2018. április 16., hétfő

Anna tanul. Minden délután tanul. Ez a délután azonban attól is délutánabb, hogy holnap felmérőt írnak. Nem is akármiből, hanem románból. Nyelvtan és irodalom. Van egy lecke. Az ahhoz tartozó feladatokat - mind meg tudja oldani, de nem érti. 
Megkér, hogy segítsek a fordításban. Megteszem. 
Olyan mint Móricka. Most ébred rá, hogy a leckében a macska megette a verebet és az egeret. Eddig nem esett le neki, mert ott szerepelt a tanulság előtt a MORALA szó. Ezt nem értette. Frusztrálta. Leszarta. Ebben a sorrendben. Megdöbben.  Te jó ég - miknincsenek...
Átismétli a nyelvtant is. Kis szaros. Nem tudja mit miért, de ráérez. Igaz én sem tudom - érzésből érzek rá arra, hogy ő érzésből ráérzett vagy sem a helyes válaszra. Aztán leellenőrzöm a dex-en. Ennyire vagyunk. Egymás bíztjában, ahogy a székely megtalálja erre a lehetetlenségre a találó szót.
Lassan meglesz az angol, magyar, matek. 
Hiányos az egyik matek példa. Én sem tudom a megoldását. Utánanézhetnék. Mire kijelenti, nem fontos. Ez így ok.
Mondom, akkor ismételjünk újra. Románt. Hogy menjen, mint a karika csapás. Nem vevő rá.
Leszarod?
Leszarom!
Nem érdekel?
Nem érdekel!
Ennyi?
Ennyi.
Úgysem használ semmit az Örökéletre?
Semmit.
Akkor jó.

MORÁLÁ:
A gyermeket a Jóisten ajándékba adja.
Felismeréseket hordoz.
Segít a helyes következtetések levonásában - a saját életedre tekintve. Csak nézed, csodálod és fejlődsz. Hiszen minden kérdésedre a válaszokat magában hordozza.

Hogy hatos, ötös, hármas vagy éppen tízes?
Nem ez a lényeg.
A végén úgysem az számít, hogy mennyi volt a mateked - hanem, hogy kened-vágod a pénz számolását, a pályázat költségvetését, hogy milyen napra esik május 21, illetve ha 79-ben születtél, akkor most mennyi is vagy. 
Így.
Közben meg fontos elkerülni önmagad meggyilkolását. Lassú halálát - a nagy, önmagad fele támasztott, soha kielégülést nem hordozó elvárásoktól.
Így.

