2017. szeptember 11., hétfő

Iskolakezdés

Nagyon kevesen vannak azok, akiknek örömöt szerez, vagy akik izgalommal várták a mai napot, az iskolakezdés napját. A szülőnek is megterhelő a megszokott rutinba való visszacsöppenés, a más, ahogyan az évzárót követően ijesztő volt előrevetíteni a gyerekek rendelkezésére álló három hónapot, amit le kellett fedni programokkal, felügyelettel, értelemmel és nem utolsó sorban anyagiakkal.
A megszokás nagy úr. Most azt szoktuk meg, hogy reggelente nem kell költögetni, rohangálni, időpontokat tartani, szendvicseket pakolni, tanulni, tanulást és edzésidőt egyeztetni. Minden ráérős volt, csak ritkán lebegett a fejünk felett rémísztő esőfelhő gyanánt az iskolakezdés közeledő napja.
Amit végül kollektíven beidéztünk, hiszen eljött.
A szokásos semmitmondó beszédekkel, amit nem csak a diákok, de még a tanárok és szülők sem hallgatnak. Az alapzaj miatt, a nyelvi nehézségekből fakadóan, a rendszertelenség és szervezetlenség miatt és hogy a vezetőség képtelen eldönteni, hogy kinek is szeretne megfelelni, kihez is akar szólni . gyerekekhez vagy szülőkhöz. Így dönt végül amellett, hogy nem szól senkihez. Csak beszél.
Amióta szülő lettem - egy teljesen újfajta kihívással találtam szembe magam: az egymás rettegtetésének művészetével. Amikor kicsik voltak a gyerekek mindenféle körökre, foglalkozásokra, úszásra, masszázsra, mozgásfejlesztésre, csoportfoglalkozáskora hordtam őket. Ahol kifejezetten jól érezték magukat, tanultak, fejlődtek. Ehhez azonban nekem is meg kellett értenem, még jól az elején - hogy senkinek nem kell megfelelnünk. Ha a gyerek éppen álmos a foglalkozás idejére, vagy nyűgős - akkor az. És úgy veszünk részt ahogy tudunk - nem kell tökéletesnek lennünk. Amikor ezt megértettem és alkalmazni kezdtem elértünk oda, hogy a gyerekek és én magam is jól érezhettük magunkat. Voltak akik már egy nappal előtte görcsölni kezdtek ezek miatt a dolgok miatt, így mire elértek a gyerek végigüvöltötte a foglalkozást, az anyuka meg hétszer beleizzadt a nyugtatgatásába és bizonyítási vágyába, hogy a gyerek soha nem ilyen - fogalma sincs most mi érhette.
Emlékszem arra az alkalomra is, amikor a szülők számoltak be gondjaikról, örömeikről. Talán 15 anyuka lehetett jelen. Minden egyes anya elmesélte, hogy a gyereke eszik, az éjszakát átalussza, apának örül, a nagyszüleit megismeri, napközben eljátszik, míg anyuka mos, főz, takarít és a szexuális életük eddig nem ismert gyönyörök magasságába repítette őket. Én pedig elmeséltem ennek ellentétjét - hogy a gyerekek sírósak, állandóan szopnának, a hátamra vannak kötve egész álló nap amíg mosok, főzök, takarítok, az éjszakát nem alusszák át, felkelnek minimum háromszor és nehezen alszom vissza, ha egyáltán sikerül visszaaludnom - aminek eredményeképpen sokszor érzem, hogy kidobom őket az ablakon (földszint) és letépem a férjem fejét, ha szexuálisan próbál közeledni hozzám kétszer két szoptatás között. Úgy néztek rám, mintha leprás lettem volna. 
- Na de kérem... hiszen ez hallatlan...
Éppen így vagyok a mostani rettegtetésekkel is. Hogy jajj Istenem, a gyereked ötödikes lett, na aztán most lesz hadd el hadd... Fogadni kell tanárokat mellé, mi lesz a románnal, fel kell zárkózni a matekkel, idegen nyelvekkel, aprópó, egyetemre hova jelentkezik?
Álljon meg a menet!
Minek kellene tanár? Mivel is kell felzárkózni? És miért is kellene leadjuk a jelentkezési lapot már most, ha egyetemre szeretnénk menni?
