsosorban onmagam fele
- a rend, nem foltetlenul fegyelemmel parositva - az eletemben, gondalataimban, kapcsolataimban, jovokepemben
- a tudatossag - mely jol megfer a spontaneitassal - egyik nem lesz a masik kizaroja, megsemmisitoje
- a szeretet - itt is elsosorban onmagam fele, mert addig keptelen leszek a masik elfogadasara, amig onmagamat is keptelen vagyok elfogadni - multammal, jelenemmel, es esetleges de mindenkeppen formalhato jovommel.

Itt az ido.
Kell a csend, a beke, a belso egyensuly.
Jobban mint valaha.,
Ezert kialt gyerek, idos, fiatal es felnott.
Ezert esedeznek az elromlott, kiegett kapcsolatok.
Ezt keri taplalek gyanant a lelek.

Mi kell hozza?
Joforman mindenunk megvan.
A gondolat, melynek teremto ereje van - az AKAROM, es MOST AKAROM.
A hit - melynek teremto ereje van - TUDOM, HOGY KEPES VAGYOK, KEPESEK VAGYUNK.
Es termeszetesen a remeny - MEGERDEMLEM - tehat, MENNI FOG.
Ezt kivanom ugy nektek, mint onmagamnak, nem csak ebben az esztendoben - hanem egesz allo foldi eletunkben. Hiszen ezert vagyunk itt.

2012. december 30., vasárnap

Eppen korcsolyazni tartottunk a jeges, szuk utcaban a patakra, amikor szembejott velunk egy szekely audi a4es.

Olyan virtussal erkezett a pasas a szeles jarganyaval, s meg intett is, hogy bekavart a sancba.
Az auto fele logott a sancba, masik fele az uton.

Maszok ki, hogy hallamlokjem meg az uramot - amikor latom, hogy nincs hova tennem a labamat.
Kerdem tole - ember, viz van-e a sancba?
Ott??? Aszongya, oh dehogy, lepjen nyugodtan. Erre bele a jeges loccsba, valami combkozepig. Meg jo, hogy a motros veszkomba vagyok, mert legalabb nem azik. Azaz, a talpam nem vizes, csak a szemerajkamrol csurog a viz.

Egybol ottterem vagy tiz szekely ember. Tobben lepcsiben (ez a szekely slap, vagy nyari gumipapucs) es ketto is a rend oreibol. A gyermekek bamulnak, tagra nyitott szemmel, hiszen magyarul beszelo rendorok.
Nekiugranak az autonak, lokik, huzzak, nyomjak, hamut ontenek, toljak, kikapjak az uramat a kormanykerektol, vezetnek is, egymast is vezetik.
Ha a fuledre tamaszkodsz, csak ennyit hallasz:
mi? mi van? miaaa? hee? neeee? naaa?

Az auto negyed ora alatt kint van. Megyunk tovabb.
Eszembe jut egy serult jogosultam.
Az apja szekely. Allandoan veszekednek.
Azt mondja a fiatal - apammal az a baj, hogy ugy beszel velem, mint a tehenekkel. Ordit es vezet. Soha egy szep szava nincs.

Estefele aposom hatramegy a szankaert.
Azt mondja a gyermekeknek - megyek hozom a rodlit. Az meg mi anya. Mi mi? - kerdezi aposom ertetlenul. Mondom a szanko. Ja - ja... megegyezunk.
Hatramegy a rodliert es lagyan, szep szavakkal szol a kutyahoz -
Na...Macko...hat mi van?...
Eszembe jut a fiatal serultem megdolt elmelete.
Ki kihez szol hogyan?...
Jol megfagytunk az alulfutott templomban. Balazs megjegyezte - hogy a templommal az a baj, hogy csak sirni lehet es ahhoz neki nem mindig van kedve. Igy aztan vegighancurozta a szentmiset. Nem baj - legalabb a pap is tudja, mikor kell abbahagyni...
Hazajovet - laza minuszhuszban - meg jobban megfagytunk. Bebujtunk az agyba fenyes nappal meset nezni. Miki Moc (a Mikey Mouse szekely valtozata) eladta a kedvenc szajharmonikajat, hogy Minnienek ajandekot tudjon venni, aki eladta a kedvenc antik orajat, hogy Mikit tudja meglepni.
Csattano - Miko Moc kap egy harmokiatartot, Minnie meg egy oralancot.
Kozben, szerveznek a varosban egy ajandekgyujtest a szegenyeknek.
Jon egy  szomoru fiucska a kedvenc macijaval kezenfogva es bedobja a gyujto kontenerbe, a szegenyeknek a szeretett mackojat.
Balazs bombol. Krokodil konnyek, vegul zokogas, nem lehet leallitani.
Szegeny fiu, szegeny fiu - nem lesz tobbet macija...
Ebben is alszanak el. Mondom mese, van meg jatekja, hiszen modosak - a felesleget hozta el.
Mire o - nem lattad az arcat?
A dolgainkat csak ugy nem potoljuk, te mondtad a multkor. Van masik, van ezer - de ilyen nincs, mert ebbol csak egy volt...
Igy jar az ember, ha sajat fegyverevel lovik le.
Ma volt anyosomek otvenedik (fuck and sic) hazassagi evforduloja...

Otven ev. Ha belegondolsz is rosszul leszel. De ok nem gondolkodtak, beleugrottak es egyszer csak kaptak egy unnepelyes levelet, melyben arrol  tajekoztattak oket, hogy otven eves hazassagi evfordulojuk alkalmabol, koszonteni szeretne oket az Egyhazkozosseg.

Mna - jottunk gyorsan, mert Szentcsalad unnepen, a csaladnak egy bogban a helye.
Mondtak mindenfele szepet es jot. Ahogy ilyenkor azt kell es illik. Aposom volt a legjobb - azt mondja kurva oszinten az oreg - hogy o szepen megzavarodna, ha most ujra kene csinalja elolrol az egeszet...