2018. március 27., kedd

Már az is kegyelemszámba menyen, hogy egyáltalán anya lettem. Vannak lányok és nagylányok, akiknek egész gyermekkorát áthatja a menyasszonyi lét és az anyaság iránti vágyakozás. Végig erre a szerepre készülnek. Tudatosan. Építkeznek, terveznek, álmodnak, mernek, akarnak.
Nos én nem.
Belecsöppentem.
Emlékszem amikor Annával áldott állapotban voltam, sokként ért annak a ténye, hogy anya leszek. Pillanatig sem volt opció vagy alternatíva a gyermek el nem fogadása, de valahogy idegenszerű volt. Én, mint anya. Én, mint akárki anyja. Miért választott egy Lélek, egy gyermek engem arra, hogy anyja legyek?
De Annában megvolt a bátorság. Ahogyan most is mindenre megvan. Egyszerűen, minél nehezebb egy feladat, annál inkább minősül kihívásnak számára. Szembemegy vele és elintézni. Vagy felgöngyölíti, vagy eltiporja. De soha nem szalad el. Ez nem az ő stílusa.
Ha meg véltelenül a feladat bánik el vele, akkor sem törik össze. Keres egy élhető magyarázatot és egyszerűen felegyenesedik, majd továbblép.
Ha csoportban van, ő a bátorság és a Lélek. Vezet, visz, előre megy, bejárat, betör és élhetővé tesz mindenki számára, aki utána jön. Igazi vezető. Testestől-lelkestől. 
Balázs ezzel szemben az értelem. Lélek és értelem. Ő elméleteket gyárt és mindent megél lelki síkon a maga teljes mélységében és intenzitásában. Soha nem elől megy. Kullog és gondolkodik. Inkább szemlélődik, mint cselekszik. Hagyja, hogy valaki előkészítse számára az utat, mielőtt rálépne. Hiszen attól retteg, hogy melléfog. Gödörbe esik.
Itt van a tanulás. Mindig minden maximálisan megy. Szinte erőfeszítés nélkül. Kivéve a román himnuszt, mert azt órák után sem tudta elsajátítani. Nem kevés meglepetésemre. Hiszen olyan memóriája van, mint egy diktafonnak. Mindent amit egyszer hall, képes hibátlanul visszajátszani. Nyelv érzéke páratlan. Matematikából szintén kiemelkedő dolgokra képes. Ami ugye meglepő, mert hogy hát kitől is örökölhette a gyermek. Az apja - mint Gáborék, csak a pénz nyelvén bánik a matekkel bámulatos szinten - míg én, inkább az összeadás, kivonás, osztás és szorzás szintjén ragadtam le, valahol negyedikben. Ami ennél több, már rég meghalad.
És mégis, azt látom, hogy nem egészen a szinusz-koszinusz-tangens és kotangens a kulcs az Élethez. Hanem az a fajta csodálatos intelligencia, amit az iskola egyáltalán nem díjaz. Egyetlen dolog, amit az iskola elismer és értékel, az a lexikális tudás. Aki ennek nincs birtokában, annak az önbecsülését, önértékelését, szárnyát és cselekvő képességét eltiporja. 
Anna előtt nincsenek lehetetlen helyzetek. Bárhova küldöm be, megoldja. Ha egyetlen szóban kellene a lányomat jellemeznem - akkor minden bizonnyal az lenne, hogy megoldom.
Ha a mindenből jeles fiamat kellene egy szóban jellemeznem - akkor az érzelemésértelem lenne.
Mégsem az annáknak kedvez a világ.
Hanem azoknak, akik a mindennapokban élhetetlenek. Egy dologban nyújtanak kiemelkedőt - az osztálytermi helyzetekben. Ott élik ki magukat. Nem emberségből, vagy gerincességből, vagy bajtársiasságból, hanem mechanikus felidézéséből azoknak a dolgoknak, amit a gyakorlati életben soha nem fognak megvalósítani. Mert képtelen rá. 
Az iskola a laboratóriumi kísérlet patkányok gyűjtő helye. Aki ennél színesebb, több, kreatívabb, intelligensebb - az vesszen, mert veszélyt jelent. A megszokott mintára, formára, fehér és feketére nézve. 
És szívemből sajnálom Annámat. Akinek nagy nehézségek árán tudom csak elmagyarázni, hogy egymagában véve több a soknál, a többségnél, a szürkeségnél, még akkor is ha az a divat. 
Mert az élet őt fogja igazolni, ha - mondom ha, sikerül megértenie, hogy az iskolai minősítés nem minden. Hanem inkább semmi. A hatalom az ő kezében van. Azokkal az értékekkel, amelyek nem taníthatók, vagy elsajátíthatók, hanem inkább veleszületett kegyelmek. Olyan ajándékok amelyeknek mind célja van.