Miért nem koncentrálhatunk egyelőre arra, ami éppen van: hogy sikeresen befejezte az első négy elemit, hogy elkezdi az ötödiket és valóban nem megy neki még jól a román, de annyit tud, amennyit elvártak, megköveteltek tőle. Lépésenként megtanulja azt is, ami hátra van. Azért fogalmazok így, mert beszélő szinten a nyelvet nem az iskolába fogja elsajátítani. Hanem a sporttársaktól (rendszerint ellenség a hokiban), játszótársaktól, iskolatársaktól, esetleges jövőbeli barátoktól.
Számomra az ötödik osztály a következőt jelenti:
- megtanul tanulni
- megszokja, hogy nem egy, hanem több pedagógus fog vele dolgozni
- minden órára más követelményeknek kell eleget tegyen
- minden egyes tanárban megfelelő benyomást kell keltsen
- reményeim szerint az olvasást megszereti - egy jó magyartanárral, aki megfelelő könyvek fele irányítja - elsajátítja, hogy a könyveknél jobb barát, csak a kutya, aki szintén akkor tud a legnyugodtabban aludni, ha a gazdi közben olvasgat és vakargatja a füle tövét
Minden napnak megvan a maga félelme és öröme, kihívása és sikere, kudarca.
Ha már ma nem ijesztegetem magam és a gyermekeimet azzal, hogy Istenem mi lesz velünk 12-ben, akkor semmi nem lesz. Szépen, lassan, egyesével vesszük az akadályokat, úgy, ahogy kell.
Mert akkor válik az ember dezorganizáltá, kapkodóvá, tehetetlenné, ha egyszerre akar mindent megoldani. 
Mert, 
Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek.
és én is erre fogom nevelni őket...de elsősorban folyamatosan önmagamat :) 

2017. szeptember 7., csütörtök

Álomhelyen nyaraltunk az idén. Számomra az álom elsősorban érintetlenséget jelent. Amit nem szemeteltek szét, nem leptek el, nem vertek szét vagy nem építettek a rombolásig a turizmus jegyében. Amennyiben igen - kínszenvedésnek hívom.
Itt volt ez a csodálatos görög település, amelyet az eltelt tíz évben a felismerhetetlenségig elleptek e turisták. Jönnek mindenhonnan és a céljuk - mindenáron nyaralni. Bármit is jelentsen ez. Nyilván ezeket a helyeket is látni kell. De semmiképpen nem hozza meg azt a felüdülést és lelki békét, amelyet az ember egész évben kíván.
Nidriben, a település központjában volt egy elhanyagolt udvar, kis házzal. Egy hetvenes mama lakott benne. Magányos és megszomorodott ember kinézetelét keltette. Olyant, akinek nincsenek unokái vagy gyerekei, barátai sem - a napjának egyetlen szakaszában nyitja szólásra a száját - amikor megkérdezi a boltban, hogy - Mennyi?
Inkább belül él. Ha még él.
Gyakran láttam kiállni háza kapujába. És figyelni a hömpölygő tömeget. Egykori csendes, tengerparti városkája tele idegenekkel, zajjal, elviselhetetlen forgalommal és személytelenséggel. Ezt hívják turizmusnak. Ő már nem vélekedik. Csak áll és figyel. És reméli, hogy egyszer megint csend lesz. Mert nem tudja eldönteni, hogy a minden hónapban pontosan érkező nyugdíjának örüljön e jobban, vagy az éhezéssel tarkított lelki békének és csendnek.
A partszakasz, ahol gyakorta szállást vettünk egy-egy egész napra a lehető legturistamentesebb volt a vidéken. Ide is kijárt három mama. De csak egyik lehetett helyi, a másik kettő szemében látszott a vendégség izgalma. A mama is a tenger csendjére fokuszált. Órákig ült és ha nem beszélgetett, a tengerrel folytatott évek óta tartó párbeszédet. A tengerrel, mely soha nem válaszolt, azonban évek óta elmondott neki mindent.
Ezzel állt szöges ellentétben a tömegek által közkedvelt hajókirándulás.
Mindegy, hogy hova, mindegy, hogy kivel - egy kérdés mérvadó, a mennyi.
Felgyurakodott  a korlátolt létszámú hajóra egy rakás idegen, akik egész napjukat együtt töltötték. Mindenféle emberek voltak. Lopott órákat együtt töltő szerelmesek, egymásra unt házaspárok, kisgyerekes családok és fiatalok. Aki csak tehette igyekezett estig kibontakoztatni egyéniségét. Bele kellett bulizni a kidobott pénzbe az összes nehézséget, frusztrációt, terhet - amit egész évben felgyűjtögettek az emberek. Üvöltözött a zene, lökdösődtek az emberek, készültek a selfiek, ment a grassza. Senki nem figyelt a másikra. Még magára sem. Ha megtette volna, talán csendben marad. A csodák és szépek előtt, amelyre befizetett.