Igaz - mert annal nehezebb es erthetetlenebb intezmenyt, mint a hazassag szentsege - en nem lattam.
A katolikus egyhazban a szentsegek nem bonyolultak. Megismered a paramatereket, a torvenyeket es vagy tudod elni, vagy torekszel. 
De a hazassag, na az mas, kerem szepen.
Ott mondanak mindenfele szepet es jot - te is elszanod magad - ferjhez mesz, vagy eppen feleseget veszel magad melle, es rajossz, hogy nem tudod csinalni.

Azt hiszed, mindenkinek sikerul csak neked nem...
Es eloszor szegyenlosen korulnezel, majd egyre batrabb leszel es erdeklodsz is - poenokat sutsz el, mert oldodik az igazsag, de nem, tovabbra is ugy tunik, ti vagytok az egyeduliek, akiknek nem megy. Mas onfeledt es boldog es mukodteti lazan a hazassag szentseget, na meg a csalad boldogsaganak fogalmat as mindennapjaiban.

telnek az evek, gyre tobb a krizis. valnal - futnal, szaladnal, de nem mersz. vannak akik batoritanak - de nem bizol bennuk es vannak akik hatarozottan ellene vannak. te nem tudod mitevo legy. igy telik el meg egy evtized minimum. megvenulsz. meg a hazastarsad is. szegyen mar forrofejuskodni. eltelik meg nehany ev, es jon a level.
visszatekintve voltak jo es rossz idoszakok.
bezzeg a szomszed... - na o nem birta.
bezzeg a Janika felesege - jo kurva lett, mindenkitudja.
bezzeg a Jolan ura - meghalt, szegeny Jolanka, ozvegy tiz eve mar...
bezzeg Sanyi, Matyas - allandoan felrekurt, aztan egyedul maradt es sirattya az asszonyt...
de ti... - akarki megmondhatja, kitartottatok. Joban, rosszban. Vagy mi?...
Na fiam - lassunk majd titeket...

Es ember - ez aztan pont olyan mint a kommunizmusban ledogozott 40 ev.
Kopjel szembe ha nem.
Konnyu volt!!!!
Mert nem volt alternativa. Nem voltak almok. Volt a gyar, ahova betettek es kesz. Kettokor haza es eltel a hobbidnak.
De nem most. Mostansag ugyanis 1 ev is regisegnek szamit egy helyen egyfolytaban ledolgozva. Mar nem divat lehuzni ot evnel tobbet egy cegnel - es ha tiz evnel tobb idot toltottel el, gyava vagy es fejlodeskeptelen.
A hazassaggal is igy van.
Divat a vallas, divat a felrekuras, a parban es egyeb konstellaciokban valo kuras. Es kurvara van alternativa. Es ha valami nem tetszik, nem is probalod megoldani - hanem becsapod az ajtot magad mogott. Meg sem gondolva, hogy a problemat viszed es nem a megoldast, az ujonnan kialakitando kapcsolatodba, ahonnan szinten az elso adando alkalommal jol el fogsz menekulni. Es az egesz eleted nem lesz mas, mint egy jo nagy menekules, meg onmagad elol is.

Es tudod mit - dontened kell - talan jobban mint barmikor.
Magad mellett es az igazad mellett.
Mert ha onmagaddal szemben igaz leszel es oszinte - akkor a kapcsolataidat is mukodtetni fogod. Ahogy az egesz eltedet. E
Es vegre eloszor es mindorokre - nem az evek hanem az elmenyek fognak szamitani.
Na egy ilyen ujevet es mindenfele mukodesben levo kapcsolatrendszert kivanok neked eleted soran.

2012. december 27., csütörtök


Hogy mennyire nem az van a dobozban – amit a csomagolás sejtet…

Általában, ugyebár – ami reklámra szorul, eleve szar.
De a gyerekeket vonzza a reklámok világa.
Én, a szülő nem adok neki kész válaszokat – sejtetek, megdolgoztatom, megtapasztaltatom – míg jön a reklám – diagnosztizál és felold, megold. Aszongya nekik – fáj a fejed – itt a pirula, köhögsz, itt van a csodaszirup, meggyógyulsz. Bezsírosodtál – egyél makkot, lefogysz. Megcsalt az urad – igyál egy pohár mókusvizet és újra kívánni fog.
A Minimax nem ennyire finomka.
Így mondja nekik – neked még nincs meg ez a terméked????
A gyerkőcök kórusban szokták rávágni – NINCS!!!
Mire én – jujj basszus, nekem se – s néné, boldog vagyok…
De jönnek az ünnepek. Szarban vagy. Mertkellezkellazkellamaz… Drága, drága, hiábavaló, de kell.
A sok értékes, ezt-azt fejlesztő játék mellett belementünk egy televíziós játéktárba. Mondja a leírás, hogy mennyi mindent megfejleszt, csak meg kell venni de azonnal.
Jó.
Hozta az angyal.
Semmi nem az bent, ami kint van…
Pl – aszongya nekem a csomag – hogy simán játszik vele az egész család, mindenki boldog – táncolsz, teniszezel, hetvenfélét sportolsz párban, s még ki tudja mi mindent csinálsz.
Jó dolog…
Mire – a hetven játék közül hozzávetőlegesen három szól párnak. A többit csak egyedül lehet játszani.
Áll szegény gyermek a dzsojsztikkel a kezében – boldog, hogy a füléig ér a szája, miközben a növére izgatottan játszik…
Mondom az embernek nem éppen nőies tónusban – hogy bazdmeg ez éppen olyan, mintha a vakgyereknek vettünk volna egy döglött papagájt.
Ha szólunk hogy cseréljenek is – zűr van. Nem megy a játék, egyik duzzog erre, a másik sorozatosan korlátaiba botlik.
Ha nem szólunk semmit – egyik sunnyog, másik azt hiszi irányítja a világot.
Na hogy legyen?
Tanulság
Csomagolás és elbeszélés után ne vásárolj, mert úgy jársz mint mi…
Leszívod, akár a torkos borz.