2018. március 26., hétfő

sugipula, sugipula

A román-magyar együttélésről qurva sokat elmondtunk már. Jókat és rosszakat egyaránt. Az igazságról azonban nagyon nehéz beszélni. Ezért ha egy mód van rá, kerüljük.
Volt ez a kör. Gyermekeknek. Nevezzük kézimunkaórának. Interaktív, vezetett bandázás. Ami a körön túl nagy, életreszóló barátságoknak is táptalaja volt. Olyanoknak, amelyek az égben köttettek meg, mert a földön egymásra sem néztünk volna. Sokan voltunk, sokfélék, mindenhonnan. Egy dolog kötött össze - de az nagyon, a kézműveskedés iránti odaadás. Amit űztünk annak ellenére is - ... Kár erről beszélni, nem ez a téma. Ez egy másik bejegyzés-sori témája.
A kézimunkán - nem tudom miért, a vonzás törvénye miatt, magyar emberek magyar gyermekei gyűltek egy kalap alá. A kézműves csoport nyilván nem rekesztett ki senkit a soraiból, de így alakult. A magyarok nagyon szerették, mindenekfelett szerették a kézimunkát. Míg a románok jöttek és mentek. Ahogy nem volt kötötű, vagy elfogyott a fonal - leléptek. Nem is bíztak abban, hogy lesz jobb, vagy rosszabb, de úgy is jó lesz. Nekik a van és a jelen adta a koordinátákat. A magyarok szépen, egymás bíztjában kötögettek, ha volt mivel, varrtak, ha úgy adódott, aztán hímeztek, foldoztak, toldoztak. Mindegy, az együtt, a közösen számított. Ha lehetett kézimunkázni, ha nem. Mert ezt kódolták beléjük. A kitartást, odaadást, alkalmazkodást, a csoport iránti feltétel nélküli önalávetettséget.
Jött egy román gyermek.
Román szülőkkel.
Abban az időben, amikor a Communitás azt mondta, hogy pályázatot hirdet meg erdmagyar alkotóknak a román-magyar együttélés elmúlt 1oo évéről és szorgalmazza az együttélési stratégiák kidolgozását a műben. Mert, hogy VAN változás. Változás az van.
Sok a vegyes házasság.
Vannak jó és rossz magyarok, jó és rossz románok.
Nem számít, hogy ki milyen nemzetiségű. Testvériség, egyenlőség, de főként szabadság.
Szabadon eldönthetjük, hogy állva, fent vagy lent, alul vagy felül. Lényeg az együtt.
Előadás a gyermekeknek. Projektor beüzemelve. Transzparensek előkészítve. Testvérek vagyunk - fehérek, feketék, barnák - ne fogd meg a tehén farkát stb.
A gyermekek élik. Sőt, mi több én is.
Darabig.
Addig, amíg elfogy a fonal. A kutyák elhordják a kötötűt. Maradunk mi. 
Kitör a botrány.
Nem ez a téma, de mivel az ember szeret mellélőni, előkerül a konfliktus hevében a nagy fqszom együttélési kérdés. Állítjuk, mondjuk, kiabáljuk - nem ez a téma, nem ezzel van baj, senkinek nem fáj már 2o18-ban. De a sebek rohadnak. Leveznek.
Közben elül a vita. Mindenki hazamegy a saját magyar és román házába. Magyarul és románul elgondolkodni a történteken.
Másnap a gyermekek összefutnak.
A magyar játszana éppen, de a románnak szúr a lépe.
Tépi, üti, rúgja és retardáltozza a magyar gyermeket. Akivel azelőtt együtt kötött, font és nemezelt.
Hazajön a gyermek.
Mind azt mondja - összebeszélés nélkül.
Csak az fáj, hogy lemagyarozott. Arról volt szó, hogy nem számít. Barátok KELL legyünk.
Na, nem vagyunk. - mondja.
S akkor most mi?
Jöhet az új előadás anyag összeállítása.
Ha ütnek türjed, hajtsd le a fejed, tartsd a hátad, tiporjon rád.
Testvériség, egyenlőség - de főként szabadság.
Eldönteni a következő 1oo évet.
Communitás ide vagy oda...

