2017. augusztus 8., kedd

Ennyi idő elteltével lassan minden lelkemben élő bölcs mondást Nagymamámnak tulajdonítok. Szerinte, ha vadászatra mész, férfifogás céljával és előzetesen be kívánod mérni, hogy mivel állsz majd szembe, mire várhatsz - nem kell egyebet tenned, mint megetetni a kiszemelt áldozatot. Mert ahogy miden férfihoz a hasán keresztül vezet az út - úgy, minden férfi, ahogy eszik, úgy baszik... Elnézést, ha valaki vulgárisnak találja a mondást. A nép ajkán született, a nép vállalja hát érte a felelősséget.
Azt hiszem meghatározta választásaimat az évek folyamán a fent említett aranyköpés. Ma is akaratom ellenére lecsekkolom minden egyes férfi étkezési stílusát. Nem mintha különösebben érdekelne vagy foglalkoztatna, csak egyszerűen nem tudom a beidegződött szokást egyik napról a másikra magam mögött hagyni. Minden esetre, van benne valami...
Noha a közhiedelem, a média, a reklámok, a viccek mind mind arra hajaznak, hogy a férfiak milyen szinten képesek megbámulni a női kebleket és formákat - a nők, annak ellenére, hogy csendben vannak vele éppen úgy megbámulják, vagy helyenként meg is osztják egymás között a férfiak dagadó domborulatait. Nem minden napos téma, nem ekörül forog az életünk, de semmi esetre sem zárkózunk el előle.
Így adódott, hogy mellesleg rákérdezek a kolleganőmre, nem olvasott valami érdekeset arról, hogy a pénisz mérete mennyire függ össze a magassággal, láb illetve végtagok méretével. Tudniillik annyi a tévhit, hogy gátat lehet dugni vele - mert kérdem én mi köze a csontok méretének egy nem csontos szerv méretéhez? Vagy ki találta ki a kicsi ember nagy bottal jár közhelyet, vagy a nagy kő alatt nagy kígyó bujik meg közmondásokat? Vagy miért gondoljuk úgy és annyian, hogy a pénisz méretének bármiféle köze is lenne az örömszerzés minőségéhez? - oly annyira, hogy egész iparág épül erre. Ha bármiféle keresőprogramba beírod, hogy péniszméret, azonnal a növelés lehetőségeit latolgatja minden egyes találat. Miért nem írnak arról, hogy pénisz méretének csökkentése? Miért nem tanítják az iskolában, amikor a gyerekek erről pusmognak, hogy semmi köze az örömhöz, az együttlét szépségéhez és meghittségéhez a méretnek? Miért hagynak generációkat abban a hitben felnőni, hogy a kis vagy kisebb pénisz fogyatékot jelent?
Holott nem a kis pénisz okoz gondot az együttlétben, hanem a partner önbizalom hiánya, szorongása, félelme és frusztrációja, amit sokkal nehezebb áthidalni, mint a méretbeli hiányosságokat.
Ha hagyjuk a gyermekeinket a legendák kényelmes és személytelen fonalán felnőni, akkor ezzel rábólintunk boldogtalanságukra.
Emlékszem az iskolás éveimre, hogy mennyire megbélyegeztek egy-egy fiatalt ilyen vagy olyan mérete miatt. Mintha számított volna azokban az években. Mintha számítana most egyáltalán...
Ami valóban számít az a saját hozzáállásunk. Honnan tanul a gyermek a szexualitásról? Ha kérdései vannak kinek teheti fel illetve kik fogalmazzák meg a megfelelő vagy téves információkat hordozó válaszokat? Mennyire mindegy hogy lányom vagy fiam van? Sokan úgy gondolják, hogy a fiúk miatt igazán nem kell idegeskedni, csak a lányokkal van baj. Miközben meg a fiamat is megbetegítheti egy sikertelen és nem megfelelő személlyel végigélt első alkalom, aki megbélyegzi, elítéli, kineveti, megbántja, megsebzi akár élethossziglanra.
Ahogyan az is, ahonnan technikákat igyekszik elsajátítani. Honnan teszi mindezt? Feltételezem mint minden mást - netről, pornó csatárnokrál, amiknek annyi közük van a meghitt szexuális együttléthez, mint Alonsonak a futballhoz. Egy vicc, színjáték, tragikomédia az egész - a gyerek meg jobb hián abba a hibás feltételezésbe esik, hogy ezeknek a standardoknak kell megfelelnie.
Van köze a boldogsághoz a szépségnek? Soha!
Van köze a méretnek az örömszerzéshez - nem.
van aki megválaszolja gyermekem kérdéseit, vagy mindezt hagyom a netre, pornó csatornákra és oldalakra, miközben én eljátszom, hogy lassan felnőtt gyermekemnek semmi köze az élethez. Ő az-az aranyos kis buksi, pont úgy ahogy én sem vénültem meg, s amennyiben valaki az ellenkezőjét állítja - törlöm az ismerőseim közül.