Közeledik az újév.
Csak azoknak lesz új, akiknek bátorságuk is lesz őszintén megélni. Akik nem – hát azoknak folytatódni fog az összes többi, a régi – a maga megszokott, kényelmes és tepsedős medrében. De nem baj. A változásra mindig van remény. Vagy reménytelenség  - hiszen ez lenne az, ami elindítja a vágyat a változásra és a változásba vetett reménybe.
Érdemes lenne – egy hatalmas lelki nagytakarítást tartani – hogy kiben mi volt 21 előtt. Nyilván, így utólag senki nem vette komolyan. Jó nagy poén volt nem? Haha – méghogy a mayák… Meg oppa gangnam style és Nostradamus – nem? Ki veszi be?
Nekem két dolog ütött szöget erőteljesen a fejemben.
Egyik – hogy vicc ide, vicc oda – szinte mindenkit foglalkoztatott a dolog.
Továbbmenve – voltak olyanok, akik fel is készültek erre.
És a másik – személyesen, hogy a nagy trágár – céllal trágár, sarkító és kikarikírózó írásomat a Jött a maya és odabaszott nekiek… – senki nem tetszikelte, ennek ellenére – a legsűrűbben olvasott eszmefutattás jelen pillanatban a blogomon. Jó, nem?
Mit vállalunk és mit nem? Mit teszünk és mit tennénk?
Jó lenne, ahogy az előbbiekben említettem – egy lelki nagytakarítás. Hogy kinek mi volt a fejében 21 előtt. Mélyen. Nem a felszínen – ahol elpoénkodta az egészet, hanem lent, mélyen, ahol még magának sem mindig őszinte.
Mert az volt az irányadó.
Kivel, miért, honnan, meddig???
A fogadalmakkal újév küszöbén az a baj, hogy rendszerint nem komolyan és általában módosult tudatállapotban köttetnek.
Pl – lefogyok 1oo kilót. Vagy leszokom a cigit. Vagy többet nem iszom. Vagy hűséges leszek. Ezek nem célok. Ezek álmok. Nincsenek jól megfogalmazva, nincsenek lebontva és képtelenség egy jól működő akciótervet kötni hozzájuk.
De pl ha azt mondom – hogy az új esztendőben egészségesen étkezem és naponta tornázom x időt – az már rendben lesz. Ha melléje még alakul a külalakom is, az már bónusz.
Továbbá – a cigi az nehéz dió. Első kérdés, hogy tényleg akarom-e, a második, hogy tudom-e, a harmadik meg – miért is cigizem. Mi vagyok én a ciginek és mi ő énnekem?
Vagy – az ivászat. Ez a vicc-küszöb, hogy többet nem iszom - … de kevesebbet sem. Mihez képest? És ha bulizom? És ha gyakran bulizom? És miért menekülök, egyáltalán mitől? Vagy a hűség – kifele, mi fele, milyen céllal? Mikor kezdem el a magam fele irányuló hűség és igazmondás gyakorlását?
Egy a lényeg.
Ez az élet egy.
Egy jól körülhatárolt céllal, feladatokkal és eszköztárral.
Tenni is kell vele valamit.
Rajtam áll.
Fogadjak hát – de akkor egyet, konkrétat és őszintét, amit képes is leszek véghezvinni, vagy ne csináljak magamból ismét szamarat önmagam előtt. Kár lenne.