2018. február 13., kedd

Mindenben az emberi élet és emberi mércét illetően a legfontosabb az egyensúly megtalálása. Az, hogy pontosan mi is az az egyensúly - az elméletek megoszlanak. Feltételezhető, hogy egyén függő. Mert ami számomra jó, élhető - számodra lehet, hogy túl kevés, vagy már nagyon sok. Az egyensúly az a pont, amelyben kényelmesen és harmonikusan haladok. Nem dülöngélek, nem rohanok, nem kell erőfeszítéseket tennem folyamatosan - esetleg olykor-olykor, amelyet egy pihenés követhet.
Hogy mennyire pörgött fel az életünk és milyen mértékben billent ki az egyensúlyából, erre a nyolcvan esztendős Tatánkat hallgatva derül fény.
Tata - mint minden bölcs öreg - a régi időket idézi elénk. Szakadatlanul mesél. Ilyenkor teljesen átszellemül. Minekutána megváltozik a történetek nyelvezete - átvedlik az archaikus székelybe - a gyermekek nem tudják követni. Nekem is nehezemre esik. Sokszor kell félbeszakítanom, hogy megérdeklődjem egy-egy általa használt szó jelentését. Az éra amelyet elénkvarázsol - meseszerű. Gyermekekkel, amelyek benépesítik az utcát. Piszokkal, tetvekkel, nincstelenséggel, kacifántosággal, sötéttel. Egy családra van, hogy 25 gyermek jut. De legalább házanként 5-1o-en vannak. A nagyok segítik a szülőket, mentesítve őket attól a tehertől, amelyet ennyi gyermek felnevelése ró rájuk. Ünnepeik szigorúan egyházhoz kötöttek. Minden ünnep szigorú munkaszüneti nap. Evégett a gyermekek imádnak templomba járni, hiszen minden jobb, mint gürcölni a mezőn. A templomok hidegek. Nyáron korzóznak a tetvek, bolhák. A fiatalok felismerik, ha suttogva beszélnek a tetű és bolha elkerüli őket. Tudniillik az élősködőket az áldozat hangja csalogatja.
Mesél az esküvőkről.
Nem folyik a kaja, pia.
Kiürítik a házat. A butrokat az udvarra hordják, sütnek, főznek. Húsleves, töltött káposzta, egyféle sütemény - rendszerint pánkó vagy kalács és a vendégek által hozott más aprósütemények jelentik a felhozatalt. Inni, pálinkát isznak. Mindenki hoz egy fél üveggel, amit nem fogyaszt el, hazaviszi. Pénzt, de leginkább ajándékot a menyasszony kap. A vőlegény nagyon vékonyan.
Minden egyes ajándék felvezetődik egy füzetbe. Minden évben új füzetet kezdenek, amelyben pontosan felróják, hogy ki mennyi értékben ajándékozta meg őket (magyarán mivel tartoznak) - illetve hogy ők milyen értékben ajándékoztak meg másokat (magyarán, hogy le tudják ellenőrizni az adok-kapok egyensúlyát) Anyósomnak ma is van ilyen füzete. Fontos az egyensúly. Ha kaptam a szomszédtól gyermekem születése alkalmával egy test ápolót - ugyanazt, vagy ugyanabban az értékben tartozom megajándékozni őket legközelebb, amikor módomban áll. A több is éppen annyira lehet sértő, mint a kevesebb. Mert a figyelem hiányára utal (neked nem fontos, hogy én mit tettem veled szemben, nem figyelsz rám)
Mi - jelenlegi élet feltételeinknek köszönhetően - valahol az érem másik odalán foglalunk helyet. Hiszen mindenben tobzódunk. A gyermekek nemrégiben valami videókat néztek közösen. Egy fiatal vlogger naplója, aki naponta jelentkezik be újabb és újabb kajamegsemmisítési ötletekkel. Fantasztikus mennyiséget dob ki, pazarol el, köpköd szét, hány a falra. Mindezt teszi nagyon viccesen. De elkerülhetetlenül eszembe juttatja nagyszüleink idejét. A porciókat. Amikor a gyermekeiket a székelyföldiek elküldték telelni, mert nem volt mivel etessék. A plebános összegyűjtötte, elvitte családokhoz. Majd tavasszal visszahozta hiánytalanul.
Akaratom ellenére megszületik bennem a kérdés - nem éltek vissza a gyerekekkel, nem bántalmazták őket, nem lettek szexuális vagy másféle bántalmazás áldozatai?
De ez is zömében a mai beteg egyensúlytalanság eredménye.
Dívik a betegebbnél betegebb ötletek megvalósításának időszaka.
Minél hülyébb valaki, annál menőbb. Minél betegebb, annál könnyebben képes beilleszkedni.
nehéz egyensúlyban lenni, amikor egész nap futunk.
Amikor egész életünk egy hatalmas rohanás.
Senkire, semmire nem marad időnk, de leginkább a magunkkal való találkozások vannak fogyóban.
Mielőtt szültem volna végigrettegtetett egy Bibliai idézet. Jajj annak, aki az utolsó időben szüli meg gyermekét. Akkoriban a haláltól féltem. Nem tudtam, hogy létezik rosszabb.
Esténként, amikor beesünk az ajtón - rájövök - ez a rosszabb.
A magunkkal való ismerkedés, találkozás, a belső hangunk privációja.
Hajlok újabban a Pénteki életmódra. A veszem a gyermekeimet és elviszem egy olyan helyre, ahol végre nem kell rohannunk sehova. Nem tegnapok vannak és holnapok, nem állandó programok, hanem mák, pillanatok és jelenlétek. Bambulások, amelyekben sikerül végre meghallani azt a nagyon halk és vékony hangocskát, amely elárulja, hogy mi jó nekem. 
Nekem, hogy a világnak is jobb lehessen.
Mert ha a portáját az ember tisztán tartja, az egész világ megtisztulhat általa. 
De amíg a más portáját takarítgatjuk vagy kritizálgatjuk folyamatosan, a miénket lassan ellepi a kosz.
A miénk és a más szemete.
És szemétbe meg hangzavarba fullad a világ.
Mert jajj annak, aki utolsó időkben szüli meg gyermekét...