2017. augusztus 7., hétfő

Minden ember életében eljön az-az időszak, amikor a hormontúltengésnek köszönhetően, a szerelemért mottóval a hóna alatt végigcsinál egy sor olyan vállalhatatlan hülyeséget, amelyek, idő elteltével még vállalhatatlanabbakká vedlenek. Ezért is optimális, ha ezeknek semmilyen nyoma nem marad, mert bőven elég amikor az embernek meg kell küzdenie a saját emléke felböffenéseivel, nem, hogy valami vagy valaki képi memoárral, mindenki számára nyilvánvaló tartalommal emlékeztesse ezekre.
A szülőnek ebben az időszakban (is) kruciális szerepe van az arany középút megtalálásában, megtartásában, megőrzésében és felkutatásában.
Ez sem egyszeri alkalom. Hogy betöltöd a 11-12 évet, leülünk anélkül, hogy szeretnéd vagy nem, érdekelne vagy nem, aktuális vagy nem, fogékony vagy rá vagy sem - és akkor elmondom neked fentről-le, én a felnőtt, a mindent tudó, a leereszkedő, akivel soha az életben nem fordult elő ilyen rettenet, hogy neked a kicsinek, a semminek, az elesettnek, a tökéletlennek elmagyarázzam a mikéntek és hogyanak útját.
Nem. A helyes út itt (is) az állandó jelenlét, figyelem és nyitottság.
Annak a frissességnek a megőrzése, hogy igen, velem is előfordult - soha nem az a lényeg, hogy mikor. Az időnek itt sincs semmilyen szerepe.
Itt van mindjárt ez a lány. Szépsége, bája, nőiessége megkérdőjelezhetetlen. Mivel azonban betegen élte le életének minden napját születésének pillanatától kezdődően a hála, hogy mégis életben van a szüleit nagyvonalúvá tette nevelés terén.
Ha belegondolunk mélyebben akkor mindjárt sokkal könnyebbé válik a megértés is:
- mi fontosabb, hogy a gyermekem végre - ha csak rövid ideig is, de normális életet élhet, vagy a szabályaim és restrikcióim az amúgy is szabályokkal és megkötésekkel teli életére?
Mert az ember mindig azt hiszi, úgy tudja, hogy bőven maradt ideje, hogy lesz még majd módja megoldani. Míg végül soha nem lesz, vagy ha igen, akkor már késő lesz.
Látom a lányt nemrégiben egy teljesen új, számomra szokatlan szerepében, szerelme oldalán.
Nem tűnik komoly kapcsolatnak, inkább frissnek, illékonynak, nyári kalandnak. Hiányzik belőle a mélység és komolyság. Úgy érzem - talán ezt is keresi. Talán csak felelőtlen szeretne lenni ha csak néhány óráig is, a böjt és kín árán is. Normálisnak tűnni, belesimulni, játszadozni, lenni anélkül, hogy következményekkel kellene számolni.
De, hogy mi nők éppen ebben vagy ezáltal a vágy által ássuk meg saját buktatóink sírját.
Mert miközben valaki olyanra vágysz, aki komolyan vegyen, szeressen, oltalmazzon, törödjön, védjen, ápoljon - a csalódástól való félelmedben, hogy úgy sem találsz ilyent, úgy sincs ilyen, úgysem érdemelsz ilyent - beéred a kevesebbel, a szarabbal a semmilyennel, a kalanddal. Mintha meg tudnád engedni magadnak. Miközben meg nem. A minden perc érték miatt.
És akkor itt van a facebook meg egyebek. Minden nap nem átall emlékeztetni az ezelőtt egy, kettő, négy, hét évvel posztolt dolgaimra. Már nem voltam gyerek, párt kereső szuka, vagy meggondolatlan fiatal akinek szégyenkezni kellene meggondolatlan tettei miatt, amikor csatlakoztam a közösségi oldalra. De ha visszaböffentem a fent említett szakaszaim bármelyikét - emlékeim közösségi oldalán - bizony szép számban akadnak vállalhatatlan dolgok, tettek, posztok, cselekedeteket. Amik lettek volna annyira cool-ak, hogy simán felrittyentsük a világhálóra, csak akkoriban a háló, mint olyan nem volt trendi - számunkra nem létezett.
A lányom viszont már ennek a veszélynek is ki van téve.
És ha azt mondod egy kiskamasznak, hogy a dolgok, amelyeket posztolsz eltávolíthatatlanok, meghatározzák a jövődet, visszaköszönnek - úgy fog rádnézni, mintha egy számára idegen nyelven szóltál volna hozzá.