Szánalom volt bennem. A despasitora üvöltöző tömeg felett, a tönkrement házasságok és kiszáradt párkapcsolatok és a pénz mérhetetlen uralma miatt. Mert utóbb mindenbe annyit akarunk besűríteni amennyibe került. Mindegy, hogy megbírja e vagy sem, a lényeg, hogy megszolgálja az árát.
Így maradnak el a tanulságok, az élmények és a csoda.
Mert ezeknek ára nincs, csak üzenete.

2017. szeptember 5., kedd

Marosvásárhelyen a helyzet változatlan

A bejegyzés alcíme akár Magyarázom a bizonyítványomat is lehetne, ha ezt már nem használta volna kedvenceim egyike feledhetetlen elbeszéléseinek címeként, de a lényeget, mint olyan egy az egyben fedi.
Múlt héten ugyanis sokadik alkalommal abba a szerencsétlen helyzetbe kerültünk, hogy nem vásárhelyiek számára megpróbáltuk elmagyarázni a vásárhelyi helyzetet. Lehetetlen! Ezt csak az tudja, ismeri, érti, aki benne van. Hogy magyarázd meg egy ép elméjű, jó érzésű embernek, hogy a miénk egy olyan város, ahol akárki akármit tenni szeretne, nem támogatásban részesül a közösség részéről, hanem azonnali megfúrásban, lehurrogásban, meghiúsítási kísérletekben, kritikában, kifigurázásban.
A politikai realitás sem mutat sokkal jobb képet. Mindenki mindenkivel harcol - ha az egyiknek támadna jó ötlete, a másik támadja meg és lehetetleníti el, ha meg a másiknak és koalícióra kíván lépni a megvalósítás érdekében, biztos lehet a sikertelenségben - ugyanis nincsenek közös érdekek. Talán már saját érdekek sem.
Épül a jégpálya. Annyira rég, hogy már az idejét sem tudjuk. Kőműves Kelemennek könnyebb volt megoldásra jutnia a saját felesége befalazását illetően, mert mi még azt sem tudjuk megfogalmazni, hogy mire lenne szükségünk a siker érdekében.
Az eltelt évek alatt volt ezen a félkész pályán minden. Amíg legalább sporthoz volt köze a dolognak, nem volt baj.Ugráltak betonján gyorskorisok, bemutattak és megajánlottak sportágakat, megjavítottak és felújítottak kenukat, edzettek rajta kajakosok, ütik a korongot a hokisok és keresgélik a belső békét a tai chi-sok. De amikor évente beszerveznek kutyakiállítást illetve old timert, akkor azt hiszem, hogy elég szar a helyzet - azaz, megmagyarázhatatlan.
Most is éppen ennek nézünk eleibe. Nem lehet edzésünk szombaton, mert kutyakiállítás, dog show lesz a pályán. Ilyenkor már szerdán feddést kapunk - ejnye-bejnye, amikor nekik elő kell készíteniük a terepet - nem illik lábatlankodni holmi ugra bugrálás céljával. Pénz beszél kutya ugat, s kész.
Utána meg hetekig kergetjük a száraz kutyakakit és nyeljük a szőrt, mert ha takarítanak is, látszana annak nem nagyon van.
Az old timer sem sokkal jobb.
Az is kizárásos alapon minket hoz lehetetlen helyzetbe - hiszen fel kell készülniük rá, és ha beparkolták az autókat, bejárásunk nincsen.
Tehát nem jegünk nincs, hanem még a beton miatt is mérhetetlenül hálásoknak kell lennünk.
Szóval bocsánat ember, ha én sem tudok empatizálni azzal a szülővel, akinek nehézséget jelent 5 km-ről behozni a gyerekét jeges edzésre (székelyföldön), amikor én képes lennék a hátamon hurcolni egyszerre a kettőt, ha ilyen helyzetben volnék.
Ahogy én is megbocsátok a magam módján amiatt, hogy képtelenek megérteni, vagy ha úgy tetszik empatizálni velem azok, akik számára érthetetlen a Popper Péter által megfogalmazott helytelenség definíciója - a keresi a helyét, de lehet, hogy nincs is neki valósága.