2017. november 13., hétfő

A kutatások szerint bonyolult biokémiai folyamatok eredménye az, ahogyan rátalálunk a párunkra. Aztán vannak női lapok, amelyben megtudhatjuk egy-egy teszt elvégzése során, hogy mire bukunk. Engem sokkal parasztibb dolgok vezéreltek a nagy Ő keresése során - legyen felelősségteljes, felnőtt - nem nagyra nőtt gyermek, mint én - továbbá legyen jártas mindenféle tudományokban, különösen a matematikában. 
S rátalálok a nagy ő-re. Minden stimmel. Megy a matek is, mer úgy számolja a pénzt, hogy öröm nézni.
Mondom is magamnak, jó lesz minden. Ide megéri gyermeket szülni.
Azonnal - mondom s csinálom - megszületik Anna, alig két évre rá, Balázs.
Szeressük egymást - s mikor nem vitatkozunk történelmen, földrajzon, irodalmi műveken, kedvenc írókon és költőkön - hogy mennyire tré már az akit én szeretek, me még érteni se lehet, hogy mit akar.
A gyerekek nőnek, s gyarapodnak. 
Mivel én vagyok a hülyébb, természetes elosztással én kezdek ilyen marhaságokkal foglalkozni, mint például a gyermekekkel való tanulás. Ha valami nem megy, majd szépen megyünk egy szinttel fennebb, azaz a nagyobb tudású apuhoz. 

Közben ötödikben felveszik a hetedikes anyagot. Hatványozni kezdenek. Balázs, mint aki szokva van azzal, hogy mindent tud elképedve látja, hogy nem látja. Én tudom, én tudom - vágja rá a kérdésre megszokásból a feleletet, aztán meg nem tudja. Ő sem.
Me, amikor ezt az anyagot vettük - én kérem szépen éppen az időszakomban voltam éppen, amikor fejlődött az agyam. Mivel ide nagy fúziós energiák szükségeltetnek - nekem ez, s az abban az évben vett anyagok mind kiestek. De a végeredmény magáért beszél...lássuk szépen bé.
Azzal a svunggal fordulunk is Apuhoz - így nagy A-val, máskor meg Ő-vel, ha éppen rólam, illetve a velem való viszonyáról ejtünk szavakot.
Apu végignéz, mint az oroszlán az összegyűlt állatokon. Ebben a percben mezei egérnek érzem magam. Onnantró jövök rám, hogy vakargatni kezdem magam s sűrűn fújjom fel a pofámot, rágó hangokat hallatva. 
Majd miután a tekintetével kioszt, helyrerak - kijelenti:
- magyarázza már meg nekem valaki, hányszor használtunk hatványozást a mindennapi életünk során?...
Mivel szavai még percekig visszhangzanak szerény odúnk falai között, lassan elvonulunk.
Előveszem a googlit. Jó barát! A legjobb. S átveszem a hetedik osztály anyagát. Mindent, ami akkor fejlődési problémákból kifolyólagosan kiesett.