Ezért nem értem a felnőttek, az érettebbek hozzáállását.
A facebook (is) egy tükör. Egy könyv rólad, amit ha megnézek egész pontos képet fogok kapni arról, hogy ki vagy ki nem vagy, kinek szeretnéd eladni magad és milyen módszerekkel operálsz ennek érdekében.
Márpedig a felnőtt emberben kell legyen egy egészséges önkritika és önmagát nevelő módszeregyüttes.
Ugyanis ha a gyermekem azt fogja látni, hogy munkaidőben posztolgatok, lájkolgatok, szelfizgetek, állandóan jelen vagyok és barátaim idejét is erre fecsérlem el - tőle sem várhatok sokkal többet.
A magamról posztolt képek pedig egyenesen történeteket mesélnek - önbizalmamról vagy annak hiányáról, páromhoz, családomhoz való viszonyomról, az általam fontosnak tartott dolgokról, életemről.
Télen elmentünk egy szerepre. A gyermekeink léptek fel. Dugig megtelt a díszterem büszke szülőkkel, nagyszülőkkel, keresztszülőkkel, testvérekkel. Tudod hányan nézték, csodálták a szerepet?
Vagy ketten.
A többiek filmeztek, fotóztak, posztolgattak, szelfizgettek.
Én háborogva figyeltem őket, és bosszankodtam, mert a feltartott kezektől nem láttam, a kattanásoktól meg nem hallottam a saját gyermekemet.
Hát a kutya bassza meg az ilyen életet.
Amit csak képen, technikai eszközök szűrőjén túl, vagy sehogyan sem vagyok képes megélni.
Ugyanúgy az ilyen szülő-gyermek kapcsolatokat, ahol elfelejtem felvállalni a saját tökéletlenségemet, a tényt, hogy én is voltam fiatal, csináltam nem egy, hanem számtalan marhaságot és azért vagyok melletted, mert egy tapasztalt baráttal mindig jobb, mintsem egyedül.
És bassza meg az olyan életet is, ahol mindig a másik, a többiek standardja a mérvadó okosságom, elégedettségem, szépségem, sikerem, boldogságom skáláján. Hogy nem tudom magamtól, hogy mennyire is vagyok hálás azért, amim van. Lehet, hogy néha kakás, pisis, szaros, mocskos - de megmosom, tisztába teszem, helyrehozom. Mert ami elromlik nem ki kell dobni, hanem meg kell becsülni. Hiszen története lesz. Értéke akár a boré és a nőé az évek számával csak nő.

2017. augusztus 2., szerda

Láttam valamikor egy fölöttébb abszurd filmet. Nem is emlékszem a lényegre, képek maradtak bennem. A főszereplő hét napon keresztül éli meg ugyanazokat a dolgokat kb. másfél órán keresztül és csak valamikor az ötödik nap derekán ébred rá, hogy ez tulajdonképpen egy esély arra, hogy helyrehozza, amit elcseszett és elvégezze végre a feladatát.
Noha azt hisszük, hogy az időgépet még nem találták fel – az időutazás igenis létezik. És egyáltalán nem elérhetetlen áron. Nagyon egyszerű és mindenki számára hozzáférhető. A gond a tudatossággal van. Hogy utólag ébredsz rá – az ötödik nap tájékán, ha egyáltalán megtörténik, hogy minek is voltál részese.
Erről azok tudnának a legtöbbet mesélni, akik ugyanazokkal az emberekkel találkoznak, ugyanazokban a kontextusokban éveken keresztül. Ilyenek a fiatalkori nagy baráti tömörülések és programok, amikor ugyanazon helyen, ugyanazon rendelés felett, ugyanazok az emberek, ugyanazokban a göncökben, ugyanazokat a témákat beszélik el – míg végül már mindenki ismeri a másik sorait, reakcióit, passzusait, véleményét, témáját. Ez ad egyfajta biztonságot a változó és gonosz, kihívásoktól hemzsegő nagyvilágban. Változik a szüleimhez való viszonyom. Akit addig imádtam, tiszteltem, bizalmasomnak tekintettem, hírtelen ellenségemmé válik, a testem, amelyet uraltam növekedésnek és változásnak indul. Egy dolog marad változatlan:
-          a kocsma
-          a téma
-          a barátok.
Ehhez persze egyáltalán nem kell fiatalnak lenni, idősek számára is teljesen elérhető szolgáltatás. Amit lehet nagyban játszani, illetve egészen kicsiben is.
Kicsiben, amikor minden reggel ugyanabban az időben indulsz el otthonról. Kialakul egy rutin, megszokás és valósággal sokként ér, ha egy másodperccel is késöbb lépsz ki az ajtón.