2012. december 26., szerda


Minden történetnek két becsületes oldala van. Ha mélyebben belegondolsz – igen komolyan úgy járhatsz, mint bölcs Salamon – há, ennek is igaza van – na meg ennek is megvan a maga igazza…
Így aztán jobb is, ha nem engeded magadhoz túl közel a dolgokat – csak abban a biztonságos távolságban próbálsz dönteni, ami érzelmeid szűrőjén kívül helyezkedik el.
Van egy történet a lelkemben, ami nem hagy nyugodni – és az van bennem, hogy ha nem dolgozom most vele – hát valamikor később fog előjönni. És az a később, ebben a felállításban – a lányom életét jelenthetné.
Amikor én gyerek voltam – imádtam a meséket. Engem egy jó mesével akármikor le lehet venni a lábamról. Nem szeretem a cukorkát, nem tudsz elcsalni semmivel – de ha van egy jó meséd, elég messzire elmegyek, hogy a végét is hallhassam.
A saját gyermekeim életében is mindig a jelenlegi a legcsodálatosabb. Most éppen amiatt, mert mese-mesét ér. Most egy olyan játékot találtunk ki éppen, hogy akinél a gyertya, annál a mese fonala. Hát, hogy én milyen történeteket hallok, azt elmondani nem tudom.
Itt jut eszemben – szegény kis unokaöcsém. Istentől megáldott tehetség. Úgy ír, hogy szinte hihetetlen. Izgalmas, kreatív, fordulatokkal fűszerezett. Erre a tanítónő hazaír – túl sok horrorfilmet néz a gyerek, nem lesz jó vége… Mondom a gyermeknek őszintén – le a kalappal fiam, az írásaid nem jók, hanem nagyon jók. Azt hitte csúfolódom. Valami 4 éve súlykólják bele, hogy nem NORMÁLIS  - erre én azt mondom, hogy kiváló. Na mindegy, ilyen a világ.
De vissza…
A történetemhez.
Imádtam a meséket és el lehetett engem csalni velük a világ végedesvégére. Talán emiatt is jártam állandóan nagymamámhoz. Mert ott, miközben varrt, vagy főzött – arról mesélt, amiről éppen akartam.
Csodálatos Mami – mennyi meleg dolgot tanított az életről – pedig az övé sem volt fenékig tejfel…
És miközben hozzá mentem – egy gyermekrontó öreg disznó várt mindig ugyanazon a ponton. Éppen mindig véletlenül futottunk össze és vásárolni ment. És olvasott, művelt volt – könyveket ígért, aztán amikor látta, hogy hajthatatlan vagyok – fehéren a feketét – önmagát. Lehettem 12-13. Azt mondta – nagyon fontos ki, mire, mikor tanítja az embert. Mivel ő ennyi én meg nem – hát ez egy életre szóló élmény lesz. Gondolom, itt mélyen magára gondolt…
Megfontoltam. Akkoriban sok idős embernek volt hasonló ajánlata. Abszolút piroskafarkas mintára. És azért van dolgom ezzel a történettel – mert, itt a lányom. Nem tudom honnan volt bennem ami volt akkor, amikor kellett – ahogy azt sem, hogy mit kell tennem, hogy benne is meglegyen akkor és ott, amikor szüksége lesz rá.
Egy nagyon biztos.
Hogy erőszakra sarkallna, ha szembesülnöm kellene ezzel. Márpedig a világ ilyen. Talán Mami történetei, talán a mesék, talán kicsit minden – volt elég összesen ahhoz, hogy emberségesek legyenek a döntéseim.
Azt tudom, hogy ezeket a harcokat nem nekem kell még egyszer végigcsinálnom, hanem nekik. És nélkülem.
Ezért van bennem a félelem és kicsit minden nappal úgy vagyok, mint a puzzle-al. Egy-egy hozzáadott darab éppen olyan fontos, mint majdan az egész. Mert ezekből áll össze mindkét gyerek fegyvertára azzal a mocsok világgal szemben, amit helyenként a lelked és emberséged tehet széppé – egy-egy per erejéig. De ezek a percek nagyon sokat jelentenek. Hiszen ezekből áll a valódi boldogság.    


Minden egyes változás a fejedből pattan ki. Majd ha a lelkeddel is sikeresen elfogadtattad – azaz jól adtad el a terméket – beindulhat az életedben is. De sajnos ide nagyon sok minden szükséges. És ami ebben a sokmindenben a legfontosabb – az a változásba vetett hited. Mert az akarat nem elég. Kell a hit és kell a bizalom, hogy szükséged van erre és hogy erő és kitartás van benned ennek véghezvitelére.
Rendszerint a probléma – nem probléma. Hiszen ami nekem akadály, az mást történetesen éppen sarkall. Ezért szeretem én a csapatmunkát. Ha megismerjük egymás gyengeségeit és erősségeit, ha felismerjük és követjük azt ami adott – csodákra vagyunk képesek. De ehhez fel kell nőni… Nem egyénileg, hanem közösségileg. És ebben az a legnagyobb gyengeség – hogy ha a rendszer egyik eleme – alanya, jelen esetben – meghibásodik, magával húzza az egész csapatot.
A probléma akkor probléma, ha akként tekintek rá.
Avagy az a probléma, ahogyan a saját problémámat kezelem.
Itt vannak az önbeteljesítő jóslatok.
Nagyon sokan keresnek meg – akikről kiderül, hogy általuk nem tudatosított – de életüket teljes mértékben irányító önbeteljesítő jóslatot követnek.
Édesanyám családjában rengeteg volt a szívbeteg, érrendszeri beteg és sokan hunytak el időnap előtt ennek a betegségnek köszönhetően. Amíg édesanyám aktív volt, dolgozott, lekötötték munkahelyi problémái – valahogy nem volt ideje ezen gondolkodni. Ám, ahogy nyugdíjba jött – mindössze két hónap alatt megbetegedett. Magas vérnyomás, szívpanaszok, ritmuszavar, érszűkület, s hadd ne folytassam a sort. Nem egyedül utazik ebben a hajóban. Ma már gyógyszert szed, kezelés alatt áll és megértette, hogy ha élni akar – aktívnak kell maradnia. Ő nem az a típus, aki elszalad a postára és a piacra – és ezzel kifúj. Az élteti, ha segíthet. Azt is sikeresen megértette, hogy nem kell neki föltétlenül meghalnia időnap előtt, mert a családjában több személlyel ez történt. Amíg érti, nem lesz baj. Ahogy kezdi nem érteni – beteljesül a rettegett jóslat. Mert be fogja teljesíteni önmagán.
Itt vagyok én. Állandóan tele csomókkal. Nemsokára tíz esztendeje, hogy a méhemben először vettek észre 4 kisebb csomót. Majd a melleimben. Azt mondták szülnöm kell és helyrejövök. Szültem és még több lett. Tudtam, hogy önbeteljesítő jóslat – de ezt nem elég tudni. Abban nőttem fel – hogy édesapám családjának a génjeit viselem. Ott minden nőnek 3o éves korára szembe kellett néznie a méhnyakrákkal, a mellrákkal, vagy mindkettővel egyszerre.
Sok sok évi küzdelmet követően – megtanultam, én irányítom ezt. Az-az az életem. A csomók eleve adottak, ahogy a lehetőség is arra, hogy megbetegedjek. A kérdés csupán ennyi – kell ez nekem? Vagy van bennem bátorság arra, hogy őszinte maradjak önmagammal szemben és úgy éljek mint a bátrak. Szembenézve a tényekkel.
Ahogy hazudni kezdek – megjelennek a fájdalmak – és kiújul a betegség. Olyan ez mint a Demoklész kardja. Csüng – lóg és tőlem is függ, hogy megöl vagy sem.
Tudod – átértékelődik egy-két dolog az emberben.
Hogy például mi fontos és mi nem.
Amit én hiszek  - az a következő:
-          Nem véletlenek ezek a harcok, ezek a szereplők és ezek a helyszínek az életünkben. Ide születtünk, ahova – céllal. Ezekkel az emberekkel kezdtünk el interakciókba lépni – szintén közös céllal, és igen, akármikor ki lehet lépni, szebbet vagy könnyebbet lehet keresni, de a feladatunkat valamikor el kell végezni. Ha nem most, szembe jön majd velünk még egyszer vagy akár százszor, amíg be nem teljesítjük.
Sokszor van elegem – és ez így is van jól.
Sokszor érzem, hogy lehetne jobb is – és ez így is igaz.
Sokszor gondolkodom azon – hogy bezzeg más – de tudom, hogy ez az én utam. Itt, velük, így. Szeretem a dolgokat végigcsinálni. Ezt sem fogom anélkül magam mögött hagyni, hogy véghez ne vigyem.     