2017. szeptember 26., kedd

Románul tanulnak a gyermekek


 - a harmadikos napi leckéje Hans Christian Andersen Pöttöm Panna című meséje, míg az ötödikes a Retezat hegységről tanul. Na nem a könnyen emészthető módban, amelyben a leckét végigolvasva megtudjuk, hogy anyuka, apuka és két gyereke úgy döntött. hogy az idén a külföldi, trendinyaralás helyett bevállal egy az országunk szépségeit feltáró körútat. A következő dolgokra volt szükségük, míg ezeket be kellett szerezzék, x kilómétert tettek meg és ez meg az történt velük az uton. Erre ők így és így reagáltak, ami még közelebb hozta a technikai eszközöknek köszönhetően egymástól elidegenedett család tagjait egymáshoz. Esténként a tűznél, amelyet apa rakott fiával mély egyetértésben, beszélgettek, történeteket meséltek és jövőterveket szőttek. Nem. A lecke egy száraz útmutató kezdő hegyimentők számára. Ha létezik ilyen kiskönyv, akkor ez onnan lett ki-copy-paste-elve. Kérdem a leánkát ért e belőle valamit. Igen mondja. Olvastuk...
Gondolom egy-két szót elcsípett, a többit maga tette mellé saját gazdag képzeletvilágának köszönhetően. A házi feladat lényege segíteni a tanult lecke rögzítésében, elmélyítésében, megértésében. Az egyik feladatnak köze sincs hozzá. A kétezres évek elején divatos smsírási stílust hozza vissza mindent egybeíró szavaival és mondataival. Ezeket kell külön választani, hogy értelmes mondatot kapjanak. A második feladat a megadott szövegben való tájékozódást hivatott elsajátíttatni. Megadott válaszokból kell kiválasztani a kérdésre helyes választ. Nem egyszerű kérdések. Beugratósak. Ha erre megyek és emellett haladok el - milyen erdőn kell keresztülmennem. vagy ha itt ereszkedem le ezen a csapáson a másik helyett milyen látvány tárul a szemem elé.
Hogy mennyit ért belőle nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy nem sokat.
Feltevődik bennem ezredszerre a kérdés - mi a fene van a tankönyvíró szakemberekkel? Hiszen sem a magyar, sem a román könyvben nincsenek érdekes, ennek a korosztálynak való leckék. Unalmasak, arra sem méltók, hogy felkeltsék az ember figyelmét és érdeklődését, mechanisztikus válaszadásra serkentenek és megutáltatják a gyerekekkel az adott tantárgyat.
Emlékszem, amikor egy magániskola keretén belül egy tíz fős csoporttal angol nyelvet tanultunk. Addig számomnra az angol egyet jelentett a nehezen elsajátítható írással és az igeidőkkel. Aki ezeket nem tanulja meg, azzal nem lehet tovább haladni.
És akkor iskolán kívül - túl  Catcher in the rye-on - besétált egy fiatal tanár. Esküszöm már a nemére sem emlékszem. Csak a nagy iegeneire: ahogy helyzetjátékok, beszélgetések, egyszerű szövegek alapján hónapok alatt óriási eredményeket ért el minden egyes képzésben részt vevő hallgató esetében.
És itt vagyunk mi, fejünkben versekkel, szövegrészletekkel, elemzésekkel, költők és írók életének főbb eseményeivel - és képtelenek vagyunk magunkat deszkurkálni egy egyszerű, minden napos helyzetben.
Mert nem tanultuk hogy mondják pl a szitának. Arról valahogy egyik költő vagy író sem közölt lényegeset. És lesétálunk az üzletbe és fogalmunk sincs hogy kell kérni egy szitát.
Vagy elkéri a csapattárs anyja az asztalnál a merítő kanalat és nézem mint barom, mert életemben nem hallottam ezt a szót, holott mindigis itt éltem ebben az országban.
Akkor ki a hibás?
Anyám? Hogy nem mondta el két nyelven a dolgok megnevezését?
Én, hogy amikor felnőttem, ebben a városban alig voltak románok? A negyed amelyben éltem egy román gyermeket tartott nyilván. De annak is magyarok voltak a nagyszülei és az anyja. Amikor az apja elment a postásnővel, ő is magyar lett.
Nem!
Hibások azért vagyunk, mert fejet hajtunk ennek az aberált rendszernek. Mert hagyjuk, hogy gyermekeinket is hasonló módon vezessék félre, mint minket. 
Amíg nem csinálok egy jó nagy cirkuszt a fentiek miatt, addig szépen megérdemlem, hogy csúfoljanak, nevessenek és kitárgyaljanak, mert képtelen vagyok sokadmagammal elsajátítani az ország nyelvét, amelyben élek. Utólag kár is magyarázzam a bizonyítványomat, lényeg, hogy nem csak nekem nem megy, egészen biztosan a gyermekeimnek sem fog!

2017. szeptember 25., hétfő

Mindenki a helyére...

Mindannyian életünk jelentős részét azzal töltjük el, hogy a megfelelő utat keressük. Aztán ha megvan és változunk, mert folyamatosan változásban vagyunk, akkor vagy magunk képmására igyekszünk a már meglévő utat formálni, vagy ha elég bátrak és vakmerőek vagyunk hozzá, akkor hátat fordítunk neki, azaz kitörünk belőle.

Van, hogy nem egyszerre vagy egy irányba fejlődünk a házasság vagy párkapcsolat alatt. Mindenki elkezd saját életet élni, és csak ritkán látjuk egymást esténként vagy nyaralások alatt - hogy né, te - ki vagy mi lett ez az ember, aki valaha közelebb állt hozzám, mint én magam.