Amikor gyermek voltam és nem volt telefon, meg karóra, onnan tudtam, hogy időben indultam e, hogy ugyanazokkal a személyekkel, ugyanott találkoztam. Ha az út egy másik szakaszán botlottam beléjük, akkor nyilvánvaló volt, hogy késöbb vagy hamarabb indultam el.
Ez ma is megvan. És biztosra tudom, arról, ahogyan rámpillantanak, hogy ők is az időt mérik fel velem való érintkezésük során.
Nagyban akkor megy, amikor ugyanabba a kocsmába jársz be reggelenként decizni, vagy délutánonként, esténként kikapcsolódni. Olyan ez mint egy rettenetes színdarab. Játszma. Ugyanabban az időben esnek be az ajtón a kliensek, ugyanúgy köszönnek, ugyanarra a helyre ülnek le és ugyanazokat a sérelmeket róják fel nap mint nap a világnak.
Mindenkit idegesít. A főszereplőt is, de azt is aki végighallgatja, vagy félszavakkal asszisztál a történet továbbvitelében. De ha nem történne meg, mindenki rosszul érezné magát. Vagy ha kiesne egy is a szereplők közül – azonnal bomlana a rendszer az új játszma kialakulásának pillanatáig, ahol megint mindenkinek szerepe, szövege, forgatókönyve van az unalomig, vagy még inkább a halálig.
A tegnap este alkalmam adódott bepillantani 1o évvel ezelőtti életem színterére. Amit akkor szerettem, mert teljesen kielégítő volt számomra életemnek abban a szakaszában. Amikor azonban változtattam és kiléptem belőle – már jól megértem a változásra. Üdítőleg hatott az új, a változatosság és a szövegkönyvekkel, játszmákkal való erőszakos szakítás.
A tegnap a helyszínen, hozzávetőlegesen 5o m távolságból, saját autóm védelmében – amit azt az érzést keltette, hogy akkor húzok el belőle, amikor akarok – tehát a kontroll az én kezemben van – sokként hatott rám, hogy felnőtt, okos emberek még mindig továbbjátszák a csontig rágott színdarabot.
Ugyanazok az emberek, ugyanabban a felállásban, ugyanott ültek és noha nem hallottam, biztosra tudom, hogy ugyanzokról a témákról beszélgettek.
Ijesztő.
Az életnek szakaszai vannak. Fejlődési körei.
Amikor egy adott szakaszt végigjártam, elhasználtam, megtanultam – eljön az ideje a természetes továbblépésnek. Nem csak ember léphet tovább, hanem a közösség is. Tehát nem kell föltétlenül magam mögött hagynom az általam kedvelt társaságot, de minden bizonnyal mindenki számára pozitívum lesz, ha beiktatunk valami teljesen újat is a repertoárba.
A kocsmára visszatérve – akik eddig együtt ittak és kurvázták feleségeiket – elmennek közösen focizni, vagy akár családjaikat is bevonva hétvégén megejtenek egy kirándulást, közös horgászást, vagy hasonlót.
Mert különben kibírhatatlan lesz. Elviselhetetlen. Mindenki egyszerre ég majd ki, csak senki sem meri felvállalni.
Együtt jubilálnak a századik előadásig, amíg valaki bele nem hal – hogy végre újrarendeződjön minden.
Márpedig az élet nem szólhat erről.
Mert az igazi élet, a fejlődés, az öröm a komfortzónán túl kezdődik el.
Ideje van a komfortnak, ahogy a kihívásoknak is.
Ideje van a biztonságnak, ahogy a bizonytalanságnak is.
Ideje van a megszokott barátokkal való együttléteknek, ahogy az új ismerettségeknek is.
És mindenre időt kell szánnunk, hogy ne az ötödik nap derekán ébredjünk fel, hogy ez a nap pontosan olyan, mint az összes eddigi, csak valamiért eddig soha nem tűnt fel... Vagy ha mégis, hát soha nem jutottunk el addig a szintig, hogy be is merjük vallani – elsősorban önmagunk előtt.

2017. augusztus 1., kedd

Kezdődik a szezon

Mivel az általunk választott sportág, a jégkorong speciális feltételeket igényel - nevezetesen jeget, nem állandóan űzhető. Az 18oo-19oo-as években például a helyi jégkorongozók nyáron úsztak vagy fociztak, télen pedig jégkorongoztak. És mindkét sportágban kimagaslót tudtak alkotni. Nem letettek az asztalra, hanem ők hoztáka az asztalt... Kéttusáztak, csak nem nevezték nevükön a dolgokat.