2012. december 25., kedd


Nem tudom mi kell ahhoz, hogy az ünnep megszólítsa a lelket – ahogy azt sem – hogy éppen mitől lesz egy szürke hétköznap lelket megszólító ünnepé, a semmiből, de hogy ezek a csodák megtörténnek és vannak, az biztos.
Évekig tartoztam egy olyan közösséghez, amit én magam választottam, és aminek tudatos, aktív tagja voltam. Aztán – külső, belső körülményeknek köszönhetően, egy másik közösséghez kellett csatlakoznom. És már nem egyedül, hanem párban. Feleségként, anyaként. Nem tudtam annyira aktívan részt venni az új közösség életében, inkább szemlélője voltam és elszenvedője.
A lelkem belehalt a változásba.
Az emlékek éltettek és a bizakodás – hogy talán, majd egyszer – visszakaphatok valamit abból, aminek egy ideig mindennapi élvezője voltam.
Látod… ez olyan mint a házasság.
Annak is éppen ilyen korszakai vannak. Csak van aki tudatosan éli meg és van aki eljátsza, hogy vele ilyesmi nem történhet.
Pedig, ott is éppen így, van a szerelem – a tökéletes harmónia és szimbiózis ideje, ahonnan jobban kiteljesedni már nem lehet. Aztán – ez átalakul és fejlődik és változik és megszűnik és újraéled és megromlik és alig lángol és kialszik…
Közben a lélek végig halott.
Sérül, vérzik, belehal – aztán takaréklángon, mintegy kómában – várja, reményli, hogy egyszer majd valami visszatér abból, ami őt olyan szépen éltette és növelte. És marad, és tűr, és remél…
Aztán – nem tudni mi lesz…
Így van ez a közösséggel is.
Mert nem tudni minek a hatására éled fel a lélek – és kezd el újra gyönyörűen virágba-borúlni. Ott volt az én lelkem is az este.
Közösségben évek óta nem élt meg karácsonyt. Csak a remény maradt…
És az este, ki tudja minek a hatására – éreztem a meleget, majd bizsergett, majd szinte kiugrott a mellkasomból, majd egyszerre rázott a hideg és öntött el a meleg. És ott volt a csoda, ami nem múlt, hanem egyre erősebb lett.
Már-már reményem sem volt.
Voltak napok, amikor azt hittem, hogy azok az évek nem is léteztek, csak képzeletem szüleményei voltak, amikkel szebbé tettem kínokkal teli hétköznapjaimat.
És amikor már nem készültem, nem vártam, nem reméltem – nem is figyeltem, egyszer csak megtörtént a csoda.
Nem a külső körülmények tették – de nélkülük nem tudott volna megtörténni.
Nem a belső körülmények tették – de nélkülük csak egy egyszerű Karácsony lett volna, ahogy az eltelt években az összes többi.
Nem tekintet, nem szó, nem zene – nem a kollektív lelkek dallamos ereje – hanem valahogyan egyszerre minden. Foszlányok – majd darabokból az egész.
Ezért hiszem én azt, látod, hogy nem a legbölcsebb dolog a menekülés.
Hidd el  -  senkinek nem jó.
Hidd el – nem vagy egyedül.
De egy biztos, nem szabad feladnod.
Maradnod kell.
Mert – ha még ég bennem a remény egy legutolsó szikrája, a tűz bármikor fellobbanhat.
Nem tudom mitől, nem tudom hogyan – mert a csodák ilyenek…
Egy biztos – maradnod és várnod kell.
Ugyanis ha elmész, megtörik a varázslat.  
És sokszor ez az egyetlen – a halovány remény – ami még életet.
Legyen hát erőd és várd a csodát, mert jönnie kell…