A házasságra nincs recept. Ami megy az egyiknek, soha nem lesz megfelelő a másik számára. Ami még belefér egy adott kapcsolatba, a másikban teljesen elfogadhatatlan és megengedhetetlen. Ami boldoggá teszi az egyiket, a másiknak soha nem lesz elég a boldogsághoz.
S noha a cél soha nem a boldogság, a fejlődés mellett az sem árt, ha ennek a megtalálására, elérésére is időt és energiát szánunk. Mert mikor vagy mitől boldog az ember? Ha egyensúlyba kerül önmagával és az őt körülvevő világgal. És ha idejében megtanulja elkerülni azokat a hiábavaló kudarcokat, amelyeknek nincs mit keresniük az életében. 
A gyermek azonban soha nem dönthet. Felette döntenek. Neki a javát akarják és fel vannak bőszülve, ha nem adja. Minden gyereknek joga van mindkét szülőjéhez vagy adott esetben szülő pótlékhoz, ha az adott vér szerinti szülő beszámíthatatlan vagy elhunyt. Ha nem keressük meg számára a megfelelő személyt, minden bizonnyal meg fogja keresni ő maga és életkorát valamint hiányos tapasztalatait tekintve nem biztos, hogy szerencsés lesz a választása.

De van, hogy az Élet elénk hozza a maga bőségeit. Elválnak a szülők és egyiknek vagy akár mindkettőnek új kapcsolata lesz. 
Fontos szabály - hogy nem minden elvált férfivel új életet kezdő pótanya mostoha, prosti, buta, haszonleső, rosszakaró, ellenség. Mert tőlünk is nagyban függ, hogy szövetséges legyen. Nyilván soha nem lesz természetes (a kezdetekben) az új pár elfogadása - aki talán fiatalabb, gondtalanabb, divatosabb, rendezettebb, okosabb, humorosabb, kreatívabb, csinosabb mint én. De sarkallhat arra, hogy összeszedjem és neveljem magam jelenléte által. Mert adott. És ha a kapcsolatuk működik, akkor maradni fog. És ha maradni fog, akkor elkerülhetetlenül meg kell tanulnom együttélni vele - fiatalságával, gondtalanságával, humorával, zsenialitásával, felvonultatott divatos összeállításaival, kreativitásával. Tőlem függ, hogy megfelelő dolgokra használom e fel, vagy csak önmagam ostorozására.
Mert ha én szenvedni kezdek, a gyermekem és az egész család szenvedni fog. 
Ezzel szemben ha irányt mutatok önmagam folyamatos nevelése által, akkor követni fog családom minden egyes tagja.
Hiszen ha esténként, amikor már mindenki alszik kihasználva a csendet és nyugalmat, az időt, amikor a lélek hangja szól - jó mélyen elgondolkodom, igen hamar rájövök, hogy tulajdonképpen nem elveszítettem, hanem igenis nyertem valamit.
Ehhez azonban túl kell lépnem önmagamon, a sértettségemen, az Egomon, a felduzzadt Énen, akinek mindig és csakis a saját jóléte és nyeresége fontos. Mindenekfelett. Azonban ha meglépem, ha sikerül elhallgattatnom - felismerhetem, hogy szerencsés helyzetben vagyok. Hiszen egy olyan gyerek anyja lehetek, akinek vannak vér szerinti szülei és szülei kapcsolata által kapott nevelő szülei. Dupla vagy semmi. Két anya és két apa. Az egyik felelősségteljesebb, komolyabb, feszültebb, tökéletességet hajszoló, megfelelni akaró, görcsös, míg a másik éppen ennek ellentéte. Az akivel marhulni, lazulni, szórakozni, kirándulni, semmiskedni lehet. Aki nem fog kérdőre vonni, felsapkázni vagy büntetni. 
Itt is van a csont elásva. Mert a gyerek ha egészséges inkább válassza majd a könnyebb, mint a nehezebbik utat. Inkább élne és szórakozna, mint fejlődne és tanulna. De ha szövetségesemre lelek az exem új párjában, akkor követekezetességgel megtanulok én magam is ellazulni és semmiskedni, ahogy ő is kérdőre vonni és büntetni. A gyermek aki sok mintát lát - társainál sokkal hamarabb felismeri, hogy nem korlátok vannak, hanem félelmek. Görcsökből épül a gát, amely eltorlaszolja az utat a boldogsághoz.
...
Mindeközben mi, soha nem kell barátok legyünk. Elég erős kapocs a szövetség, amely közös gyermekünk felett egy életre szól.