A kényelem világában, amikor a dolce far ninente - ki nyaral, henyél, kirándul, alszik, eszik nagyobbakat dívik, kevesen tartanak ki egy-egy sportág mellett. Nem a sportág választja a gyereket, vagy a gyerek a sportágat, hanem sokkal gyakoribb, hogy baráttal ragad az edzésen a gyerek. Megyek én is, mer jár Lacika is...pont
Ami nem is baj addig, amíg Lacika is kitartó. De amikor Lacika motivációs tarisnyájából is kifogy az elemózsia és Lacika hanyatt fekszik, csak úgy nemcsinálni semmit, akkor nem tudom mi lesz. Jó esetben a fent emltett barát és sportág szerelme tart még, Lacikán túl is, de rosszabb vagy gyakoribb esetben, itt vége is lesz a karriernek. Gyerek vissza a nihilbe, vagy elhízásba, vagy egészségtelen életmódba, de néha  a következő sportág rejtelmeibe, vagy egy új szerelembe - modellezéstől a másik vagy az azonos neműek szeretetéig akármibe, ami képes kitölteni az űrt. Amit hol filozófikus magasságokba emelve élet értelmének, hol hétköznapiasabban unalom űzésnek titulálunk.
Mi nem baráton keresztül jutottunk el a jégkorongig, hanem a jégkorong válaszott minket. Egy olyan városban, ahol történelme van, jelene vagy jövője azonban nincs.
De a szerelmet nem a jövőkép irányítja. Mert amennyiben igen, nos az minden csak nem szerelem. Mától vagy ettől a héttől kezdőden a legtöbb országunkban működtetett jégpálya kitárja kapuit fiatal sportolók, vagy kikapcsolódni vágyó fiatal és idősebbek előtt. Nem úgy a miénk. Aminek még a kapuit sem sikerült megépíteni. Úgy nézünk ki mint a szilikonkurva. Körülöttünk minden rendben, csak bent kongunk mint az üres káposztásfazék aszály idején.
Közben javában betáblázódik az augusztusunk két majdnem teljes hetes intenzív hokitáborral. Ami nyitóakkordja lesz majd egy olyan szezonnak, amikor ismételten összefolynak a hétvégék a hétköznapokkal. Mi ugyanis nem dolce far nientebe megyünk majd le, hanem minden valószínűség szerint minden olyan helyre, ahol jeget találunk.
Ahogy január elsején lenni szokott, minden normális ember leteszi a fogadalmait az évre. Nem dohányzom, nem kurvázom, nem lopok, nem káromkodom, nem zabálok.
Nálunk hokifogadalmak vannak.
És nem csak augusztus elsején, hanem minden szerdán vagy csütörtökön amikor megkapjuk a hírt, hogy utazni kell. Olyanok vagyunk, mint James Bond - azt tudjuk, hogy menni kell - csak azt nem, hogy éppen mikor és hova. Táskák az ajtó előtt, botok a sarokban, Bugyik és fogkefék a kiszsákban - autó megtankolva. 
Hogy a gyermekek, akik legtöbbször csak a mára képesek összpontosítani - mit szűrnek le ebből nem tudom. 
Minden egyes alkalommal feltesszük nekik a kérdést: biztos? Mert ha nem, akkor nem kínlódunk tovább. Jelen nincs, jövő nem lesz - csak a szerelem örök. Mert a válasz egyelőre igen.
Igen a hajnali kelésekre, a napi két jég, két szárazra táboridőben, az itthoni edzésekre és csapatépítőkre, hányódásokra és örök második vagy sokadik helyre, amíg magukhoz nem térnek. Mert lehet, hogy az ország legtöbb jégpályája a héten kitárja kapuit, de a mieink legközelebb csak december első hetében léphetnek saját jégre. Akkor is jóindulattal, megkötésekkel, megszánásokkal, lesajnálkozásokkal.
Miért fontos hát mindenekfelett a hoki?
Mert ha valaki 2,4,6 éve ennek szenteli életét és családja nyugalmát, akkor az a legkevesebb, hogy kitart. Nem, hogy megmutasson, beintsen, bebizonyítson - hanem önmagáért. 
Hiszen a nagy küzdelemben a gyermekek egy sor olyan dolgot tanulhatnak, amit soha sehol másutt:
- kitartást
- küzdelmet
- elköteleződést
- összetartást
- nem adom fel attitűdöt
- szenvedni fogok azért amit szeretek, mert megéri álláspontot
és folytathatnám a sort.
És lehet, hogy Vásárhely szarik ránk, de nem is érte tesszük. Hanem a szerelemért.
Lehet, hogy nincs benne jövőnk - de a gyermekek jövőjét meg fogja határozni. Amikor a kényelemkedvelő fiatalok mértéktelenül enni, inni, szereken lógni, tekeregni, dögledezni, netezni, stb fognak - az enyéim kínlódni. Utazni, csalódni, szenvedni, koplalni, hányódni, önmegtartóztatni, fázni, sírni, gombócokat nyelni.
Nem kívánok nekik kényelmet, hanem éppen ebben a sorrendben és ezeket.