2012. december 24., hétfő


Tegnap találkoztam egy olyan családdal, ahol a gyerekek nem voltak megkeresztelve. Alig negyven perce lehettünk együtt, egyáltalán nem templomközeli körülmények között – amikor már harmadik alkalommal kezdtek magyarázni a bizonyítványukat, hogy – hogy és miért nincsenek megkeresztelve a gyerekek. Megmondom őszintén – meglepett. Mert nem kérdezte senki, nem firtatta senki, s talán nem is érdekelt senkit – természetesen rajtuk kívül.
Én láttam felnőtt-keresztelőt. És bevallom őszintén, gyönyörű volt.
Sőt, amikor kamaszkoromban kerestem az Istent, elég sokáig háborogtam amiatt, hogy miért is választottak helyettem a szüleim vallást és miért nem hagyták, hogy én magam döntsek efelett, a megfelelő időben.
De azt is láttam, amikor konfirmálni készült az egész osztály, ahogy egy gyerek – aki nem volt megkeresztelve – szenvedett a szülei döntésképtelensége miatt, hiszen nekünk voltak közös élményeink, volt mi-tudatunk, közös ünnepre készültünk – amiből ő, kimaradt. Sokan csúfolták is, hogy majd habos, fehér ruhában, kis kalapkával a pap hogy is fogja megkeresztelni ezt a gyereket, akit szülei képtelenek voltak a megfelelő időben eme csodálatos szertartás alá vetni…
Mna…
Elég az hozzá, hogy én szépen lekonfirmáltam – el is mentem református szemináriumba, azzal a szent és nemes céllal, hogy én papnő leszek.
Aztán begörbültek az utjaim.
Két év után újabb döntést hoztam és kerestem az Istent ezekben az új körülményekben. A katolikus egyházban találtam meg, hiszen közel állt hozzám a vallás, tekintvén, hogy anyum katolikus.
Elhatároztam, egy hatalmas és sok évig tartó szenvedést követően, hogy apáca leszek. Lentről-fel, és fentről-le összejártam a rendházakat, kolostorokat – keresvén a megfelelőt. Meg is találtam.
Aztán megint fordult a kocka. A becsület, őszinteség és szeretet mellett döntöttem. Hazudhattam, csalhattam és ölhettem volna – hogy ne botránkoztassak meg senkit – de így sokkal bonyolúltabbnak tűnt a harc, hát ezt követtem.
De egy biztos – sem vallásos, sem vallás mentes Isten nélkül – én az életet elképzelni nem tudom. Amikor Anna megszületett – a legjobb dolog ami velünk történhetett az volt, hogy az egyház őt teljes tagjává fogadta. Az-az egyház, melyet mindig szeretni, tisztelni és követni fogok. Vannak dolgok, amikben ugyan nem értek egyet – de ez így is van rendjén.
De – kérdem én – az ateista, a nem keresztény, az Istentagadó, a vallásokat csúfoló mi a pergentyűs lófaszt ünnepel Karácsonykor?
Minek a felhajtás, a fa, az ajándék – ha nem hiszi az angyalokat, nevet Krisztuson és felvállalja hitét és meggyőződését?
Karácsony, Krisztusszületés. Tetszik, nem tetszik.
Akkor meg mi van?
Vagy én nem látom jól?
Nálunk nem a káposzta, sűlt, sütemények – ajándékok a fontosak, hanem Jézus Krisztus születésének misztériuma. Ez pedig minden külső körülménytől mentes. Sérelmektől, tanoktól, dogmáktól, időjárástól, hangulattól, mindentől .
Istentől megáldott Karácsonyt hát. Éppen ilyent…

2012. december 23., vasárnap


Ma jöttem rá, hogy bennem van egy óriási nagy góc a szegény gazadagokkal szemben. És ez a góc – meggátol engem abban, hogy racionális döntéseket, előítéletektől mentes benyomásokat és értékítéletek alkossak emberekről, jelen esetben – a szegény gazdagokról
Típusai vannak.
Nyílván – minden bizonnyal van ennek a fajtának is megfelelő egyede, de vannak közöttük olyanok is, akik viselkedésük és mentalitásuk által – kihívják maguk ellen a közutálatot.
Ha azonban veszed a fáradtságot és legyőződ önmagad – rájössz, hogy őket is meg lehet érteni. Nekik is van álláspontjuk, ami az ők pozíciójukból tekintve, több, mint elfogadható.
Amúgy itt van ez az előítélet mentesség. Nehéz dolog…
Mi most a cigánnyal szemben csíszoljuk.
A fiamnak a legjobb gondolatai és kérdései wczés közben támadnak.
Nekem zuhanyzás közben. Lehet valami a fürdő energiaköreiben – hogy jóra generálja az embert.
Mondja a fiam – a cigányok büdösek. De a barátom, Cigányrobika, ő nem, csak a füle…
-          A cigányok nem dolgoznak – így aztán nem tudják hogy hol vannak az ételek és éhesek, meg mocskosak, de a barátom Cigányrobika – tudhatja, mert ők dolgoznak és van ételük, meg tiszták…
-          A cigányok lopnak… de a barátom, Cigányrobika, ő nem lop…
-          A cigányok nagyon csúfakat beszélnek, de a barátom, Cigányrobika – nem is tud annyi csúfat, mint a többiek, mert a Mamája megveri, ha csúfakat beszél…
Szóval – mit mondjak, az öt éves gyermek, tudja, amit én alig-alig, hogy vannak a kivételek, amikre figyelni kell.
A szegény-gazdagok között is vannak nagyon jó emberek…
Igaz, én még nem láttam ilyent, de ez nem jelent semmit.
Val-színű, amiatt nem, mert nekem még nem volt ilyen Szegénygazdagjucibarátnőm, akin láthattam volna a jó –indulat halovány jeleit.
A mai napomat áthatotta a szegény gazdagok – megvetése.
Akiknek annyi van – hogy unalmukban kihajítanak belőle. De ez a hajítás,vetés nem célirányos – hogy mondjuk, általa segítenek több családon, vagy árvaházon, vagy célon, vagy egyesületen – hanem amolyan minekenekemugyanugyan hajítás.
Amikor elmegyek szinte naponta a vendéglőbe – és kidobok egy este minimum ötszáz eurót – csak, hogy ne legyek otthon egyedül…
Vagy – sznobságból megveszek dolgokat – amikre sem szükségem, sem vágyam nem teljesül általa – csak na, mert izé…
Amikor nem juttatok a szükségben lévőnek, hogy maradjon – s mert én sem készen kaptam a vagyonomat, hanem megdolgoztam érte…
Amikor végre adakozom – de olyan pofával és ábrázattal – hogy nesze te, csóró – de tudd meg, te még ettől éhen halsz, én meg csak gazdagabb és gazdagabb és gazdagabb leszek…
Amikor nem vagyok képes magamon túl nézni – miközben arra panaszkodom, hogy mennyirekurváraunalmas az én életem…
Amikor ott kellemesmegboldogkarizok – miközben a tegnap egyik vallásórásom – korát meghazudtóló bölcsességgel meséli:
Ide figyelj, Tanci.
Mi – ötön vagyunk testvérek.
Nem kaphatunk ajándékot is, meg karácsonyfát is
Meg kellett szavazzuk – hogy fa, vagy ajándék.
És a fát kértük. Mert arra akárhányszor fogunk ránézni – boldogok leszünk…
Érted Tanci?...
És tudod mit, én értettem.
Szóval – boldog karit!...