De mint mindenben ebben is van legszebb:
1. nincs meg a jégpálya, de legalább félkészen használják valamire
2. ha nincs rendezvény legalább van hol edzenünk
3. annyira fejlett lett az alkalmazkodási képességünk, hogy megférünk egy időben a tai chi csoporttal egy helyen - ők megtalálják a lelki békét a botok és palánkhoz csattanó korongók oltári zajában, mi a korongot a vaksötétben 
4. ha nem is hetente, de elég nagy gyakorisággal eljuthatunk jégre
5. minden évben három hónap csakis a miénk - igaz a varjak beleszarnak, de legyen elég a panaszból - avagy vásárhelyiesen: shát a f...szom nem kéne?
A gyermekek meg már úgysem kérdik soha többé, hogy mikor lesz jégpálya, hanem elmondják, hogy van. Na nem jeges, hanem olyan vásárhelyi - ami helyet ad mindennek, csak a leglényegesebbnek nem, amiért létrejött. Mert minek rendesen, amikor lehet így is. Rendesen akárki tudja - ezt próbálja meg valaki utánunk csinálni, mert akkor garantáltan vásárhelyi lesz...
ízig, vérig.

2017. augusztus 17., csütörtök

Azzal van a legnagyobb baj, hogy mindig, minden kintről várjuk a segítséget, a megváltást - holott a lényeg az, hogy a változás elsősorban bentről kell elkezdődjön. Mert különben nem hatásos, nem dolgoztunk meg érte, így becsülni sem fogjuk.
Bárhova nézünk is az elsekélyesedett élettel, az értelmét vesztett léttel szembesülünk. Mindenből egyre több és több kell, hogy ideig-óráig el tudja hallgattatni azt a belső hangot, mely megállásra késztet.
Gyermekkoromban rettegtem a Jelenések könyvében megjövendölt világvége fogalmától. Terhességeim alatt komolyan féltem attól, hogy újszülőtteim semmi jót nem fognak megélni, a Pokolba születnek bele, egy rettenetes és túl gyorsan bekövetkező véggel.
Ma már ott tartok, hogy nem bánnám, ha történne végre valami. Mert érzem, egészen mélyen tudom, nincs ez így rendben ahogy van.
Nem vagyok a tipikus fogyasztói társadalom mintaképe. Ruhát szinte soha nem kívánok meg, gyakrabban fogyókúrázom, mint amennyit fogyasztok - és ez soha nem tablettákkal történik, hanem az egyszerű sajtdiéta mentén: ha éhes vagyok elfogyasztok néhány lyukat a brie-ből. Mégis, amikor negyedévente, évszakváltás alkalmával átfésülöm a szekrényeket több zsák telik meg nem használt, soha fel nem vett lomból. És így van ez a cipőkkel is. Attól meg egyenesen beteg vagyok, amennyi étel bekerül a szemétbe. Alig megkezdett egész kenyerek, főtt ételmaradékok, megrothadt gyümölcsök, elfonnyadt zöldségek, megsavanyodott felvágottak, hosszú idő óta fagyasztóban tartott húsfélék. Minél tudatosabb vagyok, annál jobban nő a szeméthalom (vagy annál nagyobbnak látom...). Miközben meg pontosan tudom, hogy alig pár lépésnyi sétára tőlem gyerekek éheznek, szomjaznak, szenvednek, nincs mit felvegyenek, nem járhatnak iskolába, nincs kilátásuk a jövőre.
Az enyéimben meg sulykolom a hála fogalmát, mivel pontosan tudom, hogy kegyelem az, amink van. Hogy létünk egyik legfontosabb állomása megtanulni hálásnak lenni azért amink van. Majd pedig eljutni oda, hogy semmit sem birtoklunk.
Nagyszüleink idejében az ehhez kicsit sem hasonlító dörzsöléseket követően beköszöntött egy-egy háború, amely megtanította az emberiséget újra élni. Nem létezni, vagy fogyasztani, hanem a maga teljes mélységében élni.