Mert egyedül a szenvedés terem virágokat.
És a szerelemé a jövő.
És lehet, hogy nem lesz egyikükből sem egy Ovecskin, de megtanulják, hogy mi kell a kiegyensúlyozott élethez.
És a sportnál meg szenvedésnél erre jobb mester még nem született.

2017. július 27., csütörtök

A földi élet egy olyan esély, amit nem lehet újrajátszani. Van, adott, élni kell (vele). Közben meg elterjed teljes mellszélességgel, az #éljünkahétvégének,csakapéntek,ahétfőnemegynap, utálomamunkám,alegjobbdologamunkámbanhogyforogaszékem,mennyivanméganyugdíjig állandó valamire való várakozásban töltendő idő trendje. Nem az a vesztesség, életünk elherdálása, hogy a szabadban szeretjük, kirándulni, élményeket halmozni, hanem az, hogy úgy éljük le minden egyes rendelkezésünkre álló napunkat, hogy elégedetlenek vagyunk vele. Ez nem az a nap címen - a holnapi vagy holnaputáni lesz az, amikor péntek lesz... De semmiképp nem vasárnap, mert ahhoz már betegesen közel van az a hétfő, ami 4 napra van péntektől. Újabb 4 napra, ami várakozásokkal fog eltelni. És nem minőségi idővel.
Mi lett velünk?
Mi történik mindannyiunkkal?
Ha csak péntekekből fog állni az életünk - annak nagyon le fog rövidülni az időtartama.
És a legrosszabb az egészben az, hogy mindezt nem kenhetjük a facebookra, ahogy sok mindennel teszünk. Mert nem közösségi oldalakon logó gyermekeinkben is benne van.
A mi időnkben imádtunk iskolába menni. Nem, semmi esetre sem a tanulás miatt. Hanem mert akkora poénok, nevetések, érzelmek, kollektív mi tudat, közös lógások, közös utálások és nagyon szeretések, flörtök és bimbózó szerelmek, mint ott, sehol nem voltak.
Ma a gyerek azt szajkózza, ami a társadalom bűzéből árad: mikor lesz már péntek?
A frissen elhelyezkedett, éppen beilleszkedő, vagy a nagyon rég egyazon helyen dolgozó felnőtt is ugyanezt teszi, csak sokkal kreatívabban.
Miközben meg ott vannak a csuda jó hétfők, keddek, a régi jó öreg Dallasi csütörtökök, amikor annyi mindent lehet tenni, megélni, elvégezni, megoldani, szeretni, kiveszekedni.
Minden normális emberben benne gyökerezik a változás iránti vágy. Életünk dereka körül feltevődik bennünk a megérte kérdése? Az ezt akartam? dilemmája. A még egy dobásom maradt kihasználom feletti elhatározás. Teljesen normális, hogy bosszant a rutin, kiéget az ellaposodott kapcsolat és munka, a kihívások nélküli lét, vagy a sok ártalmas stressz.  És ilyenkor változtatni is kell. Mert az ember kivirágzik. Új föld, új élet. Márpedig ha a virág igényli, az ember miért ne tenné? Keresni kell hát álmokat, hobbikat, kihívásokat, barátokat, programokat esetleg munkát. De semmiképp nem újabb csak péntekeket, mert az minden csak nem megoldás.
Mert mit mondunk majd a végén?
Hogy volt néhány péntekünk?
Mit mondanak majd a gyermekeink rólunk?
Utálta a munkáját. De dolgozott mint állat, hogy egyszer csak péntek legyen..., vagy nyugdíj legyen, vagy vége legyen, csak ne az legyen, ami éppen van. Mert az szar. Elviselhetetlen, megváltoztathatatlan. Élet...
A nagyszüleink nem voltak ennyire kicsinyesek és szűk látókörűek.
Nem nyaralástól nyaralásig, péntekektől-péntekekig éltek.
Talán háborúktól-háborúkig. De aközött meg nagyon. Tiszta szívből, minden egyes percet megélve, élvezve, szopogatva, ízlelve. Mert lényeglátók voltak. Nem ennyire felvilágosultak. De sokkal megvilágosodottabbak.
Tudták, érezték, látták, saját bőrükön tapasztalták - a mát nem hozza vissza senki és semmi. Mert minden maga helyett való - mondták.
Csak mi felejtettük el üzenetüket.
A szexuális nevelés nem egyalkalmas történet. A szülői szerep és a gyermekkel való interakciók teljes folyamatát áthálózó, újra és újra felbukkanó, fejlődő, gyűrűző, hullámhegyeket és völgyeket mutató tevékenység.