Amikor elhatároztuk, hogy eljuttatjuk a nélkülöző családnak az összegyűjtött csomagokat – arra gondoltam, hogy nagyon szeretném, ha a gyermekim is szembesülnének a valósággal.
Minden egyes alkalommal, amikor az étellel, vízzel játszanak, amikor telhetetlenek vagy játszák a dukáló elkényeztetettet, következik egy rövidebb lelkigyakorlat arról, hogy a világ mennyi pontján vannak éhező és szomjazó, mindent nélkülöző gyerekek – akik mindent odaadnának egy korty vízért, vagy egy szelet kenyér fejében.
A tavaly, vagy tavalyelőtt történt, hogy a férjem túlvásárolta magát. Ezzel a ténnyel abban a pillanatban szembesült, amikor az autóból kicsomagolva – két fázó és éhező gyerekkel találkozott.
Fogott két nagy kenyeret és nekik adta.
Utána mesélte könnyekkel a szemében – hogy ő olyan örömöt még soha nem látott, ahogy az a két gyermek örvendezett a kenyereknek.
Igen…
Vannak pillanatok minden ember életében. Az övében ez lehetett az egyik.
Nekem is van hasonló emlékem. Amikor megláttam néhány szörnyűségesen alúlöltözött purdét mínusz tízben, boldogan üldögélve a járdaszélén és csámcsogva majszolgatva  azt a narancsot, amit azelőtt dobtam ki, hiszen megromlottak.
Na ezt szerettem volna, hogy lássák, szembesüljenek vele – ne csak a száraz mese legyen, amit vagy hisznek, vagy nem.
Tátott szájjal nézték végig az akciót. Cipelték a csomagokat, fáradtságot nem ismerve, utána éjszakákat álmodtak az ott látottak és történtek hatására.
Hazafele jövet meg azt mondja az öt éves gyermek:
-          Milyen jó te anya, hogy legalább egy kicsi örömöt vihettünk nekik…
Na ez a Karácsony. A magamon túl-néző, mutató, érző és fókuszáló.
Mégis nekem az idén valami teljesen más kötötte le a figyelmemet.
Annak a tizenéves, túl sok mindenen keresztülment lánynak a tekintete, viselkedése, attitűdje – ami eltért a normálistól.
Nem alázat volt benne, nem könyörgés, nem szánalom-gerjesztő volt, hanem valami megfoghatatlan felsőbbrendűség áradt belőle.
Tiszteletet követelő tekintet volt.
Hogy azt éreztem, hogy ez a lélek sokkal többet tud, érzett és tapasztalt meg mint én – hiába vagyok idősebb és esetleg bölcsebb.
Volt benne valami – amiről azt éreztem, hogy ha itt nincs is értéke, de majd valamikor nayon sokat fog nyomni a latba.
Mostanában – ha egyedül vagyok, gyakran eszembe jut.
És igen – most már láttam is, nem csak tudom – a szenvedés formál és nemesít…

2012. december 22., szombat


Tegnap – a nyolc éves hódolom – valószínű egy újabb lábamróllevevő stratégia szerves részeként, eldöntötte, hogy elmeséli nekem a lehető legélethűbben, világot felfedező kalandozásait.
Amikor már a hetedik ország leigázásának történeténél tartott – azt kérdi tőlem határozott, választ sürgető hangon:
-          Tanci, te hány országban jártál?
-          Mondom – Gazsi, én nem vagyok az a nagy utazótípus, így hát csak néhány szomszédos országot látogattam meg. De terveim között szerepel a Skandináv félsziget leigázása és a Vatikán meglátogatása, na meg az örök India.
-          Repülőgépen ültél már?
-          Mondom nem utaztam repülőgépen, mert nem volt rá szükség. A lányom meg nem ülhet repülőre még egy ideig – így hát amióta ő megvan, nem utazhattunk olyan helyre, ahova repcsivel lehet eljutni.
-          Mire ő – tudod mit Tanci, én meg fogom mutatni neked a világot, repülővel…
Ebben az ígéretben annyi erő, elszántság és lehengerlő nagyvonalúság volt, hogy alig lehetett ellenállni neki.
Közben a beszélgetés alatt eszembe jutott Gergely Edónak a Monyóskönyve. Abban jön rá a könyv végén a Monyó apuka, hogy ő még nem mozdult ki Kolozsvárról. Így hát amikor a gyermekei felvetik, hogy elkísérnék az Edó fiát Olthévizre, az elszánt Monyó rávágja – csomagolunk, utazik az egész család…
Az utazással valahogy úgy vagyok, hogy bennem a világ. Egyszer azt kellene felfedezni és leigázni. Ha meg valami hiányzik bennem, belőlem – semmi nem fogja visszaadni azt, ha én magamban fel nem kutatom, meg nem találom. Üres lesz az utazásom, nyaralásom, világlátásom – ha bennem űr van.
Kívánkozom helyekre – de nem ugyanazokra, ahova a férjem.
Ahova én mennék el, az nem feltétlen családi utazások színhelye.
Így hát nyugton vagyok. Nincs bennem az sűrgetés, amit az ember akkor érez, amikor föltétlenül mennie kell.
Kivárom a megfelelő időt ahhoz, hogy szembesülhessek azzal a csodával, amire vágyom. Lehet hogy nem lesz meg ma – de abban biztos vagyok, ahogy akkor fog összejönni hozzá minden egyes külső és belső körülmény, amikor a legfelkészültebb leszek a befogadására.
Ahogy vénülök, egyre jobban kezdek megtanulni várni.
Vannak emberek, akikre vágyom, akik hiányoznak.
Vannak kapcsolatok, amik vágyként vannak bennem jelen.
Vannak álmok, amiknek a beteljesedésére, egyelőre csak vágyakozom.
De nem sietek és nem siettetek.
Saját bőrömön tanultam meg, hogy a legjobb dolgokra várni kell.
Ha elejébe szaladsz, elvész a csoda.
Semmi nem történik.
Marad benned az űr és a csalódás.
Hát akkor megéri?...