Mert az igazi szenvedés hozzátartozik az Élethez. Szenvedés nélkül nincs tanulási folyamat. Munka nélkül nem édes a pihenés. Célok nélkül nincs siker és beteljesülés. És mi mindannyian pontosan ezek elől a nagyon fontos tényezők elől keresünk kibúvót. Boldogok akarunk lenni állandóan, el akarjuk kerülni a szenvedést minden áron, hosszú hétvégéket akarunk, korai nyugdíjazást, minél kevesebb munkával eltöltött napot, évet - céljaink meg lassan csak a dörzsölésre korlátozódnak: nyaraljunk, utazzunk, pihenjünk, relaxáljunk.
Házasságunk első éveiben akkor láttam legemberibbnek a férjemet, amikor egy nagyon nehéz év után eljött az első szabadsága. Nem volt hosszú idő, így nem utaztunk sehova. Emlékszem reggel korán felébredt, elővette a kimutatásait, telefonjait, segédeszközeit, bekapcsolta a híreket és állandó folyamatos készenlétben állt egész nap. A megfeszített tempót bírta valami kőkemény két napig, aztán bement a munkába, megpihenni. Ahol világosak voltak a szabályok, az időbeosztás, feladatok, teendők.
Mert szabályok kellenek. Mert a célokra szükség van. Mert az Életnek értelme kell legyen. 
A folyamatos dörzsölés, az állandó pihenés, a kirándulástól-kirándulásig számított idő nem élet.
A mesében is kirándul, világot lát, dörzsöl egy darabig a királyfi, de aztán hazajön megállapodni, és átvenni azokat a halaszthatatlan feladatokat, teendőket, amelyek végül eljuttatják a beteljesüléshez.
Kell legyen valami mélyebb létemben, ahhoz hogy a végén elégedetten azt tudjam mondani - megérte.
Nem biztos, hogy megváltom vele a világot, nem valószínű, hogy felfedezek valami újat - de minden bizonnyal elérem a változást önmagamban, megküzdöm azokkal a külső és belső tényezőkkel, amelyek formálnak és alakítanak és úgy érzem, hogy én magam is beleadtam valamit abba az egészbe, amitől kissé jobb, teljesebb, színesebb lett a világ.
Mert az élet nem csak szombat és vasárnap.
Kell legyen hétfő, meg kedd, éppen úgy, ahogy Szabó Magda mondta:
Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek... - ahogy engem is...
3o nap híján 11 év

Amikor a gyerekek kisebbek voltak gyakran készítettünk jeles napokra várva adventi naptárhoz hasonló kihúzós naptárokat, hogy pontosan nyomon tudjuk követni mennyit kell még aludni amíg el nem érkezik a várva várt nap - lett légyen szülinap, Karácsony, nyaralás vagy bármilyen AMR.
Amikor az uramnak elvették a jogosítványát, átsuhant a fejemen egy a hűtőre helyezendő példány elkészítésének gondolata, hogy pontosan nyomon tudjam követni a Poklok Poklának teljes időtartamát.
Aztán rájöttem, hogy a jeles nap egybecseng a 11-ik házassági évfordulónkkal. Ünnep lesz ez a javából - gondoltam, és ismét nem tévedtem nagyot. Ugyanis az eltelt 3o nap alatt annyit veszekedtünk, amennyit az eltelt 11 évben össz-vissza. A tegnapelőtt hazafele jövet egy majd háromórás éjszakai, kanyargós, veszélyes, forgalmas úton már nem is maradt vitatémánk. Egyszerűen csak hallgatni tudtunk. Teljesen lefutottuk minden egyes morgós, kiabálós, kidobós, örök haragos témánkat. Ilyen lesz az idős kór - gondoltam. Amikor már szólnod sem kell, úgyis pontosan hallom mit is gondolsz. 
És talán ez lesz benne a legszebb. Egy társ, egy ember, aki az idők során annyira a részemmé válik, hogy hallani fogja gondolataimat, érezni fogja érzéseimet, rezdüléseimet. Ehhez azonban nem vezet egyenes út. Akkor sikerül majd összecsiszolódnunk, ha mindkettőnkből lefarag az élet. És a vágás nyomai fájnak. A hegek egy életen megmaradnak. Hogy amikor  végignézek a lelkemen, tudni fogom pontosan mit tettél, mit mondtam, mi történt, mit mulasztottunk, mivel lettünk bölcsebbek. Mert minden évnek megvan a maga varázsa. Amibe persze a gyermekek is segítenek. A kedvességükkel, a bújós életszakaszaikkal, az elégedetlenkedésekkel, a feleselésekkel, az újra ránk-találással, a távozással, a majdani unokákkal, vagy karrier választással.