Nálunk valamikor 2-3 éves kor tájékán indult el verbálisan, amikor azt hiszem Balázs, rákérdezett, hogy mi a buzi. Nyilván egy ekkora korú gyereknek közel sem tudod úgy elmagyarázni, ahogyan egy 1o éves, vagy akár idősebb gyereknek tennéd. A hangsúly nem is a megközelítésben rejlik, hanem a jelenlétben. Hogy legyél ott, és ami a legfontosabb, a gyermek merjen kérdezni.
A mi időnkben nem volt ekkora szerepe a médiának, mint napjainkban. Határozottan emlékszem, kaptam édesanyámtól egy fantasztikus testvérkötetet, a Nő és a Férfi címmel, amelyben leírta végtelenül nyitott, minden kérdésre frappáns válaszokkal azokat a témaköröket, amik foglalkoztatják a felnövekvő generációt a szexualitás kapcsán. Ez volt 5-ikben. A nagyvakációt követően igyekeztem megosztani tapasztalataimat, élményeimet vakációs házi olvasmányomról  az osztálytársakkal is. Felrajzoltam az ábrákat, emlékeim alapján, magyarázatokat fűztem hozzá, válaszoltam a kérdésekre és annyira belemelegedtünk a témába, hogy észre sem vettük, hogy lejárt a nagyszünet. Bejött az osztályfőnök és négyes magaviselettel büntetett meg első pedagógusi szárnypróbálgatásaimért. Később, már felnőttként bár hányszor tartottam kérésre szexuális felvilágosítást, megjelent őrjöngő fizimiskája, ahogy nem tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel. Csak abban reménykedem, hogy azóta levetkőzte baszatlan, prűd attitűdjét és volt legalább egy életre szóló orgazmusa.
A gyermekekkel a Trónok Harcát nézzük. Felnőtt fejjel semmilyen hatást nem gyakorolt rám annak idején a sorozatból ömlő szexualitás. Egy jelenetre sem emlékeztem. Most, hogy a második évadnál tartunk le vagyok sokkolódva. Nincs olyan rész, hogy legalább két aktus ne lenne benne. Átfutott a fejemen a húzzuk be a kéziféket állapot alternatívaként való kezelése, de aztán megbeszéltem mélyen a dolgot magammal és rájöttem, hogy talán jobb is. Olyan mint egy intenzív szexuális nevelés tömb. Amit szülői felügyelet alatt, kérdések feltevésével és azonnali válaszok megfogalmazásával, biztonságos környezetben élhetnek át. 
Mindannyiunkat nevel a helyzet. Bennünket, szülőket is, hiszen nem szavainkkal, hanem tetteinkkel kell megmutatnunk a helyes hozzáállás alapjait. 
Eddig jól haladunk. A cél: a szexualitás természetes, normális, az élet szerves része, sőt, maga az élet. forrása mint üzenet továbbítása. Ha nem kezeled tabuként és sikerül megtalálnod az egyensúlyt kint és bent - számos élmény forrása lehet a megfelelő időben.
És így a legjobb. Nem a hasonlóan tapasztalatlan barátokkal, a féligazságokon alapuló válaszokkal, a takard el a szemed fiam hozzáállással, hanem a törzsi természetesség hangján.
Amibe nagyban most a nyulaink is bekevernek. Balázs egy született Yakkari. Imádja az állatokat. Minden állatot. Amióta az eszét tudja kutyát szeretett volna. Jó is lenne, de nem tömbházba. Közben az elképzelt, vágyott, mindennél jobban akart kutyáknak neve, faja, színe van. 
Kompenzálási céllal beszereztünk teknősöket - ebből egyből 4 darabot, aztán törpenyulakat, szintén mindjárt kettőt, csak kuss legyen a kutyaálmoknak. De azok roppant szívósak és kitartanak. 
Ahogy a nyulak is. Az egy marékból két-három hónap alatt mezei nyúl méretűvé cseperedtek és csak esznek meg esznek megállás nélkül. 
Közben tegnap észreveszem, hogy az eddig szukának hitt kan kergeti a kannak hitt szukát. És hágást imitáló mozdulatokkal bájolja a megrettent szerencsétlent.
Hívom az embert. Azonnal elő a google-t (a GOOGLE jó barát...) ahol megtudjuk, hogy ez mind semmi. 31 nap alatt kihordja és megszüli a kisnyulakat, néhány másodperc az aktus és 8o-9o százalék a siker aránya, továbbá, négy hónap múlva ha rákap az ízére, kezdi elölről (ha már hátulról elkúrta).
Mondanom sem kell hogy érzem magam. Veszek két aranyos szőrgombocot, hogy simogassuk, erre meg elkezdenek vadul szexelni és négyhavonta 6-8 utódot létrehozni. Stupor!
És a legrosszabb az egészben az, hogy a döntésemmel nevelni fogok.