A néni tanácstalanul kóválygott a kicsi lakás folyosóján. Nem tudta eldönteni, hogy megtegye vagy inkább hallgasson a józan eszére és maradjon. Magában egyre idegesebben morfondírozott.
-          Minek?
-          Úgysem látogat meg senki.
-          Egy teremtett lélek nem lépni át a küszöböt.
-          Azt sem kérdik, hogy vagyok…
-          Magamért?
Aztán, mind aki új erőre kapott, hangosan is elismételte:
-          Igen, miért ne? Magamért…

Ezen a Karácsonyon lett volna ötvenedik éve annak, hogy összeházasodtak.
Rettenetes házasság volt.
A jóisten a megmondhatója, hogy hányszor érzett kísértést arra, hogy egyszerűen elmeneküljön. De nem tehette. Ott voltak a gyerekek ,a  család, a barátok, az ismerősök, a kollegák – akik miatt mind nem tehette.
De az ötven év alatt, szinte nem is volt olyan nap, amikor ne ezen ette volna magát.
Aztán – ahogy teltek az évek – megszelídült. Habár, ő is tudta, ez nem szelídség volt, hanem gyávaság. Lemondott az életéről, az álmairól – egy hazugság oltárán.

Együtt öregedtek meg – aztán, férje megbetegedett. Három éven át ápolta, rendezte, szerette, tűrte – férje minden egyes hisztériáját – amikor végül egy reggelen mentőt kellett hívni hozzá. Mire kiértek – már semmit nem tehettek érte. A kezei között hunyt el. Érdekes, hogy nyugodt volt az arca a halálban, szinte mosolygós.
Az-az első Karácsony egyedül – rettenetes volt.
Utána valahogy az összes többi is.
Minden egyes kétkedése ellenére – évről-évre megvette a fát, kitakarított, feldíszített, sütött, főzött és várt.
Valamire, ami eddig még soha nem jött el.
Ez a valami hajtotta ki ma is a házból.
Az idén tényleg nem akart felhajtást.
De valami arra késztette, hogy ismét megtegye.
Hazafele vidáman lépdelt, szinte korát meghazudtoló módon a kis fával, amit áron alul sikerült beszereznie, így az utolsó percben.

Égett a munka a keze alatt.
Késő délutánra meglett mindennel.
Behajtotta az ajtót, ahogy akkoriban tették, amikor még a gyerekek hitték az angyal érkezését, majd óvatos léptekkel, nesztelenül kiment a konyhába és várta a csodát.

Órák telhettek el. Mire magához tért, egészen besötétedett.
Belépett a szobába.
Halott férje mosollyal az arcán nézett rá kedvenc foteléből.
Az asszony annyira megdöbbent, hogy az ámulattól szólni sem tudott.
A férfi törte meg a csendet.
-          Hát…eljöttem…
-          Vártál, nem?
-          Mintha minden esztendőben erre vártál volna, de hamarabb nem jöhettem. De most itt vagyok. És maradhatok ameddig mindent meg nem beszélünk.
Az asszony zavartan nézte. Kiürült feje, teste, lelke, csak a szeme égett. Lázasan.
-          Miért nem szólsz?
Mert nem tudok. – felelte az asszony. Nincs mit mondanom. Annyi mindent el akartam mondani neked, de most, hogy itt vagy – minden olyan egyszerűnek tűnik és egyértelműnek, hogy nincs mit mondanom.
-          Tudod, hogy ma lenne ötven éve…
-          Persze, hogy tudom. Én mindig tudtam, de te gyakran nem. Neked nem számított az egész. Végigbohóckodtuk az egész életet.
-          Nem volt minden perce rossz. Nekem vannak nagyon jó emlékeim…
-          Nekem meg egyáltalán nincsenek!...
-          Örülök a fának. És hogy jól vagy. Nem engedted el magad. A gyerekek?
-          A gyerekek nem jönnek. Évek óta nem jönnek, egyedül vagyok. Senki nem jön. Én mégis várok. Azt nem tudom, hogy rád vártam, mert ha igen, most csalódott vagyok. Nem így képzeltem. Azt hittem majd más lesz. De nem szűnt a haragom. Nem bocsátottam meg neked.
-          Ez a te bajod, látod, hogy nem felejtesz…
-          A tied meg az, hogy – állandóan feledtetnél.
-          Ne veszekedjünk.
-          Igen. Igazad van, már sok értelme úgysem lenne.
Az este csendben telt el. Szinte egyetértésben.
Reggel a nénit a fotelben találta meg a szomszédasszony.
Álmában halhatott meg – és furcsán mosolygott.
A gyerekek – a temetés után a fa alatt egy dobozt találtak gondosan becsomagolva.
Két arany karikagyűrű volt – egy kis üzenettel:
Szeretlek...