Egy azonban nagyon fontos - mindenki magáért felel. Hiszen sem az emberek, sem a Jóisten előtt nem kell elszámolnunk kettőnk sikeres, vagy kevésbé sikeres házasságával. Az kettőnkre tartozik. Ezzel szemben elsősorban önmagunk előtt felelősök vagyunk azokért a tettekért, gondolatokért, történésekért, döntésekért - amelyek meghatározzák életünket, de legfőbbképpen azt, amivé leszünk. Mert egyszer csak kiürül a ház, beköszönt a csend és szállást vesznek mindennapjainkban az emlékek és a gondolkodás. A hangok, amelyeket már nem lehet semmivel sem elhallgattatni. Akkor és ott még egy utolsó esélyt kapunk az egyengetésre - csak mi magunk vállunk rugalmatlanná a helyzet kihasználására.
Majd nem számítanak az évek, hanem csak az, amit bele sikerült tennünk. Abba  a közös edénybe, amit családnak, házasságnak, szerelemnek, megszokásnak vagy bárminek is hívtunk az évek során, hogy a végén kiderüljön, hogy ez a tulajdonképpeni tényeken semmit sem változtatott.

2017. augusztus 8., kedd

Ennyi idő elteltével lassan minden lelkemben élő bölcs mondást Nagymamámnak tulajdonítok. Szerinte, ha vadászatra mész, férfifogás céljával és előzetesen be kívánod mérni, hogy mivel állsz majd szembe, mire várhatsz - nem kell egyebet tenned, mint megetetni a kiszemelt áldozatot. Mert ahogy miden férfihoz a hasán keresztül vezet az út - úgy, minden férfi, ahogy eszik, úgy baszik... Elnézést, ha valaki vulgárisnak találja a mondást. A nép ajkán született, a nép vállalja hát érte a felelősséget.
Azt hiszem meghatározta választásaimat az évek folyamán a fent említett aranyköpés. Ma is akaratom ellenére lecsekkolom minden egyes férfi étkezési stílusát. Nem mintha különösebben érdekelne vagy foglalkoztatna, csak egyszerűen nem tudom a beidegződött szokást egyik napról a másikra magam mögött hagyni. Minden esetre, van benne valami...
Noha a közhiedelem, a média, a reklámok, a viccek mind mind arra hajaznak, hogy a férfiak milyen szinten képesek megbámulni a női kebleket és formákat - a nők, annak ellenére, hogy csendben vannak vele éppen úgy megbámulják, vagy helyenként meg is osztják egymás között a férfiak dagadó domborulatait. Nem minden napos téma, nem ekörül forog az életünk, de semmi esetre sem zárkózunk el előle.
Így adódott, hogy mellesleg rákérdezek a kolleganőmre, nem olvasott valami érdekeset arról, hogy a pénisz mérete mennyire függ össze a magassággal, láb illetve végtagok méretével. Tudniillik annyi a tévhit, hogy gátat lehet dugni vele - mert kérdem én mi köze a csontok méretének egy nem csontos szerv méretéhez? Vagy ki találta ki a kicsi ember nagy bottal jár közhelyet, vagy a nagy kő alatt nagy kígyó bujik meg közmondásokat? Vagy miért gondoljuk úgy és annyian, hogy a pénisz méretének bármiféle köze is lenne az örömszerzés minőségéhez? - oly annyira, hogy egész iparág épül erre. Ha bármiféle keresőprogramba beírod, hogy péniszméret, azonnal a növelés lehetőségeit latolgatja minden egyes találat. Miért nem írnak arról, hogy pénisz méretének csökkentése? Miért nem tanítják az iskolában, amikor a gyerekek erről pusmognak, hogy semmi köze az örömhöz, az együttlét szépségéhez és meghittségéhez a méretnek? Miért hagynak generációkat abban a hitben felnőni, hogy a kis vagy kisebb pénisz fogyatékot jelent?
Holott nem a kis pénisz okoz gondot az együttlétben, hanem a partner önbizalom hiánya, szorongása, félelme és frusztrációja, amit sokkal nehezebb áthidalni, mint a méretbeli hiányosságokat.
Ha hagyjuk a gyermekeinket a legendák kényelmes és személytelen fonalán felnőni, akkor ezzel rábólintunk boldogtalanságukra.
Emlékszem az iskolás éveimre, hogy mennyire megbélyegeztek egy-egy fiatalt ilyen vagy olyan mérete miatt. Mintha számított volna azokban az években. Mintha számítana most egyáltalán...