1. Ha kidobom azt az üzenetet továbbítom Anna fele, hogy ha terhes marad kirugom
2. Ha hagyom, megnyomorítom magunkat, hiszen már így is annyian vagyunk, mint a kibaszott rosta lika
3. Ha ivartalanítom és rosszul altatják, ami nem ritka, belepusztulhat - milyen magyarázattal szolgálok?
4. Asszem jobban járok egy kutyával, mert számomra a nyulak és a vad szex megemészthetetlen

2017. július 26., szerda

Mindenkinek van egy fixa ideája

Családi mozizás. Zuhog az eső. Amikor nem lehet kimozdulni, barangolni, úszni, fára mászni mindenki eleve ideges. Nem akciót nézünk. Romantikus mesefilmre esik a választásunk. A jelenetben hatalmas érzelmi vihar hatására kilovagol Hamupipőke az erdőbe, kedvenc lován, amiről egy adott ponton leugrik és szaladni kezd, önmaga elől, a kialakult helyzet elől, elviselhetetlen mostohája és fogadott testvérei gonoszsága elől. Mire megszólal Balázs:
- még szerencse, hogy akkoriban nem voltak tele kullanccsal az erdők...
Mert Balázs legnagyobb félelme a kullancs és az azzal kapcsolatos bonyodalmak. Hogy futni kell, álldogálni a rendelő előtt, magyarázkodni, rettegni, hogy esetleg fertőző és gyógyszereket, antibiotikumokat szedni. Ő még nem, de barátai már keresztülestek ezen. Érthető hát félelme.
Ahogyan nőként az enyém is, hogy miközben teljes gőzzel hajkurászom a belső békét és a megvilágosodást, lépten nyomon a külső szépség, fogyástippek, hogyan maradjunk örökre fiatalok, 2o17 legjobb diétája, legújabb trendek a fogyásban, hatékony ránctalanítók és bőrápolás alapjai jutnak el akarva akaratlan hozzám.
Volt egyszer egy férfi. Bevágódott az irodába és miután elintéztük a közös mindannyiunkat érintő dolgunkat, megkért, hogy küldjünk el egy mailt a fiókjából. Hiába világítottunk rá a helyzet abszurditására, hajthatatlan maradt. Ok, egy mail nem a világ vége, elküldjük, aztán szépen elfelejtjük ezt a bizarr helyzetet. Közben elrohant mi meg benne maradtunk szájtátva a postaládájában, amely dugig volt szexoldalakat kínáló hirdetésekkel. Milyen érdekes azért, hogy a normális kapcsolatot kialakítani képtelen férfinak ilyen jellegű hirdetései vannak napról-napra megtöltve levélszeméttel a postaládáját, az enyém fogyás és ránctalanító tippekkel - noha soha életemben nem olvasgattam, böngésztem vagy szemezgettem ilyen oldalakon, a súlyproblémákkal küzdő középkorú férfi - hogyan szabadulj meg eredményesen a hasadtól leveket kap - Szeretnéd viszontlátni a kukidat címmel és a nehezen teherbe eső, vagy megfoganni képtelen fiatal nőnek meg Hogyan maradj terhes 3 lépésben jellegű levelei érkeznek.
És miközben külön praktikád van a saját kukid megpillantására, a ráncaid elfogadására, a súlyfelesleged kamuflálására, a nagy nyomás alatt rövid idő alatt eljuttatnak a betegségtudatig. Ember, amikor minden reggel aszongya a ládám több tíz üzenetben, hogy vegyem má meg azt a ránctalanító krémet, egyszer csak arra ébredek, hogy ott kenem magam a tükör előtt a Q1o-el.
Régebben a ráncok történeteket meséltek.
Ült nagymami a tűz mellett és mesélt - látod fiam, ez a háborúban lett, amikor menekülnünk kellett, fáztunk, rettegtünk, éheztünk, nem volt hol aludnunk, de együtt voltunk. És annyit mint akkor nem kacatunk soha - sem előtte, sem utána!
Mi majd mit fogunk mesélni a kalorifer előtt az unokáknak?
Látod fiam, volt minden, de soha nem voltunk együtt. Volt mit enni, de nem volt hozzá kultúránk - vagy zabáltunk, vagy megvontuk magunktól a táplálékot, hogy aztán még nagyobb zabaroham vegyen erőt rajtunk. És nem volt divat felvállalni a valós életkorunkat. Megvénültél? Tenned kellett róla: ráncfelvarrás, zsírleszívás, fiatal bika, felszínes elfoglaltságok. Mert minél hülyébb volt valaki, annál jobban megfelelt a társadalmi normáknak. Az én időmben a mellek, ajkak, szempillák, homlokok, szemtájék, felkarok, combok, fenekek, hasak - nem természetes szépségükben pompáztak. Ahogy a lelkek sem, mert ez volt az az időszak, amikor a saját magunk által kavart szar temetett maga alá...