Ami valóban számít az a saját hozzáállásunk. Honnan tanul a gyermek a szexualitásról? Ha kérdései vannak kinek teheti fel illetve kik fogalmazzák meg a megfelelő vagy téves információkat hordozó válaszokat? Mennyire mindegy hogy lányom vagy fiam van? Sokan úgy gondolják, hogy a fiúk miatt igazán nem kell idegeskedni, csak a lányokkal van baj. Miközben meg a fiamat is megbetegítheti egy sikertelen és nem megfelelő személlyel végigélt első alkalom, aki megbélyegzi, elítéli, kineveti, megbántja, megsebzi akár élethossziglanra.
Ahogyan az is, ahonnan technikákat igyekszik elsajátítani. Honnan teszi mindezt? Feltételezem mint minden mást - netről, pornó csatárnokrál, amiknek annyi közük van a meghitt szexuális együttléthez, mint Alonsonak a futballhoz. Egy vicc, színjáték, tragikomédia az egész - a gyerek meg jobb hián abba a hibás feltételezésbe esik, hogy ezeknek a standardoknak kell megfelelnie.
Van köze a boldogsághoz a szépségnek? Soha!
Van köze a méretnek az örömszerzéshez - nem.
van aki megválaszolja gyermekem kérdéseit, vagy mindezt hagyom a netre, pornó csatornákra és oldalakra, miközben én eljátszom, hogy lassan felnőtt gyermekemnek semmi köze az élethez. Ő az-az aranyos kis buksi, pont úgy ahogy én sem vénültem meg, s amennyiben valaki az ellenkezőjét állítja - törlöm az ismerőseim közül.

2017. augusztus 7., hétfő

Minden ember életében eljön az-az időszak, amikor a hormontúltengésnek köszönhetően, a szerelemért mottóval a hóna alatt végigcsinál egy sor olyan vállalhatatlan hülyeséget, amelyek, idő elteltével még vállalhatatlanabbakká vedlenek. Ezért is optimális, ha ezeknek semmilyen nyoma nem marad, mert bőven elég amikor az embernek meg kell küzdenie a saját emléke felböffenéseivel, nem, hogy valami vagy valaki képi memoárral, mindenki számára nyilvánvaló tartalommal emlékeztesse ezekre.
A szülőnek ebben az időszakban (is) kruciális szerepe van az arany középút megtalálásában, megtartásában, megőrzésében és felkutatásában.
Ez sem egyszeri alkalom. Hogy betöltöd a 11-12 évet, leülünk anélkül, hogy szeretnéd vagy nem, érdekelne vagy nem, aktuális vagy nem, fogékony vagy rá vagy sem - és akkor elmondom neked fentről-le, én a felnőtt, a mindent tudó, a leereszkedő, akivel soha az életben nem fordult elő ilyen rettenet, hogy neked a kicsinek, a semminek, az elesettnek, a tökéletlennek elmagyarázzam a mikéntek és hogyanak útját.
Nem. A helyes út itt (is) az állandó jelenlét, figyelem és nyitottság.
Annak a frissességnek a megőrzése, hogy igen, velem is előfordult - soha nem az a lényeg, hogy mikor. Az időnek itt sincs semmilyen szerepe.
Itt van mindjárt ez a lány. Szépsége, bája, nőiessége megkérdőjelezhetetlen. Mivel azonban betegen élte le életének minden napját születésének pillanatától kezdődően a hála, hogy mégis életben van a szüleit nagyvonalúvá tette nevelés terén.
Ha belegondolunk mélyebben akkor mindjárt sokkal könnyebbé válik a megértés is:
- mi fontosabb, hogy a gyermekem végre - ha csak rövid ideig is, de normális életet élhet, vagy a szabályaim és restrikcióim az amúgy is szabályokkal és megkötésekkel teli életére?
Mert az ember mindig azt hiszi, úgy tudja, hogy bőven maradt ideje, hogy lesz még majd módja megoldani. Míg végül soha nem lesz, vagy ha igen, akkor már késő lesz.
Látom a lányt nemrégiben egy teljesen új, számomra szokatlan szerepében, szerelme oldalán.
Nem tűnik komoly kapcsolatnak, inkább frissnek, illékonynak, nyári kalandnak. Hiányzik belőle a mélység és komolyság. Úgy érzem - talán ezt is keresi. Talán csak felelőtlen szeretne lenni ha csak néhány óráig is, a böjt és kín árán is. Normálisnak tűnni, belesimulni, játszadozni, lenni anélkül, hogy következményekkel kellene számolni.
De, hogy mi nők éppen ebben vagy ezáltal a vágy által ássuk meg saját buktatóink sírját.
Mert miközben valaki olyanra vágysz, aki komolyan vegyen, szeressen, oltalmazzon, törödjön, védjen, ápoljon - a csalódástól való félelmedben, hogy úgy sem találsz ilyent, úgy sincs ilyen, úgysem érdemelsz ilyent - beéred a kevesebbel, a szarabbal a semmilyennel, a kalanddal. Mintha meg tudnád engedni magadnak. Miközben meg nem. A minden perc érték miatt.
És akkor itt van a facebook meg egyebek. Minden nap nem átall emlékeztetni az ezelőtt egy, kettő, négy, hét évvel posztolt dolgaimra. Már nem voltam gyerek, párt kereső szuka, vagy meggondolatlan fiatal akinek szégyenkezni kellene meggondolatlan tettei miatt, amikor csatlakoztam a közösségi oldalra. De ha visszaböffentem a fent említett szakaszaim bármelyikét - emlékeim közösségi oldalán - bizony szép számban akadnak vállalhatatlan dolgok, tettek, posztok, cselekedeteket. Amik lettek volna annyira cool-ak, hogy simán felrittyentsük a világhálóra, csak akkoriban a háló, mint olyan nem volt trendi - számunkra nem létezett.
A lányom viszont már ennek a veszélynek is ki van téve.
És ha azt mondod egy kiskamasznak, hogy a dolgok, amelyeket posztolsz eltávolíthatatlanok, meghatározzák a jövődet, visszaköszönnek - úgy fog rádnézni, mintha egy számára idegen nyelven szóltál volna hozzá.
Ezért nem értem a felnőttek, az érettebbek hozzáállását.
A facebook (is) egy tükör. Egy könyv rólad, amit ha megnézek egész pontos képet fogok kapni arról, hogy ki vagy ki nem vagy, kinek szeretnéd eladni magad és milyen módszerekkel operálsz ennek érdekében.
Márpedig a felnőtt emberben kell legyen egy egészséges önkritika és önmagát nevelő módszeregyüttes.
Ugyanis ha a gyermekem azt fogja látni, hogy munkaidőben posztolgatok, lájkolgatok, szelfizgetek, állandóan jelen vagyok és barátaim idejét is erre fecsérlem el - tőle sem várhatok sokkal többet.
A magamról posztolt képek pedig egyenesen történeteket mesélnek - önbizalmamról vagy annak hiányáról, páromhoz, családomhoz való viszonyomról, az általam fontosnak tartott dolgokról, életemről.
Télen elmentünk egy szerepre. A gyermekeink léptek fel. Dugig megtelt a díszterem büszke szülőkkel, nagyszülőkkel, keresztszülőkkel, testvérekkel. Tudod hányan nézték, csodálták a szerepet?
Vagy ketten.
A többiek filmeztek, fotóztak, posztolgattak, szelfizgettek.
Én háborogva figyeltem őket, és bosszankodtam, mert a feltartott kezektől nem láttam, a kattanásoktól meg nem hallottam a saját gyermekemet.
Hát a kutya bassza meg az ilyen életet.
Amit csak képen, technikai eszközök szűrőjén túl, vagy sehogyan sem vagyok képes megélni.
Ugyanúgy az ilyen szülő-gyermek kapcsolatokat, ahol elfelejtem felvállalni a saját tökéletlenségemet, a tényt, hogy én is voltam fiatal, csináltam nem egy, hanem számtalan marhaságot és azért vagyok melletted, mert egy tapasztalt baráttal mindig jobb, mintsem egyedül.
És bassza meg az olyan életet is, ahol mindig a másik, a többiek standardja a mérvadó okosságom, elégedettségem, szépségem, sikerem, boldogságom skáláján. Hogy nem tudom magamtól, hogy mennyire is vagyok hálás azért, amim van. Lehet, hogy néha kakás, pisis, szaros, mocskos - de megmosom, tisztába teszem, helyrehozom. Mert ami elromlik nem ki kell dobni, hanem meg kell becsülni. Hiszen története lesz. Értéke akár a boré és a nőé az évek számával csak nő.